VÉGSŐ ZOLTÁN
Gólem
Zene
Isaac Bashevish Singer kisregényében Jehuda Löw rabbi a XVI. századi Prágában elhatározza, hogy gólemet épít, és annak segítségével megmenti a zsidókat. Az ismert történetből származtatott alapötletből született a Gólem avagy a bálványok tündöklése és bukása című kamaraopera. Mindez a szolidan alulinformáló lapocska szerint az összművészeti hatások jegyében a kortárs tánc nyelvén került a közönsége elé. Az előadást már az Őszi Fesztiválon láthatta a minden újdonságra áhítozó érdeklődő, legjobb helyen talán mégis most, a kilencedik alkalommal megrendezett Zsidó Nyári Fesztiválon volt, gondolhattuk. A Broadway moziból átépített Belvárosi Színház mélyen ülő termének nagyjából a harmada telt meg – a kongó terem nem jó ómen.
Hozzászokhattunk, hogy a kamaraopera nemhogy kisebb előadói apparátust takar, de minden más jellemzőjében is a tömörségre törekszik a színpadi megjelenéssel kezdve a vázolt témákon keresztül az előadói habitusokig. És ha még kortárs is az a kamaraopera, vélhetően kinyújtja karjait más művészeti ágak irányába, barátilag keblére öleli azokat és kézen fogva haladnak szépen együtt tovább az elmesélésre kínált alkotói szándék, jobb esetben a történet világos lekerekítésének irányába. A Gólem három – felvonásként jelzett – jelenetfüzérének végéről azonban éppen ez a megvilágosodás hiányzott, még ha a semmibe nyúló patetikusság himnikus hangvétele ezt is akarta szolgálni: Az arany – Jeruzsálem eléneklése ily módon hatásvadász aktusként hatott csupán. Hasonlóan hatásvadász, csak éppen vicceskedő momentum volt, ahogyan kezdésképpen a szerepe szerint női (Dénes Zsuzsánna) és férfi narrátor (Fekete László) a darabban később vissza-visszatérő egyetlen zenei motívumba ágyazva külön-külön is elénekelte, hogy kapcsoljuk ki a telefonunkat. Ha közel járunk a szakralitáshoz és egy nép megváltástörténetén keresztül egy történelmi tablót festünk, akkor az invokációba ágyazott idétlenkedés a komolyan vehetőség élét csorbítja, ráadásul otromba keretet alkot az emelkedett hangulatban elővezetett fináléval. Az első (nevezzük így) felvonás címe szerint az ókori bálványimádások indíttatásainak bugyraiba vezet vissza bennünket. Pontosabban két, egybefolyó, tagolatlan színkép után máris a holokausztnál tartunk. A kivetítőn horogkeresztek forognak, ókori kapcsolódás szerint fordított szvasztika, tehát érteni kellene, miről van szó, csakhogy naturalisztikusan felmutatott címszavakkal ez nehéz – és akkor még mindig nagyon messze vagyunk az analitikus szemiotikától. A gólemről ugyan még szó sincsen, M. Kecskés András mégis ott gólemkedik a vászon mögött, játszik az árnyék és perspektíva viszonyával, tulajdonképpen minden porcikájából a pantomim mesterségének és művészetének tökéletes, sok individualista elemmel díszített ismerete sugárzik. Kár, hogy a mű pontosan vázolt határainak híján időnként légüres térben mozog, pedig még izzadni is igyekszik akkor, amikor dramaturgiailag arra szükség volna (a darab mozgásszínház részének duójában társa Góbi Rita – ezt csak a rend kedvéért jegyzem meg).
A második felvonás a darabon túlnyújtózkodva a maga formalista megvalósításával a kortársnak nevezett művészeti gondolkodás és az ebből kiinduló alkotói magatartás betegségeit foglalta össze: a darab innen kezdve már végképp nem a gólem históriájáról szólt. A felvonás címe: Virtuális bálványimádás, benne a Cyber gólem című első képpel. A háttéranimáció a jó 15 évvel ezelőtt készült Fűnyíróember című Stephen King-adaptáció animált világát idézte a Commodore64 masinák színvonalán. Emellett a jó öreg Jean-Michel Jarre-t utánzó hangbetétek szóltak, nagyjából a 77-es Oxygene-lemez tájékáról, és erre tülkölt a csuhába öltözött trió: az író, rendező, zeneszerző Babits Antal kontrabasszus-klarinéton, Klenyán Csaba klarinéton és Perényi Péter harsonán. A „cyber” szót mint a modernitás legcsillogóbb terminusát (már elnézést!) csak a hülyegyerekek használják (lásd: Kistehén tánczenekar – Szájbergyerek), így aztán a Dohány utcai zsinagóga főkántora, Fekete László szájából különösen nevetségesen hatott ennek ismételgetése. Mintha a kortárs alkotók harminc évvel korábbról csöppentek volna ide és még mindig a kibernetika össztársadalmi rombolóerejét jövendölnék. A ma számára az egyik legirritálóbb gesztus, ha a tegnapelőtt nyelvén sejtelmes tanokat közvetítenek feléjük – azt hiszem, ideje volna azt a megmentő Gólemet valóban feléleszteni.
(Gólem avagy a bálványok tündöklése és bukása – Fővárosi Mozgó-Művek Társulata. IX. Nyári Zsidó Fesztivál, Belvárosi Színház, augusztus 28.)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 35. szám
