Geopolitikai szemle
Amerikának ma nincsenek jó választási lehetőségei a Közel-Keleten. Ha kivonul Irakból, az a nyilvánvaló katonai meghátráláson túl súlyos politikai vereséget is jelent, amennyiben Irak északi (kurd) és középső (szunnita többségű) térségében a polgárháborúnál is rosszabb helyzet alakulhat ki. Az áttekinthető logikájú polgárháborúkban általában két fél hadakozik egymással, itt azonban mindenki harcol majd mindenki ellen. Még súlyosabb geopolitikai következményei lesznek azonban annak, ha Dél-Irakban létrejön egy Irán befolyása alatt álló síita kvázi állam, amely Teherán meghosszabbított kezeként a Perzsa-öböl arab oldalán (Kuvaitban, Szaúd-Arábiában és az emírségekben) is helyzetbe hozhatja a síitákat.
Mivel nehezen elképzelhető, hogy Amerika a Perzsa-öbölben defenzív stratégiára rendezkedne be, Irán pedig Amerika pillanatnyi gyengeségét kihasználva egyértelműen regionális hegemóniára törekszik, csak idő kérdése, mikor kerül sor egy Irán elleni katonai akcióra. Az izraeli légierő libanoni kudarca nyilvánvalóvá tette, hogy a hagyományos értelemben vett légicsapásokkal a támadás nem kivitelezhető. Egy Irán elleni, sikerrel kecsegtető szárazföldi invázió viszont olyan mértékű katonai erőösszpontosítást igényelne, amit Amerika a jelen körülmények között nem engedhet meg magának.
Egyetlen racionális opció marad: a nukleáris szike, a szelektív, kis hatóerejű, hiperpontos atomcsapások alkalmazása nemcsak az iráni nukleáris létesítmények, hanem valamennyi létfontosságú iráni katonai objektum ellen. Eszem ágában sincs azt állítani vagy akár csak sejtetni, hogy Amerikának ezt kellene tennie. Albert Wohlstetter, a neokonok Leo Strauss melletti másik nagy chicagói tanítómestere sem tartott kifejezetten kívánatosnak semmi ilyesmit, amikor a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a nukleáris fegyverek korlátozott használatáról szóló elméletét az amerikai kormánykörökkel és diákjaival, köztük kedvenc tanítványával, Paul Wolfowitzcal megismertette. Azt mindenesetre senki sem vonhatta kétségbe, hogy a nukleáris fegyverek is alkalmasak taktikai, tehát nem az ellenfél teljes megsemmisítését célzó bevetésre. Dr. Strangelove, a híressé vált filmhős például (akinek az alakját nem Wohlstetterről, hanem Herman Kahnról, egy másik amerikai atomstratégáról mintázták), a végén kifejezetten megszerette a bombát.
Mivel a mai helyzet is filmbe illő, de attól még véresen komoly, nem bocsátkoznék jóslatokba arról, hogy sor kerül-e erre a bizonyos műtéti beavatkozásra vagy nem. Annyit jegyzek meg csupán, hogy van Amerikának egy másik nukleáris opciója is Iránnal kapcsolatban. Richard J. Whalen veterán republikánus, Reagan elnök egykori katonai tanácsadója szerint az egyik lehetséges megoldás az volna, ha Amerika befogadná Iránt az atomklubba, és így gyakorolna ellenőrzést fölötte.
Most már csak azt kell eldönteni, melyik a jobb változat.
Molnár Gusztáv
geopolitikai szakértő
