Thriller, líra és utópia a velencei filmfesztivál sikerei között
Népszabadság * Csákvári Géza * 2006. szeptember 6.
Alfonso Cuarón rendező Kép: REUTERS – Stefano Rellandini Amikor körülbelül tíz évvel ezelőtt Paul Verhoeven Hollandiában filmrendezőként ellehetetlenítette magát baloldali nézetei miatt, nem sokat teketóriázott: átnyergelt Hollywoodba, ahol kellemes iparosmunkák mestereként nagy karriert futott be. A tengerentúlon kialakult rendezői stílusát a mocskos szórakoztatás jellemzi: művei véresek, erőszakosak (Robotzsaru, Total Recall – Az emlékmás vagy a Csillagközi invázió), de valahogy mindig sikerült belőnie a nézők tűrőképességének határait.
1999-ben az évszázad legjobb holland filmjének szavazták meg az 1973-ban készült Török gyönyörűséget: nagyon régóta várták, hogy Verhoeven hazatér, és belefog egy hazai gyártású filmbe. Megtörtént, és Verhoevenhez méltón megaprodukcióról van szó: a Zwartboek (Fekete könyv) 17 millió eurós költségvetéssel készült. A második világháborút végigkövető moziba mindent belezsúfolt a holland rendező, amit lehetett. A zsidóüldözéstől a holland árulókon keresztül a kollaboránsokkal való leszámolásig – ráadásul tette mindezt úgy, hogy megfűszerezte a kaland, az akció és a thriller összes műfaji jellemzőjével. Életveszélyes elegy kerekedett ki belőle, amely végül inkább hasonlít egy hollywoodi, mint egy európai filmre. Mindez persze csak azt jelenti, hogy a Fekete könyv nem igazán versenyfilmnek való.
A rendező egyébként nem tagadja szándékát, a lehető legszélesebb közönségnek szánja művét, amelynek mintegy húsz évvel ezelőtt kezdte el írni a forgatókönyvét. A főszereplő könyvecske állítólag létezett – ez tartalmazta annak a hollandiai maffia tagjainak a nevét, amely a nácikkal együttműködve, áldozatait kirabolva irtotta a leggazdagabb zsidó családokat. A filmben a könyv nyilvánosságra kerül, valójában azonban nyoma veszett.
A verseny nagy öregje, a nyolcvannégy éves(!) Alain Resnais még mindig formája teljében van: a Magánfélelmek nyilvános helyeken, Alan Ayckbourn azonos című színművének adaptációja nagy siker. Resnais egyedi stílusa még a huszonegyedik században is működik, az emberi kapcsolatok és lélek útvesztői egyetemes téma, és erről az idős mester nagyon tud mesélni. Témája most a magány, s a filmben csupán az életet adja vissza. Több mint szimbolikus, hogy a mű első húsz percét rosszul viselte a közönség, de a többit néma csöndben ülte végig. Resnais-nek nem ismeretlen ez a fogadtatás, ugyanez történt 1961-ben a Tavaly Marienbadban velencei vetítése során. „És akkor megnyertem az Arany Oroszlánt” – húzza alá a furcsa jelenséget értelmezve.
Amióta Marco Müller a velencei mustra igazgatója, a távol-keleti filmeknek fontos szerep jut a Lidón: versenybe válogatták Satoshi Kon Paprika című animéjét (amely a japán mangák stílusában készült animációs műfaj). A cím kissé abszurdnak hallatszik egy japán sci-fi-thriller-animáció esetében, de ahogy a rendező a Népszabadságnak kifejtette, nincs semmiféle magyar kapcsolat, a mozi Yasutaka Tsutsui azonos című kultuszregénye alapján készült, de fogalma sincs, hogy az író honnan vette a nevet. Szívesen beszélt még viszont a filmről, amely a civilizáció egyik legfontosabb etikai kérdését feszegeti: meddig mehet el a tudomány? Mennyire határoz meg minket a múltunk és a kultúra? Bár legtöbbször efféle egyetemes kérdéseket feszegetnek, igen ritkán jutnak el hazánkba; a magunk részéről drukkolunk, hogy valamelyik forgalmazó felkarolja és bemutassa Magyarországon a Paprikát.
A jól informált megmondó-emberek szerint már biztos Stephen Frears Arany Oroszlánja. Queen című alkotása a Diana hercegnő halála utáni napokat mutatja be II.Erzsébet királynő(a már most Oscar-díjasnak kikiáltott Helen Mirren) és az újdonsült miniszterelnök, Tony Blair (a szintén sziporkázó Michael Sheen – aki nem is mellékesen egyszer már eljátszotta Blairt) szemszögéből. Különös viszonyuk abból a szempontból izgalmas, hogy Blair beszélte rá a királynőt, jelenjen meg a nyilvánosság előtt, és tévéközleményben méltassa unokái anyját – amivel megmentette a monarchia intézményét.
Stephen Frears lapunknak elmondta: az események alatt jelenlévők személyes beszámolóin, többéves kutatómunkán alapuló információk alapján készítették a filmet. Sem a királynővel, sem a miniszterelnökkel nem találkozott, de ez nem is áll szándékában. A királynőről azt gondolja, hogy soha sem volt annyira népszerű, mint most, a teljes lakosság „anyjaként” tekint az uralkodóra. Mindemellett állítja, hogy a monarchia ideje lejárt, és minden valószínűség szerint Erzsébet Nagy-Britannia utolsó uralkodója.
A leginnovatívabb versenyfilm a mexikói Alfonso Cuaróntól érkezett: Az ember gyermekei szinte minden íratlan szabályt felrúgó sci-fi utópia, amely egy terméketlenség miatt haldokló civilizáció káoszát tárja elénk. A film antihőse, Theodore Faron (a remek Clive Owen) egy afrikai illegális bevándorló asszony kísérője, aki húsz év után az első terhes nő.
– Nem hiszek a politikai megoldásban – nyilatkozta lapunknak Alfonso Cuarón. – Abszurd, hogy például az az ország akar a mexikói határra falat húzni, amely állítólag a berlini fal leomlását szorgalmazta.
Cuarón szerint az ideológiák lassan átveszik a vallások szerepét, az emberek ma már bennük hisznek, a politikusok pedig táplálják ezt a hitet a köztudatban. Ennek az a hoszszú távú hatása, hogy lassan olyan kérdések kerülnek ismét napirendre, amelyeket rég lezártnak hittünk. A rendező úgy véli, civilizációnk épp visszafejlődik egy primitívebb struktúrába: ezt szerette volna filmre vinni.
