SONNEVEND JÚLIA
Ex libris
Gyerekkoromban, amely esetemben a nyolcvanas éveket jelöli, a budai Gellért tér legszeretetreméltóbb „helye” a szovjet emlékmű volt. Tükörsima burkolatán gyakran csúszkáltam, márványfelületét kitartóan nézegettem. A Szovjetunió szabadságáért és függetlenségéért – szólt az emlékmű orosz felirata, a szöveg pontos értelmét azóta is keresem. A parkot fémkerítés vette körül, nemzeti ünnepekkor arra erősítették a zászlókat, addig „lobogtak is büszkén”, míg valaki következetesen el nem lopta a rögzítéshez használt rézhuzalokat. Az emlékművet a rendszerváltás után lebontották, kisebb darabjait a környék lakói széthordták (széthordtuk). Ha manapság látogatok haza a Gellért térre, vizuális élményekben most sem ér hiány. Ott vár a Gellért Hotel előtti Forrásház, közismertebb nevén – interpretációs apparátustól függően – a „tésztaszűrő” avagy a „szexuális szimbólum”, a Gellérthegyre visszahelyezett lidérces fényben úszó óriáskereszt, és legújabban a metróépítkezést őrző hevenyészett palánk. Amikor a tér tárgyi világához fűződő emlékeimet rendszerezni igyekszem, rendre elfog az a furcsa, ám tulajdonképpen közhelyes érzés, hogy e tárgyak tőlem független életet élnek, némelyikük születésem előtt is éppen ugyanúgy és ugyanott állt, és úgy tekinthető több generáció tulajdonának, hogy bárki a sajátjának érezheti.
A könyvheti listát böngészve szembetűnő volt, hogy idén – szűkebb, tágabb értelemben – kiemelkedően sok kötet kapcsolódik a Kádár-kor kommunikatív emlékezetének kérdésköréhez. Egy részük, jóllehet már nem többségük, irodalmi mű. E szépirodalmi szövegeknek nem feladatuk, hogy a „teljesség” és az „objektivitás” igényével fellépő narratív gesztust biztosítsanak a közelmúlt önellentmondásokban gazdag délelőttjeihez, délutánjaihoz és éjszakáihoz. Narratív lehetőségeket viszont köthetünk hozzájuk. A mostani ex librishez tehát négy (öt) olyan kortárs magyar irodalmi művet választottam, amely rendkívül különböző formai megoldással, de részben a közép-késő Kádár-korszakot „választja” személyes irodalmi idejéül.
Jánossy Lajos: Hamu és ecet
„Történelmileg kényelmetlenül éltünk” – állapítja meg Jánossy regényének elbeszélője a kötet vége felé, kicsivel azután, hogy hoszszasan sorolja; mely elemekből állt össze az egykor úgynevezett keresztény, úri középosztályhoz tartozó családjának kulturális önképe: „a Három nemzedék és Illyés, az írásos terítők és Vitéz Somogyváry Gyula, a csergék és Krúdy, az Oktogon és az Andrássy út, Ordass Lajos és a Jókai-összes, Márai és a mázas cserepek, a cserkészek és Moldova, a zsidótörvények és Eötvös József, a Magyar Hiszekegy és Hofi Géza” – és a sokszor kibékíthetetlen, ám mégis összefonódó ellentétpárok listája hosszan sorjázik tovább, míg végül a félelem szóban összegződik. A regény a lehetséges szintig őszinte, humorosan „vagány”, ám elsősorban lírai vallomás. Vallomás a kulturális identitást átörökíteni vágyó, és e tekintetben súlyos csalódásokat átélni kénytelen szülőknek. Mindenekelőtt a kínosan kiszámítható életvitelű és következetesen önkorlátozó orvos apának, aki még egyetlen kifogásolható tevékenységét, a dohányzást is minden évben négy hónapra (!) felfüggeszti, mert számára e döntés is pusztán „akaraterő kérdése”. Az elbeszélő az „igényes neveléshez” kapcsolódó korlátok elviselése közben fokozatosan talál rá Goethe és Schiller irodalmára, a titkos rockzenekar alapításának szorongató boldogságára, a kocsmák, a kaszinók, a lóversenypályák, az ital, a cigaretta, a cserbenhagyás, a cserbenhagyatás, a magány és az elutasítás élhető-élhetetlen hétköznapjaira. A szöveg nem vádol és nem védelmez. Nem kívánja a kocsmák népéhez való ragaszkodást a gyermekkorban átélt „úri trauma” számlájára írni, miközben mégis szükségesnek véli a gyermekkori kölcsönös hatalmi harcok hétköznapjait felvázolni.
