Forrás: Heti Válasz

Balla Eszter, [email protected]

Az újkori ameri-kai történelem legtragikusabb napja öt év távlatából: vita az emlékmű körül, kettősség a filmekben.

Amikor az Egyesült Államok szeptember 11-e ötödik évfordulójára készülődik, az újkori amerikai történelem legtragikusabb napja egyszerre tűnik távolinak és közelinek. Közeli ahhoz, hogy nagyobb összefüggései feltárhatók lennének, de távoli ahhoz, hogy a puszta események felidézésével sebeket tépjenek fel. Ez a kettősség tükröződik az emlékmű körüli vitában, irodalomban, filmben egyaránt.

Az utókor nem felejti el azt a döbbenetes képsort, amikor 2001. szeptember 11-én a New York-i Világkereskedelmi Központ a terroristatámadás után összedőlt, maga alá temetve több mint háromezer embert. Sokáig kétséges volt, szabad-e a lerombolt tornyok helyén bármit is építeni. Az építészeti pályázat, amelyet 2003 februárjában a Németországban élő amerikai állampolgár, Daniel Libeskind nyert meg, egyszerre kívánt emléket állítani az áldozatoknak és tanúságot tenni a szabadságszeretetében rendíthetetlen amerikai mentalitásnak. Libeskind tervének meghatározó eleme az öt toronyházat körülvevő, az amerikai Függetlenségi nyilatkozat évére utaló 1776 láb (541 méter) magasságú Szabadság-torony. Ám az álomterv kivitelezhetetlennek bizonyult. Libeskind elképzelését, köztük a Szabadság-tornyot is többször átdolgozták, helyét biztonsági okok miatt meg is változtatták.

EMLÉKPARK ÉS OKNYOMOZÁS

Nagyobb vita alakult ki arról, mire is emlékezzenek az emlékparkban és a hozzá kapcsolódó múzeumban: csak szeptember 11. áldozataira vagy az emberiség történelmének nagy néppusztításaira is (holokauszt, gulag stb.). Végül az áldozatok hozzátartozóinak kérését George Pataki, New York állam kormányzója is magáévá tette: a volt Világkereskedelmi Központ helyén felépített parkban csak 2001 tragikus napjának állítanak emléket.

Az építkezés megkezdődött, a teljes komplexum átadását 2011. szeptember 11-re, a tizedik évfordulóra tervezik.

A tényirodalomból – visszemlékezések, riportok, az utolsó telefonbeszélgetések gyűjteménye – számos kiadvány született. Nagy érdeklődésre tarthat számot az az oknyomozó kötet, ami az eddig nemzeti hősnek kikiáltott New York-i városatya, Giuliani kompetenciáját kérdőjelezi meg. A Grand Illusion The Untold Story of Rudy Giuliani and 9/11 azt vizsgálja, vajon a polgármester megtett-e mindent, hogy megvédje városát a tragédia előtt és alatt, vagy csak kitűnő pr-munkájának köszönheti a hősnimbuszt.

A szépirodalom még nem találta meg a formát, hogy az élményt a maga összetettségében – két világkultúra összecsapásaként, az újfajta fenyegetettség érzéseként, a vallási fanatizmus veszélyeként – tárgyalja. A jelenkori angolszász irodalom két kiemelkedő alakja, a brit Ian McEwan és az amerikai John Updike mégis megragadott valamit, ami a szeptember 11-e utáni világ sajátossága lett.

Ian McEwan Szombat című regénye egy sikeres, boldog házasságban élő középosztálybeli idegsebész, Henry Perowne egy napját követi az iraki háború elleni tiltakozás szombatján, 2003. február 15-én. A nap attól a pillanattól kezdve nem várt fordulatot vesz, hogy Perowne egy lángoló repülőgépet lát az égen. A könyv kiválóan mutatja be azt a félelemérzetet, ami nemcsak környezetünket, de gondolkodásmódunkat is meghatározza a szeptember 11-e utáni világban.

