A feminista mozgalom a fiatal Egyesült Államokban indult útnak. Az első lépcsőt a női egyenjogúság felé az 1848-as Seneca Falls-i nyilatkozat jelentette, melyben deklarálták: „a nő és férfi egyenlő: egyenlőnek alkotta őket a teremtő…” Ugyancsak e dokumentumban olvasható, hogy „ezen ország asszonyainak szent kötelessége, hogy követeljék a választójogot a maguk számára.” Az első szövetségi állam, ahol e jogukkal élhettek a nők, Wyoming volt. Új mozgalom született, melynek élén a harcos szüfrazsettek álltak, akiknek egyik legnevesebb támogatója a Massachusettes-i tanítónő, Mary Chase Walker volt. Ennek hatására Európában is mind több lány, asszony szeretett volna megszabadulni hagyományos feladataitól, és a fakanalat pennára vagy „igazi” munkára cserélni.
A zsidóság körében is eljött a változások kora. Beköszöntött a zsidó reformkor. Óriási dilemma előtt állt az egész közösség: az ortodoxia vagy a neológ irány győzzön? Sarkítva a kérdés arról szólt, mennyit őrizzen meg a zsidóság hagyományaiból, s mennyit áldozhat fel az egyenjogúság oltárán? Az ortodoxia hívei úgy vélték, minden áron ragaszkodniuk kell őseik életviteléhez, hiszen ez különbözteti meg őket, zsidókat, a kiválasztott népet a többiektől.
A zsidó reformkorban bekövetkezett szakadásnak azonban hosszabb távú következményei lettek. A zsidó nők is tanulni akartak, egyenlő jogokat követeltek maguknak, akárcsak a szüfrazseettek. A nők nem lehettek rabbik, nem lehettek kántorok, s nem vehettek részt a közösség irányításában. Mindezt azzal magyarázták, hogy a nők erkölcsileg alkalmatlanok a vezetésre, a politikai életben való szereplésre. A Babiloni Talmud többször is használja a „nők széleszűek” vagy „könnyűeszűek” kifejezést, amely könnyűvérűt és könnyelműt jelenthet – írja Sturovics Andrea a Pesti Súlban. Két nő nem tartózkodhat egy férfi társaságában, de két férfi egy nő társaságában igen. Ám nemcsak erkölcsösségüket, intellektuális képességeiket is kétségbe vonták. Ehhez Rabbi Eliezert szokták idézni, aki megtagadta a választ egy bölcs asszonynak egy teológiai problémát illetően, „mivel nincs bölcsesség az asszonyokban, csak szövésre valók, ahogy írva van: minden asszony, aki a kecskeszőr fonásához értett. Joggal kérdezhették azonban maguktól: Ha a bibliai Debora bíra és hadvezér lehetett, nekik miért nem adatik meg, hogy hasonló szerepet vállaljanak?
Eme fenntartások ellenére mégis volt egy hely, ahol a nők kezdetben ugyanolyan jogokkal bírtak, mint a férfiak. Ez pedig nem más volt, mint az Ígéret Földje, a török fennhatóság alatt álló Palesztina. Akárcsak a Biblia korában, a XIX. században is e helyen a különleges idők különleges szerep elé állították a nőket. Igaz, itt is voltak különbségek. Míg a régi városokban, mint Cfátban és Jeruzsálem óvárosi negyedében, ahol gyakorlatilag folyamatos volt a zsidó jelenlét, a régi szokások éltek. Olyannyira, hogy itt gyakran az asszonyokra hárult a családfenntartói szerep is hagyományos női feladatok mellett. Míg férjük a talmud iskolába járt, életét a Tóra, a Talmud, és más szent iratok tanulmányozásával töltötte, felesége mosott, főzött, takarított, gyereket nevelt és pénzt keresett. Nemcsak a család megélhetésére, hanem férje iskolájára is. Az új bevándorlók, akik a sivatagban, a hegyekben, mocsarakban az olcsó földeket törték fel, s próbálták termővé tenni, teljesen más felfogásban éltek. A nőknek ugyanúgy ki kellett venniük részüket a kemény fizikai munkából, mint a férfiaknak. Mivel látták, képesek arra, amire a férfiak, csak növelte önbizalmukat, s öntudatossá tette őket. Mire 1918-ra a brit csapatok elfoglalták Palesztinát, a törököktől már ők is politikai jogokat kértek maguknak.