A regény befogadás-történetének legfontosabb kérdése várhatóan az lesz, mennyiben releváns a sok tekintetben tipikus szülői ház elmélyült ábrázolása a felnőttkori tékozlás esztétikumának, bájának és keservének megjelenítéséhez. Jánossy regénye a budai polgárság rendszerváltás előtti hétköznapjainak hangsúlyozottan személyes nézőpontból rögzített lenyomata. A hetvenes, nyolcvanas évek polgári világának túlélő, szenvedő, szenvelgő, helykereső éveit az elutasító fiú nézőpontjából úgy ábrázolja, hogy a lojalitást és a kíméletlen távolságtartást összefonódó, egymást kiegészítő elbeszélői hozzáállásnak tekinti.
(Kalligram Kiadó, Pozsony, 2006. 275 oldal, 2600 Ft)
Kukorelly Endre: Élnek még ezek?; Rom.
A komonizmus története
Jánossy regényének világához nagyon közel esik Kukorelly Endre Élnek még ezek? című „vígvégjátékának” tere, a darab a Jelenkor folyóiratban jelent meg, és jelenleg Máté Gábor rendezésében a Kamrában látható színpadon. Ha a Kazamaták című, méltán sokat elemzett és emlegetett drámával nem egy időben került volna színpadra, valószínűleg jelentősebb recepciót élt volna meg. Számomra mindenesetre az elmúlt évek legjelentősebb színdarabja. Kukorelly szövege gyakorlatilag ugyanazt a polgári kultúrkört ábrázolja, mint Jánossy regénye, csak időben korábban. „Arról írtam, hogyan tűnt el, lépett le végképp a színről a létezett szocializmusban – egyébként a szemem láttára, az orrom előtt, sőt, mintegy belőlem – ama híres-hírhedt polgárosodott dzsentri keresztény úri középosztály, egy meglehetősen brutális deklasszálódási folyamat „eredményeképp”” – írta Kukorelly a színházi változathoz. A drámában egy, a fenti meghatározásnak pontosan megfelelő család ünnepli a szentestét, miközben átnéz hozzájuk a szomszédban lakó, megtűrve kedvelt zsidó kiscsalád is. A szerkezet így meglehetősen didaktikusnak tűnik, ám Kukorelly drámájában a történés révén rajzolódik ki az ideológia és nem fordítva. A polgári enteriőrben egyszerre feszült és jópofáskodó párbeszédek zajlanak, a sonkafalatok „ünnephez méltó” lakomázása közben évtizedes vádak merülnek fel, miközben a legifjabb generáció, az úgynevezett harmadik generáció próbálna rátalálni nemi és kulturális identitására, ha volna módja rá.
