Forrás: ÉS

MÉNES ATTILA

Egy délután Noémivel

Apám, gondoltam, arra próbált tanítani, hogy minden problémára ésszerű tettekkel reagáljak. Racionális, ez volt a kedvenc kifejezése, egyben az első idegen szó is, amit megtanultam. Úgy rémlik, már csecsemőkoromban is ezt hajtogatta fölöttem. De hiába is sulykolta az úgynevezett racionális felfogást, csak a lehető legnagyobb ellenállást váltotta ki belőlem, semmi mást. Apám mániái, soroltam Noéminek a Vasutasban, az úgynevezett logikus hozzáállás, a tettre készség, úgy is, mint legfőbb férfitulajdonság, a határozott viselkedés és az őszinteség. Nyolc-tíz ilyen kulcsfogalma volt még, és ezeket gyakran kellett hallanom tőle. Hogy mennyire elviselhetetlen az apám, mondtam Noéminek egy erdei kiránduláson is, és egyáltalán, apáink milyen szörnyű apák. Messzire elkerülöm a szülői házat, így Noéminek a sűrűben, mindig is készültem erre, gyerekkoromtól alig vártam az alkalmat, a megfelelő életkort, hogy eljöhessek onnan. És ahogy apámat elutasítom, ugyanúgy kerülöm a teljes rokonságomat, sőt, a környéket is, ahol felnőttem, gyakorlatilag azt a városrészletet. Apám legfőbb büszkesége, a ház, amelyet “tulajdon kezével”, saját tervei alapján emelt, számomra börtönszerű építmény volt, semmiféle nosztalgiát nem érzek iránta. Apám, gondoltam mindig is, vallásos ateista, sem vallásához, sem istentagadásához nincs közöm. Hogy odahaza, gyermekkoromban vallási terror uralkodott, amelynek részese és szenvedő alanya volt anyám is. Anyámon apám a családfő jogán ugyanúgy uralkodott, ahogy rajtam is, meséltem a borozóban, mi ketten mégsem lettünk szövetségesek. Velem szemben összetartottak, céljaik ellenemben szinte azonosak voltak, tönkretenniük mégsem sikerült. Szerencsém volt.

Ahogy apám nem szerette a barátaimat, anyámnak barátnőim nem tetszettek soha, és mindig ugyanazok a kifogások hangoztak el. Hogy érzésem szerint rendkívüli szerepre szántak, arra, hogy sokra vigyem – tipikus szülői agybaj. Nevelésem, létem és ösztöneim agyonszabályozása, főként gondolataim kézben tartása, öltözködésem, táplálkozásom, érzelmeim irányítása leginkább pofonokkal, tiltásokkal, zsarnoki számonkéréssel zajlott. Elég korán felismertem, mire megy ki a játék, és magamban valami csendes ellenállást fejlesztettem ki, hogy túlélhessem a gyermekkoromat. A könyvekbe bújtam előlük, de apám gyorsan átlátta a taktikámat, kifogásolta, hogy napokig mást sem csinálok. Kamasz koromban csak tovább durvult a helyzet, van kalapja, nincs kalapja – lehetetlennek látszott, hogy a kedvükre tegyek. Apám dicsérő szavai, úgynevezett támogatása számomra elérhetetlen volt, úgyhogy állandóan csak erre vágytam.

