Forrás: MNO

A tévé műsoráról

2006. szeptember 7. 9:23

Lőcsei Gabriella

Ha egyszer majd beiktatják a szentek listájába, remélhetőleg hosszan és részletesen foglalkozik vele a média. Okosan is, talán – egy évvel ezelőtt így fejeztem be e hasábokon azt a televíziós jegyzetet, amelyet az 1944. december 27-én mártírhalált szenvedett Salkaházi Sárát bemutató dokumentumfilmről írtam.

Amint arról egy héttel ezelőtt már hírt adtunk, szeptember 17-én boldoggá avatják a Szociális Testvérek Társaságának szerzetesét, aki sorsközösséget vállalt azokkal a jogfosztott felebarátaival, akiket sárga csillaggal különböztettek meg polgártársaiktól, és, akik a Szociális Testvérek Társaságánál a vészterhes napokban oltalomra leltek. A római katolikus egyház fejének, Benedek pápának a rendelkezése szerint az ünnepi szertartásnak Magyarország a helyszíne, Földünknek az a pontja, ahol a negyvenöt éves szerzetesnővér, Krisztus követőjeként, másokért az életét adta. Nincs ebben semmi rendkívüli, az utazó pápa, II. János Pál regnálása idején több ízben is tanúja lehetett a világ, hogy az egyházfő maga látogatta meg azt a vidéket, amely a szentek és boldogok közt számon tartott személyiség életének vagy halálának a színtere volt. Salkaházi Sára tiszteletének a kinyilvánításában csupán az a szokatlan, hogy a szentatya Erdő Péter bíborosra, esztergom-budapesti érsekre, Magyarország prímására bízta a boldoggá avatási szertartást. Most aztán a média boldog Salkaházi Sára történetének főleg ezzel az egyetlen kísérő jelenségével foglalkozik, legalábbis a kiadott műsor-előzetesek ismeretében ezt feltételezi az ember.

Pedig mi mindenről lehetne s kellene beszélni – s éppen a médiában – ennek a tehetséges, bátor kiállású nőnek a példája alapján! Viszonylag kevesen tudják, pedig érdemes volna felfigyelni rá, Salkaházi Sára (azaz, akkor még Schalkház Sára, a hitleri térhódítás elleni tiltakozásként 1943-ban kérelmezte, hogy német származását tanúsító vezetéknevét magyarosíthassa) ígéretes újságírói, írói pályát hagyott el, hogy Krisztust követhesse. Első irodalmi szárnypróbálgatásait a Babits-házaspár, Babits Mihály és Török Sophie értékelte a Prágai Magyar Hírlap hasábjain. Nem tették volna, ha nem fedeztek volna fel a Kassán kiadott novelláskötetben figyelemreméltó képességeket. Újsághasábokon napvilágot látó munkáiról Szeghalmi Elemér írt tanulmányt – igaz, már a 80-as években. Húsz esztendős volt a közismert kassai polgárcsalád leánygyermeke, amikor az Esti Újság munkatársául fogadta. 1919-et írtak, fortyogott körülötte a világ, a szociális érzékenységgel és politikai érdeklődéssel megáldott-megvert hajadonnak tálcán kínálta a sors a megírni valót. Kezdetben álnéven publikált, az ókori történelemből ismert Syphax numidiai királytól vette kölcsön a nevét. (Alighanem a punok mellé álló, és a hatalmas rómaiak ellen harcoló férfiú megidézésével is kisebbségi elkötelezettségét kívánta az ifjú zsurnaliszta jelezni.) A Tanácsköztársaságról, de a “magas” politika más történéseiről vallott nézeteit is igen határozottan fogalmazta meg. (Volt, amikor fehér folt jelezte a kinyomtatott lapban, hogy a hivatalos cenzúra kifogásolta a mondandóját.) Vissza-visszatérő témája volt az ifjú hírlapírónak a társadalmi egyenlőség, a keresztény testvériség hiánya. Az előítéleteket is gyakran ostorozta. (Meddig fog még falakat emelni az emberek közé a cím, a rang, a vagyon – kérdezte.) Hírlapírói munkásságának a homlokterében az a felismerés állt, hogy “a világ nem saját magunk körül forog, a gócpont itt nem az Én, hanem a Mi, Mindnyájan”.

A Szociális Testvérek Társaságában végzett szerteágazó tevékenysége azonban fokozatosan elsorvasztotta Salkaházi Sára újságírói és irodalmi munkásságát. “Amit szerettem, és itt hagytam: – jegyezte fel a naplójában, amikor szerzetesi fogadalmat tett – önállóság, cigaretta, kávéház, csavargás a nagyvilágban, hajadonfőtt, zsebre dugott kézzel, friss vacsora egy kiskocsmában, cigányzene…” Aki valaha is belekóstolt a hírlapírói mindennapok narkotikumába, pontosan fölmérheti, mekkora váltást jelenthetett Salkaházi Sára életében az új hivatás.