A darab tulajdonképpen a Rom. A komonizmus története című, javított és bővített formában idén újból megjelent kötet drámai kiegészítésének is tekinthető. A Romban Kukorelly a „komonizmusban” eltöltött hétköznapok nyelvi, személyi és tárgyi terét rögzíti – pikírt személyességgel. Felvonulások, besúgórendszer, GUM áruház. Természetesen a Romban is hangsúlyozott szerepet kap a szűk család és az úgynevezett komonizmus viszonya: „Vegyük mindjárt a családomat, és ne menjünk messzibbre, ezek aztán nem voltak komcsik, csupán nem menekültek el, hanem itt tengtek, és nyilván alkalmazkodtak. Korpa közé keveredtek. Naponta iksszer, az nem lehetett olyan egyszerű neki, muszáj volt kiejtenie apukámnak azt a szót, hogy elvtárs. Elvtárs. Na még egyszer.” A „tengés” szerintem kulcsfogalma mind a Romnak, mind a vígvégjátéknak; hogyan lehet eljutni az egyik naptól a másikig úgy, hogy egy család mindig mindenen kívül van. Hiszen a „rendszerhez” az ábrázolt família csak kényszerből alkalmazkodhat, miközben körömszakadtáig és reménytelenül őriznie kell valamilyen homályos vonalú kulturális konstrukciót, ami – abban a formában és úgy, ahogy átmenekíteni vágyna – már régen nem létezik. E küzdelemhez a harmadik generációnak is ki kell alakítania viszonyát, jelen kell lennie a „tengés” hétköznapjaiban, a jelenlét változatait viszont alkalmanként egyedül dolgozhatja ki. El kell énekelnie szenteste a Mennyből az angyalt, együtt kell élnie a családtörténet valamenynyi fejezetével, el kell viselnie a komonizmus és az antikomonizmus nyelvi és tárgyi befolyását, de a „tengéstől” fanyalogva távolságot tarthat.
(Rom. A komonizmus története. Második, javított, bővített kiadás. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2006. oldal, 2200 Ft; Élnek még ezek? Jelenkor, 2006. 4. szám)
Csaplár Vilmos: Igazságos Kádár János
Csaplár Vilmos regénye a Mátyás királyhoz köthető mondavilág stiláris és eszmei jellemzőit alkalmazza a Kádár-rendszer anekdotikus ábrázolásához. A legismertebb Kádár-korabeli anekdotákat kombinálja, mossa öszsze, írja át, egészíti ki, majd – utalva a Kádár-mítosz szimplifikáló tendenciájára – egyszerű lineáris szerkezetben, alapszókinccsel adja vissza. Huszár Tibor ugyancsak a könyvhétre megjelent Kádár. A hatalom évei 1956-1989 című monográfiája külön fejezetet szentel a Kádár-rendszer folklórjának, és e fejezet szinte valamennyi eleme így vagy úgy fellelhető Csaplár Vilmos regényében is. Többek között Kádár közismert életvitelbeli puritanizmusa, a mindenholúgyisjelenvankádárjános illúziója, a különböző érdekcsoportok közötti túlélési technikák kádári tökéletesítési tendenciái.
A kötetben alkalmazott anekdoták egy része a hozzám hasonló kései olvasó számára még a vonatkozó szakirodalmak tanulmányozása után sem rekonstruálható, azaz utánakérdezést igényel, így a regény akaratlanul is újabb folklórelemek kialakulását és terjedését segítheti elő. Ez a folklór még erőteljesen összefonódik a kommunikatív emlékezet jellemzőivel, úgy is fogalmazhatnék, hogy senkinek sem nehéz kompetens válaszadót találnia, ám a bővülő elméleti szakirodalom révén már kulturális emlékezeti sajátosságokkal is bír.
A kádári folklór számomra mindenesetre szorongató és idegen volt, a káposztás tészta apoteózisa, a patriarchális házaspári modell felstilizálása, a mindenhol jelenlét idealizálása a történeti érdeklődés, a viszonyítási és megértési igény ellenére is leginkább elborzasztott. Az anekdoták legriasztóbb eleme azonban a kiszámíthatóság és az ismétlődés volt. És ez a tulajdonság valódi csapdát jelent a Csaplár-regény számára is, hiszen kérdés, hogy a történetek repetitív jellegét az olvasó a szöveg, avagy az ábrázolt folklór számlájára írja-e.