Hogy Noéminek kapcsolatunk elejétől sokat meséltem a szülői drillről, ez jutott eszembe a varázsbarlangban pihengetve, ő végighallgatta, érdekelte a történetem. Soha másnak nem tudtam beszélni erről, legfeljebb félmondatokat, érdektelen história, így voltam vele. Noémi mellett valahogy jelentőséget nyertek ezen emlékeim. Az ő gyerekkora a szememben ideálisnak tűnt, a teljes szabadság állapotának. Engem sokáig az utcára sem engedtek egyedül, apró, betonnal végigöntött udvarunkon üldögéltem tehát, apám szerint órákig mozdulatlanul. Anyámnak mondta az ebédlőben, hogy hiányzik belőlem a bátorság, gyáva kis klapec vagyok és kétbalkezes is, mi lesz velem, ha felnövök? Magyarázta, hogy börtönben végzem majd, naplopó leszek, legfeljebb ha segédmunkás. Apám szerint ezen gondolkodásmód szerint a munka az, ami felszabadít, arbeit macht frei!, így Noéminek egyszer a Tisza-parton, és hogy rokonok előtt is hasonlóan nyilatkozott. Sokszor megjegyezte, lemondott arról, hogy bármire viszem az életben. Szerette volna, ha németül tanulok, e célból kilencévesen vasárnap reggelenként egy mérnök kollégájához járatott hónapokon át. Végtelenül unalmas és hosszú leckeórákra emlékszem, és mindössze két német mondatot sikerült elsajátítanom végül: “die Lampe lajtet” és “der Fater arbeiter”, semmi mást. Apám csak legyintett erre, és kijelentette, nem fog az agyam, ez a napnál is világosabb. Természetesen rettenetes érzés volt, hogy butának tart. És év végi bizonyítványaim csak erősítették ezen véleményét. Emlékszem, egyszer az udvaron kezembe adott egy köteg gubancos zsineget, rám parancsolt, hogy szedjem szét, és tekerjem szabályos spulniba. Ezzel az összecsomósodott gomolyaggal birkóztam aztán egész délután, s a végére apám gúnyos tekintete előtt sírva ismertem el a kudarcomat. Erre a kötélre apámnak semmi szüksége sem volt, az egész akció merő szadizmus, erről is Noéminek a Vasutasban. Vérző körmeimet látva anyám rémülten összecsapta a kezeit, aztán fél éjszakán át a konyhában veszekedtek. Ilyen esetekben mindig anyám húzta a rövidebbet. Tudtam róla, mindig is feladta a védelmemet, és azt is tudtam, hogy zajlanak ezek a szópárbajok. Hogy anyámból hiányzott a bátorság és a szükséges erő ehhez a feladathoz, ezért is állt át rendszerint apám oldalára, meséltem Noéminek egy kirándulásunkkor. Testvérem nem született, pedig egész gyerekkoromban vágytam rá, hogy legyen. Szerintem, mondtam Noéminek, gazdasági megfontolásokból, szüleim takarékossági mániái miatt nem lehetett. A mindent átható takarékoskodást egyik fő jellemvonásuknak tartottam, ez hatotta át, ez működtette a családunkat. Hogy mások szórják a pénzt, a szomszédok a kukába hajigálják a fizetésüket, ismétlődve hangzott el ebédnél, vacsoránál. Nálunk semmi sem megy pocsékba, mondta apám, és: mi minden hasznos dolgot megőrzünk, mindenre vigyázunk! Vigyázni kell a ruhára, cipőre, tanszereimre, mondta naponta, maga ellenőrizte minden este teljes levetett holmimat. Hogy ruháimra és tanszereimre természetesen nem tudtam vigyázni, valami állandóan kiszakadt, kilukadt, összetört vagy elkopott. És hogy nyilván direkt teszem tönkre holmijaimat, ezzel vádolt apám. Legijesztőbb éppen az volt, hogy