Forrás: HVG

“Csak egy szenvedélyes képvásárló vagyok” – mondja magáról Pákh Imre (56 éves), a legnagyobb Munkácsy-gyűjtemény tulajdonosa, aki szerint az igazi üzlet abban van, ha valaki jó szimattal válogat a kortárs művészek között.

HVG: Önnek köszönhetően még tíz évig együtt maradhat a Munkácsy-féle Krisztus-trilógia, s a határon túlra is eljut a mester képeiből rendezett vándorkiállítás. Mondja, mi ebben az üzlet önnek?

P. I.: Nem kapok egy fillért sem érte. Csupán azt gondolom, a trilógiának együtt kell maradnia. Persze azért áttételesen nekem is van hasznom: a nagy látogatottságú magyarországi kiállítások tovább növelik a Munkácsy-művek ázsióját. A mester képeinek értéke az utóbbi másfél évtizedben legalább a tízszeresére nőtt.

HVG: Pár éve még jobbról-balról is támadták, idén tavasszal viszont tisztikeresztet kapott önzetlen mecenatúrájáért. Miért és kinek volt korábban az útjában?

P. I.: Például Csurka Istvánnak, aki a szokásos antiszemita stílusában gyalázta ma 99 éves apámat. A szocialista Keller László viszont azt állította, hogy egy személyben hungarista, maffiózó üzletember vagyok, orosz-ukrán üzleti kapcsolataim miatt nemzetbiztonsági kockázatot jelentek. De igazából a Torgyán Józsefhez fűződő baráti kapcsolat és a kisgazdapárt iránti rokonszenvem gerjesztette a lehetetlen vádakat: rajtam keresztül Jóska és pártja lejáratása volt a cél. Én egyébként sohasem tagadtam, hogy jobboldali vagyok. Politikai ambíciókat viszont nem tápláltam, sőt magyarországi érdekeltségeimet is – amiért korábban ugyancsak igaztalanul támadtak – már jó pár évvel ezelőtt felszámoltam.

HVG: Mielőtt belpolitikai elemzésbe mennénk át, térjünk vissza a műgyűjtésre. Mit tanácsolna a hazai tehetőseknek, hogy a nyomdokaiba léphessenek? Ön például hogyan kezdte?

P. I.: A kezdőknek mindenképpen azt mondanám, forduljanak szakavatott műértőkhöz, hacsak nem rendelkeznek már valamilyen stúdiummal. Jómagam a családi házból, Munkácsról hoztam a könyv- és festményimádatot, otthon is függött a falon egy Munkácsy-vázlat. A gyűjtést orosz ikonokkal kezdtem, amikor Leningrádban jártam egyetemre. Akkoriban a város körüli településeken számtalan, olcsón árult, ismeretlen mester festette ikonhoz sikerült hozzájutnom, amelyeket Magyarországra településemkor magammal hoztam, majd továbbvittem Amerikába is. Egy részüket eladtam, de az igazat megvallva, a pénzt ekkor még nem befektetésre használtam: házat vettem belőle. Amikor viszont már velem is futott a szekér, elkezdtem vásárolgatni. A középkori ikonok után beleszerettem a 18-19. század festőművészetébe. Elsősorban francia és orosz alkotásokat vásároltam, mert azokhoz akkor viszonylag olcsón hozzá lehetett jutni. Az orosz festészetet már akkor is elég jól ismertem. Az már a műkincspiac különösségeihez tartozik, hogy egyik kedvencem, Ivan Avazovszkij tengeritájkép-festő munkái ma már az általam fizetett ár többszöröséért, millió dollárokért mennek. Aztán az amerikai aukciós világban mozogva azt is láttam, hogy Munkácsy Mihály alkotásai sem elérhetetlenek. Az első két-három sikeres vétel után magam is csodálkozással vettem tudomásul: hiszen én Munkácsy-gyűjtő vagyok, így egy ideig, amit csak lehetett, megvettem tőle.

HVG: Szakértők félezernél is többre becsülik a világban fellelhető Munkácsy-alkotások számát. Hol vannak, mennyi lehet ebből az amerikai gyűjtők és ezen belül az ön tulajdonában?

P. I.: Világszerte 350 kép helyét pontosan tudjuk. A remekművek többsége Amerikában kötött ki, mivel Munkácsy párizsi műkereskedője, Karl Sedelmeyer jó érzékkel az amerikai milliomosok közül válogatta ki a vevők többségét. Például a Golgotáért 120 évvel ezelőtt 185 ezer dollárt kapott, ami akkor hatalmas összegnek számított. Ami az én magángyűjteményemet illeti, 120 képem közül 35 Munkácsy.

HVG: Elárulná, mennyi lehet azok eszmei értéke?

P. I.: Manapság egy jó Munkácsy 1 millió dollárba kerül. De az én tulajdonomban van a már említett, monumentális Golgota is, amelyhez Julius Beck, magyar származású műkereskedő barátom még régen nagyon olcsón, úgy 50 ezer dollárért jutott hozzá egy árverésen. Tőle vettem meg – de ne kérdezze, mennyiért, mert a vételárat ezúttal sem árulom el. Az a hír is igaz, hogy itthon 1 milliárd forintot kínáltak érte, de én visszautasítottam az ajánlatot.

HVG: És ha a magyar állam ajánlana mondjuk 1 millió dollárt, eladná a Golgotát, hogy az nemzeti tulajdonba kerüljön?