(Harmadik kiadás, Kalligram Kiadó, Pozsony, 2006. 216 oldal, 2400 Ft)
Tóth Krisztina: Vonalkód
Tóth Krisztina kötetének iskolai tárgyi világa áll legközelebb személyes emlékeimhez, az indigókék iskolaköpenyek és az indigókékbe csomagolt füzetek kora a rendszerváltásig kitartott. Azt azonban érdekes volt látni, hogy míg a hetvenes évek ábrázolt változatában az iskolai tábor esetlegesen az élükre hajtogatott ruhadarabokat, a precíz beágyazást, a kontrollált étkezést, azaz a maximális fegyelmet és egyben a teljes morális figyelmetlenséget jelentette, addig a nyolcvanas évek végére e táborokban egyetlen megfáradt zászlófelvonás emlékeztetett a „tábori tradícióra”, miközben már réges-régen minden teljesen szabad és egyben meglehetősen bizonytalan volt.
Tóth Krisztina kötetében a gyermekkorra, fiatalkorra „utaló” novellák könyörtelen humorral a felnőtt közeg teljes inkompetenciáját jelenítik meg; a gyakorlatilag mindenre képes, és egyúttal végtelenül korlátolt tantestület rémes pillanatait, a szülői jó szándék fatális tévedéseit, a különféle helyszíneken intézményesült szokások reménytelen áttörhetetlenségét. Mindeközben a világ sok tekintetben egyszerűnek látszik, kell hozzá egy megfelelő korcsolya, esetleg egy Simson motor, az aktuálisan ideális pasi, és természetesen az elérhetetlen és örökké vágyott mindenki általi békén hagyatás. E négy elem azonban egyszerre sohasem teljesülhet, a teljesség ideája elérhetetlen marad.
A politikum a novellákba a legritkábban szüremkedik be, és akkor is hamar „lekeveri” a szerző. E néhány apró jelenet azonban fegyelmezett líraisággal rögzíti azt, amit rögzíteni egyáltalán érdemes: „Harminckét fok volt, kenegettük egymást a napozás utáni testápolóval, és néztük a tévét. Meghalt Kádár János. Tulajdonképpen sajnáltam. Sajnáltam, hogy nem fog elhangzani a neve a tévéhíradókban, sajnáltam, hogy el fognak tűnni a gyerekkorunk díszletei, hogy elbontották a Kálvin téren a palacsintázó-bódét és hogy egész épülettömbök tűnnek el, hogy utcák kanyarodnak másfelé, hogy az események láncolatában valami különös, folytonossággal át nem hidalható űr keletkezik, hogy minden olyan más lesz, mint ahogy megszoktuk.” Tóth Krisztina prózája még a politikum érintése esetén sem hagyja el a privát szféra világát, következetesen őrzi azt, ami személyes, saját, érzelmes és érzéki. Valamennyi novellában fellelhető a mindent túlélő, leküzdhetetlenül jelenlevő „hülyeség” elleni metafizikus harc, a megszégyenítés, a megcsalatás, a hatalmaskodás elleni beismerten reménytelen küzdelem. E harcban egyedül az érzéki élmények és az érzéki emlékek hívhatóak segítségül. A kötet mondatai hoszszan kanyarogva a mondat vége felé lelnek finom stabilitásra, pontosak, érzékenyek, élvezetesek, és mindig megbújik mögöttük, kifigyel mögülük valaki, aki bár kerüli a tekinteteket, mégis jól látható. Az elbeszélői humor lágy, árnyalt, és amikor arra van szükség, érdes, sőt durva, így a kötet a legkevésbé sem válik finomkodóvá, felületessé vagy érzelgőssé. Tóth Krisztina kötetét elvonultan, egyedül érdemes olvasni, akkor biztos nem kérdezik meg percenként: min nevetsz, min mosolyogsz, min szomorkodsz, sőt, mitől szorongsz.
(Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2006. 184 oldal, 1990 Ft)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 35. szám