sohasem kiabált velem (anyám annál inkább) és hogy a higgadt, lassú leszidást váratlanul követték elemi erejű pofonjai. Egyszerűen nem emlékszem, hogy apám valaha is megölelt volna engem. Ha együtt mentünk az utcán, néha a vállamra tette a kezét, aztán a keze gyorsan lesiklott a vállamról, esetleg erősen kézen fogott, nagy meleg és száraz tapintású tenyerét valamiért nagyon szerettem. Ez a széles tenyér, a vaskos ujjak, erről is Noéminek a Vasutasban, a fekete köves vállalati pecsétgyűrű meg a karikagyűrű, apám biztonságot sugalló felnőttkeze, amitől tartottam és amely mindig elért, ha büntetni akart. Apámat istenszerű hatalomnak láttam, aki, ha akarja, bármikor megsemmisítheti a létemet – ez nem csoda. Kiengesztelhetetlen, a kezei között, ha megrázza vállamat, élettelen játékszer vagyok csupán. Ha szóltam hozzá, hogy a bocsánatát kérjem, nem válaszol, mintha sükethez beszélnék, oda sem fordul, rám sem néz. Holott a cél pontosan ez: kérjek bocsánatot! Ezt anyám súgja fülembe vasárnapi ebédeknél, hétköznapi vacsoráknál. Kérjem arra apámat, hogy ne haragudjon! De hiába ismételgetem, bocsánat, bocsánat, bocsánat, meséltem Noéminek a borozóban, apám nem hallotta meg, kanalazta tovább a levesét. És hogy amivel mindig sikerült kétségbe ejteniük, amit állandóan szóba hoztak, mi lesz velem, ha meghalnak és én egyedül maradok: ez a téma is evés közben jött elő rendszerint. Apám, azt hiszem, obszcén örömét lelte, ha ilyeneket mondhatott: majd, ha mi a föld alá kerülünk, ha nem leszünk tovább, és hogy ez bármikor bekövetkezhet, akár már holnap is. Halálukat ennek következtében úgy képzeltem el, hogy egyedül ülök a konyhában, a villany lekapcsolva, az asztalon egy tányérban kenyérszeletek, és nem mozdulhatok a helyemről. Hogy éppen ezért kell szeretnem a szüleimet, ezt sugallták, mármint halandóságuk miatt, és hogy ezt csak később fogom megérteni majd. Hogy anyám szerint milyen jó ember az apám, mindent megtesz a családért, és hogy ezt is csak sokára fogom majd belátni. Ezt a gépszöveget már akkor sem éreztem őszintének, úgy sejtettem, anyámnak kötelessége, hogy ilyesmiket sugdosson a fülembe. Akkoriban néhány osztálytársam szülei elváltak már, én is arra vágytam, bárcsak válnának el az én szüleim is. Amint képessé váltam rá, apró lázadásaim célja ennek a családnak a szétrombolása volt, erről is Noéminek a borozóban. Világosan emlékszem kék kabátom történetére, amit egyik ősszel vettek nekem. Ezt a kabátot teljes szívemből gyűlöltem, főként nevetséges sárgaréz gombjai meg fényes anyaga miatt. Ezt a kabátot egy délután az iskola vécéjébe zárkózva zsebkésemmel cafat ronggyá vagdostam szét, aztán a szemetesben rejtettem el. Otthon úgy állítottam be a dolgot, hogy ellopták a kabátomat, szerencsém volt, apámék szó nélkül elhitték a történetet. Máskor romantikus módon öngyilkossággal kísérleteztem, kerti bogyókat rágcsáltam szét, de hasmenésen kívül egyéb bajom nem lett. A nagyanyámtól lopott színes pirulák még ennyi kárt sem tettek bennem. Betegségeim sem végeztek velem, hiába reménykedtem, a legsúlyosabb lázas állapotokból is napok alatt gyógyultam fel. Ilyenkor mondta apám, vasból van ez a kölök, az ördög még pénzért sem vinné el.

