Oplatka András, vilag@hetivalasz.hu
Újságírókörökben ismert anekdota szerint élt egyszer egy öreg szerkesztő, aki pályája végén az okvetetlenkedő olvasói levelekre továbbra is kötelességtudóan válaszolt, de a már mindenbe beletörődő ember csendes iróniájával mindig csupán egy és ugyanazon mondatot írta le: „Tisztelt Uram/Asszonyom, lehetséges, hogy Önnek igaza van.”
A módszer felettébb egyszerű és gyakorlatias, mégsem mindig alkalmazható. Egyrészt a nyájas olvasó egy-egy kérdésben gyakran jobb tárgyi ismeretekkel rendelkezik, mint az általa kifogásolt cikk szerzője, amiért is véleménye nem tudható le egy-két szóval. Másrészt a nyájas olvasó szintén gyakran hiszi – elsősorban külpolitikai bonyodalmak kapcsán -, hogy megtalálta a bölcsek kövét, és hogy ezt a nyilvánossággal azonnal tudatnia kell. Ilyenkor nehéz neki igazat adni. A Neue Zürcher Zeitung külpolitikai szerkesztőségében legendaként volt szokás idézni egy ily módon beküldött meglátást a közel-keleti helyzetről, szó szerint: „Végül is miért nem tudnak az arabok és az izraeliek a keresztény felebaráti szeretet jegyében megegyezni?”
A kegyes kérdés persze – kellő jóindulattal – egy egyszerű és a Közel-Kelet ügyeiben nem kifejezetten tájékozott lélek megnyilvánulásaként is elkönyvelhető. Ám ha kimosolyogtuk magunkat, elgondolkozhatunk: a mondat mögött mintha mégis több lenne, mint csupán naivitás és tudatlanság; mintha a nyugat-európai polgár mentalitása is megmutatkozna benne. Azé a békés polgáré, aki megszokta, szabályként fogadta el és természetesnek tartja, hogy mind magánéletünkben, mind a nyilvánosságban kompromisszumra kell törekednünk: egymás megértésére, a szemben álló fél méltányolására, arra, hogy a másik és mi magunk lehetőleg félúton találkozzunk.
A nyugat-európai újságok az elmúlt hetekben – a fent vázolt észjárást igazolva – telis-teli voltak olvasói levelekkel, amelyek feladói a Közel-Keleten zajló háborúról mondták el gyakran nem éppen szerény véleményüket. Sokan foglaltak állást, tartották Izraelt vagy a Hezbollaht, az erélytelen libanoni kormányt vagy Iránt és Szíriát a fő felelősnek, de általában valamennyien a kompromisszumos megoldások lehetőségeit fejtegették. A kiegyezésre való törekvés mint mentalitás Nyugat-Európában sem ősrégi; a második világháborúból levont tanulságoknak köszönhetően vált általánossá, bár – vérmérséklettől függően – nem mindenütt egyenlő mértékben: az angolszász és germán országokban erősebben, a latinokban kevésbé. A gondolkodásnak és cselekvésnek e módja az európaiaknak a napi, otthoni életben erősségük, külpolitikai síkon viszont gyenge pontjuk. Mert a külügyminisztériumok mégoly kiváló szakemberei sem függetlenek országuk közhangulatától.
A közel-keleti példánál maradva: a Hezbollah az Egyesült Államok szemében terrorista szervezet, a nyugat-európaiak elképzelése szerint viszont lehetséges tárgyalópartner. Ez utóbbiak felfogásában a tárgyalás (általában, nem csak az izraeli-arab konfliktusban) már eleve pozitív tett, mert aki tárgyal, az – úgymond – békés, kompromisszumon nyugvó megoldást keres. Igen, tudjuk: jobb egymással beszélni, mint egymásra lőni. De hogy a zöldasztalnál helyet foglaló felek esetleg csak időt kívánnak nyerni, hogy céljuk gyakran nem a méltányos kiegyezés, hanem a „partner” félrevezetése, hogy érdemnek számít, ha azt sikerült alaposan becsapni – mindez hiányzik abból az európai felfogásból, amelyben a tárgyalás már önmagában, minden tartalmi fenntartás nélkül értékként jelenik meg.
Aki Izraelben valaha megfordult, ismeri a mondatokat, amelyekkel az ottaniak a politikai beszélgetéseket rendszerint kezdik: „Ti, európaiak persze azt hiszitek, egy kis jóakarat elég lenne ahhoz, hogy itt végre egyszer s mindenkorra béke legyen; hát ez nem ilyen egyszerű.” Valóban nem. Amire elég ok a közel-keleti probléma sokszorosan összetett volta, ám a téma most nem ennek elemzése. Mondanivalónk itt csupán annyi, hogy a „megegyezés” szó sok helyen rosszul cseng a fülekben. Még a német nyelv is ismer egy kifejezést, ami a kompromisszumot „faul”-nak, azaz rothadtnak, teherbírásra képtelennek tartja. Mennyivel inkább másfajta, orientális kultúrák, merőben más történelmi feltételek közt létrejött felfogások, amelyek szerint az ellenséggel szemben engedni szégyen; annyi, mint arcunkat elveszíteni.
De létezik izraeli oldalon is egy sajátos, az európai politikai gondolkodás számára ma már nehezen követhető beidegződés, jóllehet annak eredetét éppen nekünk Európában kell a legjobban ismernünk: az eltökéltség, hogy a zsidó állam csapásokat nem fog elviselni; nem fog kivárni, míg idegen agresszióra immár maga is csak erőszakkal válaszolhat, hanem katonailag erős marad és megelőz, de legalábbis súlyosan megtorol minden ellene intézett támadást. A holokauszt későbbi nemzedékekben is élő traumatikus élménye táplálja ezt a felfogást, az állandó életveszély tudata és az emlékezet az önvádakra amiatt, hogy a haláltáborokba hurcolt közösségek a vészkorszakban alig-alig igyekeztek ellenállni.
Nehezen képzelhető el, hogy Izrael az iráni fenyegetést és nukleáris fegyverkezést tétlenül fogja szemlélni, s nehezen, hogy a Közel-Keleten a méltányos kompromisszum és egyensúly jegyében a közeljövőben tartós béke jön létre. Félő, hogy a nyugat-európai újságolvasóknak még sok alkalmuk lesz leveleikben jámbor jó tanácsokat osztogatni.