Az I. világháború után nemcsak Európa térképét rajzolták át, hanem a Közel-Keletét is. Az új államok, mint Irak, Palesztina, Transzjordánia, Szíria vagy Libanon úgynevezett népszövetségi mandátumi státusszal Nagy-Britannia, illetve Franciaország fennhatósága alá került. Ez azt jelentette, hogy angol, illetve francia gyámkodás mellett ki kellett építeni a demokratikus intézményrendszereket. Ha mindez megtörtént, s az új államberendezkedés megszilárdult, a két nagyhatalom kivonult a térségből.
Palesztinában megindult a zsidó és az arab önkormányzati struktúra kiépülése. A zsidóságon belül megindult a vita: játszhatnak-e valamilyen politikai szerepet a nők? A hagyományokra, azaz a Tórára és a Talmudra hivatkozva sokan úgy vélték, nem. Pedig egyre csak jöttek az új bevándorlók, akikre mind nagyobb szükség volt az új földek megművelésében. E vitát jól mutatja be a már említett Sturovics Andrea. Írásában megemlíti, hogy Rabbi Tykocinsky például a nők a „teremtésben betöltött speciális szerepére utal akkor, amikor azt állítja: a nők nem saját jogon létező önálló teremtmények, hanem a férfi segítői, akiknek örökre a fennhatósága (autoritása) alá vannak rendelve”. Ebből az következik, legalábbis Tykocinsky szerint, hogy a nők csak a „terhesség kihordására, szoptatásra, házimunkára, gyereknevelésre teszi őket alkalmassá”. Sajátos értelmezése ez a XX. században a Teremtés könyvének. A politikai harc végül azzal ért véget, hogy 1925-re a zsidó nők megkapták a választójogot Palesztinában. Ezzel nem egy nyugati államot megelőztek.
Bár a politikai harcot a nők megnyerték, vagy megnyerték számukra a felvilágosultabb nézeteket valló férfiak. Valószínűleg rájöttek, vagy láthatták, a sokszor (helytelenül) gyengébbiknek hívott nem egyáltalán nem erőtlen és nem utolsó sorban szükségük van rá.
Az egyenjogúság felé tett hosszú úton azonban a politikai választójog elnyerése csak egy lépés volt. Korábban a nők nem lehettek rabbik, sőt vallási iskolába sem járhattak. A XX. század elejére ez is megváltozott. A második világháborúig azonban csak egy női rabbi volt, és ő is a holokauszt áldozata lett. Az 1960-as években is mindössze egyetlen női rabbi működött. A múlt század végére lassan-lassan változott a kép, s ha nehezen is, de egyre inkább elfogadottá vált a női rabbi- és kántor-képzés.
Rózsahegyi Péter
Keretes cikkek
A kibucban gyakran a nők irányítanak
Abban, hogy Izraelben a nőket valóban egyenrangú félként kezdték kezelni, kiemelkedő szerepet játszott a kibuc-mozgalom. E sajátos palesztinai – később izraeli-zsidó településformában valóban mindenki egyenlő volt, s az is a mai napig. A főként mezőgazdasággal foglalkozó közösségek nagy része a múlt század végére veszteséges lett. A vezetőknek más bevételi forrás után kellett nézniük. S ekkor, mintegy megmentő angyalként, rengeteg középkorú nő vállalkozott arra, hogy a meglévő szolgáltató boltok, kisebb gyár(ak) mellé újabbakat hozzon létre saját kibucában. Persze mindez nemcsak a jó szándék, a női egyenjogúsítási mozgalom eredménye, hanem a kényszeré is. A második intifáda 2000-es kitörése után Izraelben jelentős gazdasági visszaesés következett be, s ezen vállalkozó szellemű hölgyek nagy része elveszítette kibucon kívüli munkáját. A prosperáló új vállalkozások jelentős részét, amelyek a kibucokban jöttek létre, nők irányítják. E boltok, kisüzemek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a válság ne mélyüljön el. Így az álmaikat kényszerből megvalósító nők bebizonyították, úrrá tudnak lenni a gazdasági problémákon, ha a férfiak arra nem képesek.