Hogy mi boldog család vagyunk, ahogy gyakran hangsúlyozták, erről is Noénak egy délelőtti szeretkezés után, megvan mindenünk, egészségesek vagyunk és békében élhetünk: ezt a legnagyobb hazugságnak tartottam mindig is. Mennyire gyűlöltem ezt a boldog békét, aminek legfőbb jellemzője az unalom, a számomra kötelező engedelmesség és a fegyelem volt. Továbbá az utcán, a házon kívül és belül beígért verések, amelyeket apám foganatosított. Noémi fel sem foghatta, ez mit jelent, ő sosem kapott verést, nem tudta, milyen, amikor egy tenyér hirtelen eltakarja a világot, és nincs más, csak a fájdalom és a szégyen. Jellemző módon apám sosem úgynevezett lázadásaimat torolta meg, azokat észre sem vette. A büntetés valódi okai számomra legtöbbször homályban maradtak. Apám ma egy öregedő, eltunyult fickó, aki ha félévente látom, a barátságomat keresi, azt képzeli, jó viszonyban vagyunk. Én pedig nem fárasztom magam, hogy felvilágosítsam vagy hogy jó képet vágjak ezeréves vicceihez. (Mit jelent az, ha a nő a konyhából átmegy a szobába? Túl hosszú a lánc!) Ezekkel a viccekkel és ezzel az emberrel anyámnak kell együtt élnie, meg is érdemli, gondoltam ott a varázsbarlangban elterülve. Hogy mennyire dühös vagyok rájuk, azt sosem tudattam velük, hogy haragszom rájuk, mégpedig egyformán haragszom mindkettejükre, ezt is csak Noéminek mondtam el. Hogy ennek ellenére mégis bennem vannak, mind a két alattomos és buta ember, főleg apám, aki engem tartott butának és alattomosnak. Ünnepeinkről meséltem még Noéminek, ezekről a kényszeredett pillanatokról, ahogy és amint a folyosón lopakszanak, aztán a kötelezően együtt töltött időről. Értelmetlen rítusainkról is meséltem neki, a megjátszott örömről, hogy legszebb ruhámba öltöztetve, megfésülve ültetnek asztalhoz, hogy késsel és villával eszem. Anyám szeretetét a feltálalt ételek mennyisége mutatta, meg ahogy tízóraira a vastag kenyérszeleteket vajazza, rakja rá a kolbászkarikákat, hogy a végén a piros zsír átáztatja az egészet. A komoly vasárnapi sétáinkról meséltem még, mikor az úti cél az áruház kirakata, fel a városba az egyik utcán, aztán haza a másikon. És hogy apám nem költ cukrászdára, ezt előre kijelenti, pénzt sem hoz magával. Hogy ezen séták lényege apám monológjainak végighallgatása, amelyekből én soha egy szót nem fogtam fel.

Hűvös, esős tavaszokra emlékszem még, amikor a házban kellett maradnom vagy szeles és viharos balatoni nyarakra, erről is Noéminek a borozóban. Meg apám féktelen étvágyáról, ahogy rúd szalámikat, komplett sült libát tüntet el alig pár nap alatt. Ezek a közös nyaralások számomra kényszeredett unalomban teltek, mindig is utáltam azt a nagy tavat. Arra emlékszem, hogy fagylaltért rimánkodom, de fagylaltravalót titokban és mérges sziszegések közepette csak anyámtól kaphatok, és hogy a fagylalt mennyei, túlvilági öröm mégis. Emlékszem a zöld Skodánkra is, amit apám szinte naponta bütykölt, csak a lábfeje lógott ki a karosszéria alól. Rozoga és örökké zörgő, csattogó járgány volt, amit tudtam, nálam jobban szeret. Halálfélelmemre az összes kanyarodásnál, erre jól emlékszem, az előzéseknél, és hogy nem mi előzünk, minket előznek más járművek, ez apám jellegzetes vezetési stílusa. Hogy anyám összeszorított szájjal, retiküljét szorongatva órákig némán ül mellette, figyeli az utat, ez a mi családi idillünk, így Noéminek a Vasutasban. És: hogy olyan leszek, az leszek, ami apám – a legfőbb rettegés volt az életemben.

Apám autói, ezek a Trabantok és Wartburgok, ezek a kopott Zsigulik, gondoltam a varázsbarlangban fészkelődve. A kipufogógáz, amint kékes felhőként lebeg udvarunk felett, és nem akar eloszlani.