A szerzetesnő később már csak kivételes alkalmakkor, egyházi feljebbvalóinak a megrendelésére publikált, például Márai Sándor Kassai polgárok című színművének a bemutatója után, vagy az Árpád-házi királylány, Szent Margit emlékének szentelt esztendőben… A Margit-legenda eredeti szövegének a felhasználásával írt misztériumjátékát azon a napon mutatták be a ma Erkel Színházként ismert épület színpadán, amikor a német csapatok megszállták hazánkat. A gyülekezési tilalomra való hivatkozással megszakították az előadást. A reményt adó sor talán így is elhangozhatott: “Virág nyílik a romok fölött”. A magát mindenhatónak tekintő, akként is ügyködő elektronikus média számára komoly tanulság lehetne ez a “pályamódosítás”. Bizonyság arról, hogy válságos időszakokban még a hiteles (!) tájékoztatásnál is többet használhat közösségének az, aki az embert és a világot megváltó szeretetet hirdeti tetteivel és életpéldájával egyaránt. De még ennél is nagyobb hatósugarú lehetne Salkaházi Sára utolsó óráinak az üzenete, ha kellően tudnánk beszélni róla a bennünket, magyarokat még ma is embertelen eszmék kiszolgálóiként emlegetők előtt. Még egy esztendő sem telt el Salkaházi Sára halála után, hogy – éppen a Magyar Nemzet hasábjain – az első erre vonatkozó kísérlet megtörtént. Az első, és voltaképpen napjainkig az utolsó. A “kísérlet” kezdeményezője Sándor Dénes római katolikus lelkész volt, aki olvasói levélben idézte fel “Sára testvért” az 1945.

augusztus 14.-i Magyar Nemzet harmadik oldalán. (Mindössze négy oldalon jelenhetett meg akkoriban lapunk, ha egyik-másik ünnepi szám véletlenül nyolc oldalt kapott, a Szabad Nép verte el a port a Magyar Nemzeten.) A cikkíró a Zeneakadémián a Szovjetunió-beli szabad vallásgyakorlásról (!) tartott előadás kapcsán hozta fel példaként Sára szociális nővér (és Ervin atya, Gusztáv atya, vajh kik lehettek ők?) életáldozatát, amikor együtt indultak a biztos halál felé üldözött zsidó felebarátaikkal. A főváros XI. kerületében élő katolikus papnak, aki bátran közreadta nevét és lakcímét is (vajon mi lett a sorsa merész publikációja után?), nem a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság rendezvényével, nem is az előadóval Abelovszki Antóniával volt vitája. (Vagy igen naiv volt Sándor Dénes, vagy nagy diplomata, írásának tanúsága szerint ő ugyanis tényként kezelte a Zeneakadémián elhangzottakat, hogy tudniillik “a Szovjetunióban mindenki olyan vallást követ, amilyet óhajt, ennek gyakorlására senki nem kényszeríti, vallásosságában senki nem zavarja… A Szovjetunió igazságos, győztes rendszere a békés együttműködésen alapszik, és nem üldöz senkit vallási jogaiban”.) Az egyik hozzászóló, Klár Zoltán szavai váltottak ki Sándor Dénesből olyan óriási keserűséget, amit a helyszínen, élő szóban, majd írásban is ki kellett adnia magából. Klár Zoltán ugyanis Abelovszki Antónia – láthattuk, milyen igazságtartalmú – előadása után folytatta a Szovjetunió dicsőítését. Szavait pedig “azzal az általános megdöbbenést keltő megállapítással zárta be, hogy… az országban, Pesten egy hang, egy gesztus sem volt tapasztalható, mely az üldözötteket védelmébe vette volna”. Ha ez a megállapítás – olvassuk a Magyar Nemzet elsárgult újsághasábjain – nem volna már, sajnos, kortünet, egy szót sem szóltam volna, – írta Sándor Dénes. Aztán húsz, voltaképpen igen visszafogott, ám éppen ezért igen hatásos sorban azt hozta a Klár Zoltánhoz hasonlóan vélekedők tudtára, milyen “heroikus és idegfeszítő” küzdelmet folytattak idehaza az egyházak, a szerzetesházak, apácazárdák, főpapok és Krisztus rang nélküli, egyszerű szolgálói “az isteni és emberi igazság nevében az üldözöttekért”. Salkaházi Sára boldoggá avatásának napján ismét szót kellene erről ejteni a médiában. És nem is csupán azért, hogy egy több mint hatvan éve ismételgetett, világméretű téveszmét megcáfolhassunk végre, hanem, hogy a hívő keresztény embereket és egyházaikat illető mai hamis vádakat, amelyeknek olykor ország-vezető főhivatalnokok a megfogalmazói, visszaverhessük. Salkaházi Sára története nagy segítségünkre lehetne ebben. Virág lehetne ő is a romok fölött, ha életének szép példáját nem szorítanák egy sokak számára érthetetlen boldoggá avatási szertartás keretei közé.

Comments are closed.