P. I.: Nem ragaszkodom a tulajdonjoghoz. Most, hogy tíz évre meghosszabbítottuk a letéti szerződést, van még időm gondolkodni a feltételeken. Nem zárkózom el semmitől. Szóba jöhet a későbbiekben például valamilyen csere, barter.

Az interjú második része

HVG: Korábban olyan hírek is szárnyra kaptak, hogy két olyan Munkácsy-képe is van, amelyeknek az eredetisége erősen vitatható.

P. I.: Pedig ez nem igaz. Vannak olyan festmények, amelyekről tudjuk, hogy Munkácsy-tanítványok másolták, amelyekbe a mester is belefestett, s végül a kézjegyével is ellátta azokat. Ha pedig Munkácsy a magáénak vallotta ezeket a műveket, én miért ne fogadhatnám el őket annak? Ráadásul a Nemzeti Galéria szakértői határozottan állítják, hogy a két megkérdőjelezett mű eredeti Munkácsy. Engem inkább az nyugtalanít, hogy több Munkácsy-alkotás feketedik, mert a sötét tónusú alapozáshoz használt bitumenes massza elnyeli a kompozíciót. A romlás lassú, de egyelőre megállíthatatlannak tűnik.

HVG: Említette, hogy gyűjteményének csak kisebbik része Munkácsy. Hogyan választ, egyáltalán van éves képkiadási kerete?

P. I.: Nem vagyok szakszerű műgyűjtő, csak egy szenvedélyes képvásárló. A profik – a befektetési szempontokon túl – aszerint bővítik kollekciójukat, hogy a kiszemelt kép beleillik-e a gyűjteményükbe. Én viszont azt veszem meg, ami tetszik. Eljárok aukciós kiállításokra, elbámészkodom, s ha valamelyik kép nagyon megfog, megpróbálom – általában szakértők véleményét kikérve – megvenni. Persze a műkereskedők már ismernek, ők is gyakran felhívják a figyelmemet az érdekesebb alkotásokra. A minap például vettem egy korai Szőnyi István-képet, A három gráciát, mert nagyon szép. Én képeket gyűjtök, nem festőket. A képaukció olyan dolog, hogy néha bejön, néha nem, úgyhogy előre nem határozom meg, mennyit költök évente képvásárlásra.

HVG: Volt már olyan feladott licit, amelyet később megbánt?

P. I.: Majdnem minden elszalasztott képért megszakad a szívem, pedig gyakran megesik ilyesmi. Időhiány miatt legtöbbször a megbízottaim vásárolnak, s ők legfeljebb az előre megbeszélt árig mehetnek el. Ám amikor személyesen licitálok, gyakran “bevadulok”, messze túllépem az eltervezett határt. A műgyűjtés olyan, mint a drog, az ember nem lát, nem hall, csak az áhított képet akarja megszerezni. Pontosan így történt az Ásító inas vételénél is: a londoni Sotheby”s aukcióján 30 ezer font volt a kikiáltási ár, majd 85 ezer fontnál ütött le a kalapács. Vagy itt van ez a Kádár Béla-festmény, a Fürdőzők a hídnál. Ha jól emlékszem, 7,5 millió forintnál startolt, mintegy 22 milliót fizettem érte, de még el sem hagytam az aukció színhelyét, máris 24 milliót kínáltak érte.

HVG: És Munkácsy kortársai? Ők hidegen hagyják?

P. I.: Különösebben nem hajtottam a többi neves magyar 19. századi festőre, mégis van már tőlük több képem is. Például Rippl-Rónaytól. Mostanában viszont egyre jobban vonzanak a 20. századiak: Perlrott Csaba Vilmos, Vaszary János, Czigány Dezső, Orbán Dezső, Kádár Béla, Scheiber Hugó, Czóbel Béla, Kmetty János mind nagyon kiválóak. Ám az igazi nagy lépés a kortárs művészet lenne, mivel itt mutatkozik meg a gyűjtőszimat. Kiválasztani azt a fiatal zsenit, akinek a munkáiért mondjuk húsz év múlva arannyal fizetnek. Nos, az én szememben ez a gyűjtő-bravúr. Munkácsyval már nem lehet nagy hibát elkövetni.

HVG: Láthatóan ereje teljében van. Gondolt mégis arra, kire hagyja majd, mi lesz a gyűjteménye későbbi sorsa?

P. I.: Műgyűjtő körökben az a mondás járja: minden jó gyűjtemény egyszer múzeumba kerül. Én eddig jószerével egyetlen képemtől sem váltam meg, döntésemet ugyanakkor alapvetően az fogja meghatározni, miképpen viszonyulnak majd ehhez az értékhez ma még kiskorú gyermekeim. Rájuk hagyom, vagy eladom, ma még nem tudom. Most inkább újabbak vásárlását tervezem, sőt egy titkos reményt is dédelgetek. Munkácsy munkásságának van még három meghatározó darabja, a Siralomház, a Milton és a Mozart halála című festmény. Közülük Milton New York város könyvtárának tulajdona, ahol egyfajta profiltisztításon gondolkodnak, a Mozart pedig egy detroiti múzeum raktárában pihen. Ha sikerül legalább valamelyiket megszerezni, ígérem, hazahozom, hogy a magyarországi közönség is láthassa.

HEIMER GYÖRGY

Comments are closed.