Jellegzetes emlékem, hogy mindig elkövetek valamit, amiről nem is tudom, hogy elkövettem. Aztán pedig a kötelező rituális fogadkozások, hogy ilyet soha többet! De hiába is mondom, nincs hitele a szavamnak, hiába ismétlem ezerszer el, bocsánat, bocsánat, bocsánat. Nem hisznek nekem, gyanús vagyok, újra és újra ráébredek önnön gyanús mivoltomra. Ez is olyasmi, gondoltam általában, amit nem írhatok ki magamból, ezt a gyanúsított, gyanú alatt álló létezést. Az én hibám, hibáim, az én nagy bűneim, az én bizonytalanságom.

És most a “Noé sosem hagyott volna el, ha…” kezdetű mondataim, önbüntető stratégiám, gondoltam ott a varázsbarlangban heverve, önleértékelésem. Az életem, gondoltam ott, amelyet rendbe kéne hoznom, de amelyet így, Noémi nélkül rendbe hozni képtelen leszek. Valamint e megállapítás súlya, mint ami helyzetemben és állapotomban az egyetlen holtbiztos állítás. Hozzá még a sejtés, hogy ezen utam valamilyen típusú zárt intézménybe vezet a mai napon, egy zárt intézménybe, gondoltam ott, ez elkerülhetetlen. Egyre biztosabban éreztem, mégsem ijedtem meg. Helyénvaló lesz bármilyen befejezés, és hogy: csak ez az egy napom, ez az egy délutánom van, utána valami más kezdődik majd, valami más folytatódik. Pillanatra felemeltem fejemet, cimboráim csendesen beszélgettek, éppen lejárt a CD, Endre feltápászkodott és benyomta a PLAY gombot. Úgy rémlett, sokadjára teszi ezt, és megint ugyanazt a durva zenét hallgatjuk az elejétől. Az énekesnek irritáló, ellenszenves hangja volt, valami disznóvágásról énekelt nagy világgyűlölettel, aztán meg arról, hogy kirugdosná egy terhes nő hasából a gyereket. Barátaim csak kuncogtak ezen, én udvariasan nevettem is, mégiscsak mulatságos volt a produkció.

Hangszerek is voltak ebben a barlangban, konga és baszszusgitár, a sarokban egy ősi szintetizátor is, és nekik kettejüknek most zenélni támadt kedvük. Kerítettek még egy ócska dobgitárt is, ezt szánták volna nekem. Szomorúan ismertem el, hogy nem tudok zenélni, ezen elcsodálkoztak, de nem erőltették a dolgot túlságosan. Ha ragaszkodtak volna hozzá, pár akkordot mégis játszhattam volna nekik. Ritkán, de előfordult, hogy külvárosi barátaimmal, Lajossal meg a Sanyival zenélgettünk, vagyis próbáltunk zenét csinálni. Ehhez is az kell, mint bármi máshoz, a megfelelő hangulat. Ilyen esetben a zenélés eksztatikus állapotot eredményez, túljutni az összpontosításon: a legjobb játék. Arra gondoltam ott, Noémivel kedvenc játékunk volt, köztemetőben behunyt szemmel sétálgatunk. Ötven vagy száz lépés réteken, mezőkön át, mindig heves örömérzetet okozott, valami különös kijózanodást tapasztaltunk, ami hasonlít a sikerélményhez. (Megfigyelésem: engem a lábaim jobbra húznak, Noémi következetesen balra tart.) Ugyanez nehezítve, a városi forgalomban, és a szabály szerint a másikunk csak közvetlen veszély esetén avatkozhat közbe. De végig tilos a szemünket kinyitni, ahogy Noémi elmagyarázta. Ez az ő játéka volt, ő találta ki, egy nyertes és vesztes nélküli játék.