Az amerikai kisembert több évtizeden át nyomon követő John Updike új regényében, a Terroristában ezúttal egy átlagos New Jersey-i kamasz, Ahmad sorsát követi, jelezve, hogy napjainkban a két kultúra összecsapása már a kisember szintjén is része az amerikai társadalomnak. Az egyiptomi-ír gyökerekkel rendelkező fiatalember kiábrándulva a materialista, hedonista nyugati világból egy imám hatására az iszlám elkötelezett híve lesz, és részese annak az összeesküvésnek, ami egy New York-i alagút felrobbantására készül.

A dokumentumfilmek után az idén játékfilm is jelentkezett szeptember 11-ei témával, de csak odáig jutott, hogy a kisember heroikus küzdelmének állítson emléket. A United 93, Paul Greengrass angol rendező munkája a negyedik eltérített gép tragikus történetét mondja el kronologikus sorrendben, izgalmasan, jó ízléssel, tapintattal (Heti Válasz, 2006. augusztus 24.).

HOLLYWOOD “ANTIKRISZTUSA”

Furcsa választás, hogy az ötödik évforduló legnagyobb szabású, patrióta, családszerető, istenfélő filmjét Hollywood “antikrisztusára”, a hagyományos értékek tagadójára, Oliver Stone-ra bízták. Az Oscar-díjas rendező a World Trade Centerben mellőzi a politikai aspektust, csak a díszlet jelzi, hogy szeptember 11-ről van szó. A gyenge túléléstörténet bármely katasztrófa utáni helyzettel felcserélhető.

Oliver Stone korábbi történelmi filmjeinek (JFK, Alexander, Salvador) kapcsán többször is előkerült a tények manipulálásának a vádja. A World Trade Centerben ez a probléma már fel sem vetődik, hiszen a két túlélő New York-i rendőr visszaemlékezésén alapuló film olyan általánosságokban beszél, olyan vizuális és verbális kliséket használ, hogy konkrétumokat nem is érdemes számon kérni.

HITELTELEN PRODUKCIÓ

2001. szeptember 11-én az először balesetnek vélt repülőgép-katasztrófa után a rendőrséget riadóztatják. A mentésre odarendelt osztag megkezdi a Világkereskedelmi Központ dolgozóinak evakuálását, amikor a déli torony összedől. Egyedül John McLoughlin őrmester (Nicholas Cage) és Will Jimeno közlegény (Michael Pena) éli túl, beton alá nyomorítva, a katasztrófát. Nem a színészek hibája, hogy a mozgásképtelen, sötétben lévő két főhősről csak annyit tudhatunk meg, hogy mindketten családszeretők, az egyik rezignált, a másik energikusabb. Hogy egymásban tartsák a lelket, családjukról, otthonukról beszélgetnek. Így kapcsolódik be a külvilág, Jimeno terhes felesége, McLoughlin három gyermeke és felesége, barátok, ismerősök, televíziós riporterek, életmentő csapatok. A pánikot, a káoszt felülmúlja a bajtársiasság, önzetlen segítőkészség, összetartás, heroizmus, miközben ilyen mondatokat hallunk: “mégis létezik jóság, pedig már majdnem megfeledkeztünk róla” vagy “a legrosszabb hozza ki az emberből a legjobbat”. Láthatjuk, ahogy fehér és fekete feleség zokogva összeborul, hiszen a fájdalomban nincs faji megkülönböztetés. A mentőosztag kimenti a két rendőrt, nemcsak a két család, de egy nagyobb közösség óriási örömére is.

Nem arról van szó, hogy a katasztrófa nem rendíti meg az embert, a családok újraegyesülése pedig nem csal könnyet a néző szemébe, de mint ahogy a The Los Angeles Times írja: “nem egy stúdióban kiagyalt, minden mozzanatában kiszámított, hiteltelen produkcióra van szükségünk. Mivel a szeptember 11-i események – szinte pavlovi reflexként – erőteljes érzelmeket váltanak ki belőlünk, elvárhatnánk, hogy ezeknek leírását magasabb színvonalon ábrázolják.”

Comments are closed.