Az én kedvenc játékom a merülés volt gyerekkoromban, meg később is, erről Noéminek a Vasutasban, alábukni a fürdőkádban, nézni a víz alatt. Hogy anyám nemegyszer talált rám így, hatalmas patáliát csapott, már csak ezért is megérte. Direkt csinálom, vádolt be apám előtt, a szívbajt hoztam rá. Hogy anyám állandóan ideges, semmiségeken is felhúzza magát – ezt nagyon korán megfigyeltem. Például azért, mert dobálom magam az ágyon, mintha görcseim volnának, ahogy anyám apámnak és nagynénémnek is mesélte. Világosan emlékszem rá, mondtam Noéminek a Vasutasban, talán három- vagy négyéves koromtól alakult ki ez a szokásom. Számomra passzió, különösebb érzelmi töltéstől mentes, egyszerűen jólesik rúgkapálva csapkodnom, izmaimat megfeszítve rázkódnom az ágyon. Mindezt az egyszerű és természetes jó érzés kedvéért. Anyám attól félt, hogy epilepsziás vagyok, apám és a rokonság azonban kicsit sem aggódott emiatt. Néha napokig sem mozdul meg, ez a mondata a fülembe cseng. Ha azt hitték, már alszom, gyakran hallgattam, amint a másik szobában eszmét cserélnek. Beszélgetéseik úgynevezett felnőtt témák, amikből egy kukkot sem értettem, csupán a hallgatózás öröméért füleltem.

Szeretkezéseikről meséltem Noéminek, ezekről a számomra természetes hanghatásokról, amelyek hetente, kéthetente ismétlődnek. Hogy apám fújtatását anyám szapora lihegése kíséri, meg cuppogó hangok, később anyám apró nyöszörgése, az epeda ritmikus nyikorgása a sötét lakásban. Anyám egész életében sietett, mindig, mintha űzné valami, erre gondoltam a varázsbarlangban. Emlékszem, meséltem Noéminek, ahogy végig rángatja a karomat, gyaloglunk a kertvárosi utcákon a rokonhoz vagy a boltba, és szinte kitépi a karomat. Anyám szerint hisztérikus gyerek voltam, imádtam botrányt csinálni. Imádtam levetni magam a járdára, fetrengeni, ahogy apám mondta, bár erről nincsenek világos emlékképeim. Foglalkoztatott, meséltem egyszer Noéminek a borozóban, igaz-e, amit rólam mondanak nekem, hogy milyen voltam és vagyok, hogyan viselkedem. Vajon valóban hízelgő vagyok és megátalkodott? Ilyen leszek egész életemben? Noé bevallotta ott, ő konformista kisgyerek volt, szófogadó óvodás, mintagyerek. Éppen ezért a többiek gyakran elverték, rászálltak, cibálták a haját, akkor tanult meg verekedni. Iskolába csak egyéves halasztás után kerülhetett, hatévesen testi és szellemi fejlődésben visszamaradtnak minősítették. Merthogy nem beszél, a feltett kérdésekre “nem tud válaszolni”. Aztán elsőben, a tornaórán összeroppant a harmadik gerinccsigolyája. A horrorisztikus esetet többször is elmeséltettem vele. Hátrabukfenc közben történt, éppen mikor egész testsúlya a fején volt, elveszítette lendületét, aztán csak a roppanásra emlékszik, és hogy szédülve zuhan, mintha szakadékba esne. A következmény: többhetes szanatóriumi mozdulatlanság, fekvés a gipszágyban, aztán otthon újabb mozdulatlanul eltöltött hónapok. Bizonytalannak látszott, hogy valaha is lábra állhat. Valószínű, mesélte egyszer a Vasutasban, hogy apja ennek hatására változtatott az életén, magasabb fordulatszámra kapcsolt. Noémi világosan emlékezett a családi nyomorra, amikor aranyat ért pár előkerült sörösüveg, zaciba csapták a jegygyűrűket, a porcelánt is. Szülei másod- és harmadállásokat vállaltak, dolgoztak hétvégéken is. Az ügyvéd például, mesélte a borozóban, sokáig dolgozott szobafestők mellett, és taxizott is. És minden pénzüket az orvosokra költötték. Noé akkor egy hosszú nyáron át a fejét sem tudta megmozdítani, csak a plafont bámulta, míg olvasni meg nem tanult. Mindenféle nénik, szomszédok, rokonok vigyáztak rá, és főzték a rettenetes tojásleveseket, tojásos galuskákat, semmi mást, mesélte kissé túlzóan, csak tojást, mindig tojást. A legyeket, szúnyogokat is ők hajtották el az orra hegyéről, a szemhéjáról, alátolták a bilit, mosdatták, fürdették. Egyikük azt mondta, olyan, mint egy nagy baba. Noé válasza: mint egy nagy, döglött baba… Hogy megszokta akkor ezeket a matató idegen kezeket, ezeket a rávillanó aranyfogakat, a szomszéd néni szúrós szagát. Hugyecz néninek hívták az egyik szomszédasszonyt, meghalt azóta, nagydarab, bivalyerős, mindig vidám nő volt, talán nem is olyan öreg, mint gondolta akkor. Ma már nincsenek ilyenek, mesélte, és hogy Hugyecz néni angyalszerű lény volt arany metszőfogaival, határozott bajuszkájával, savanykás szagával együtt. Noé, ha megöregszik, tervezte, éppen ilyen szeretne lenni majd, leszámítva persze az aranyfogakat és a mosatlan otthonkát. Hugyecz néni rácsos linzere viszont, mondta még a Vasutasban, fogalom. Egy konyhásnénit képzeljek el, egy tipikus konyhásnénit, aki mindig ad repetát. Igen, mondtam neki akkor, a konyhásnéniket én is mindig szerettem. Betegsége folytán meghízott a kis Noémi, de, amint lábra állt, újra cingár gyerek lett hamar. A betegsége maradéktalanul meggyógyult, csak az étvágyát veszítette el, illetve inkább nagyon is válogatós lett. Kedvence a vajas kenyér és a kovászos uborka, ezekből, mesélte, hegyeket volt képes magába tömni, ezt szülei is tudomásul vették. Idegen volt tőlük, ami az én anyámtól nem, gondoltam a varázsbarlangban, a fojtogató szeretetrohamok. Ezek a kiszámíthatatlan anyai támadások, amelyek, meséltem Noéminek, mindig váratlanul értek, így ezekben a fojtogató ölelésekben felolvadni sem tudtam soha. Noémit, ahogy mondta, emberszámba vették, engem, meséltem, inkább úgy kezeltek, mint egy háziállatot. Anyám ha néha elkapott, retiküljéből savanyú cukrot, Boci meg Tibi csokik garmadáját pakolta ki, “csak apád meg ne tudja”. Aztán a türelmetlenségtől reszketve, sajátkezűleg tépte fel az ezüstpapírt, mintha két kézzel akarná a finomságokat a torkomon lenyomni. Nem értettem, meséltem Noéminek a borozóban, mindez mire való. Az édesség így megszűnt édesnek lenni, elveszítette az illatát és az ízét. Mintha egy gipszszerű masszát gyömöszölt volna a szájamba, amit köteles vagyok gyorsan összerágni, lenyelni. Közben arra kellett gondolnom, anyám téved, valami egészen mást szeretne, meséltem a borozóban, de nem tudom, mit. Hogy apám egész gyerekkoromban alig szólt hozzám, a nevemet szinte sosem mondta ki. Uraságnak nevezett inkább, az uraság a cipőjét megint nem pucolta ki, az uraság kényeskedik a főzelékkel. Hogy rajongott az úgynevezett technikai sportokért, erről is Noéminek egy kiránduláson. Ő és a keresztapám néha salakmotorversenyekre cipeltek, ennek akkor nagy divatja volt mifelénk. Egy vörös törmelékkel felszórt pályára emlékszem, meg arra a rémítő zajra, ahogy a versenyzők kifarolnak a kanyarban. Hogy szemem, orrom megtelik a felcsapódó salakkal, az ropog a fogaim közt is. És hogy verseny után a kertek alatt hazafelé tartva keresztapám hangosakat szellent, és pajzánul hozzáfűzi: nem fizetett albérletet! Keresztapám, akit a családból a legjobban szerettem, főleg ökörködései miatt, a megszólalásig hasonlított Omar Shariff színészhez. Volt is némi színészi tehetsége, hajlama a paródiára. Egyszer, emlékszem, egy fuldoklót utánzott a szórakoztatásomra, fröcskölt a nyál a szájából, a feje elvörösödött, lilult, és közben úgy hörgött, hogy nem tudtam abbahagyni a nevetést. És, meséltem még Noéminek a Vasutasban, kérésre addig ismételte a mutatványt, amíg az infarktus határáig jutott, le kellett dőlnie a sezlonunkra. Ő és apám futballmeccsekre is magukkal vittek vasárnaponként. Keresztapám elegánsan hajigálta szájába a pirított napraforgót, köpködte a héját, és a trükkre engem is megtanított. Apám erre: úgy esztek, mint két cigány. Anyám, meséltem Noéminek, végül kiutálta keresztapámat, merthogy itatja apámat. “Nem rendes ember.” Persze kölcsönösen utálták egymás rokonságát, sikerült is magukra maradniuk, ahogy anyám mondta a maguk csendességében.

És amit a zsidó Noéminek csak sokára mertem bevallani: családunk antiszemitizmusa. Ez a református téboly, amely beszélgetéseikben annyira fesztelenül nyilvánult meg, mintha az időjárásról csevegnének. Ez egy ilyen család, mondtam a Vasutasban a figyelmesen hallgató Noéminek. Hogy mi a zsidó, mit jelent ez a szó, közelebbről nem határozták meg soha. Viszont konkrétan, meséltem Noéminek, három házzal odébb lakott egy aszszony, télen fűtőolajat szállított nekünk, na, az zsidó, mondta rá apám. Ez az aszszony elmebeteg volt és nagyon csúnya is, széles pofacsontú. Sokáig hittem, hogy a zsidó tulajdonképpen elmebeteget jelent, eltorzult embert, megvetésünket kiérdemlő valakit, akinek ijesztő az arca. Hogy minden rossz dolog mögött ott lapul egy zsidó, mondogatta az apám gyakran, és hogy a zsidók nem is emberek tulajdonképpen. Mire én: milyen jó, hogy mi nem vagyunk zsidók! Apám szavajárása: mi keresztények vagyunk, minket szeret az Isten, a zsidókat viszont megveti. Minden zsidó egyforma és az arcáról felismerhető, mondta, és hogy mi zsidókkal soha nem barátkozunk. Valamint: a zsidók gyilkosok, mérgezett étellel kínálják a gyerekeket és hogy pénzért bármire képesek. Híres emberek neveit sorolta aztán, főleg színészekét és tévériporterekét, na, azok is mind zsidók. Emlékszem, amint a vasárnapi ebéd után hátradőlve hozzám fordul, megint a zsidókról beszél, hangját lehalkítja, szemében különös gyűlölködő mosoly. Hogy miért suttog, nem értettem, talán a fal túloldalán is rejtőzködik egy zsidó. Azt mondta, jegyezzem meg, meséltem Noéminek a Vasutasban, tele a világ a szemét zsidókkal, ott vannak mindenütt, igyekszenek elbújni a tömegben, titkos jelzéseket váltanak, szóval vigyázni kell velük! Volt akkor egy zsidó osztálytársam, a Weisz Gyuri, rá valahogy nem illettek apám vádpontjai. Néhányszor meghívott magukhoz, és emlékszem, meséltem Noénak, olyan kíváncsisággal néztem szét az udvarukon és bent a házban is, hogy most felderíthetem az ellenséget, kipuhatolhatom, miben is mesterkedik. A Weisz Gyuri korábban egyszer az iskolaudvaron árulta el, hogy ő is zsidó. Egyszerűen kinyilvánította ezt a tényt. Emlékszem arra a fürkésző pillantásra, ahogy eközben az arcomat vizsgálja. Az eredménnyel elégedett lehetett, mert barátságot kötöttünk. Ott a házukban, kertjükben mégis gyanakodva nézelődtem, de egy meszesgödör kivételével nem találtam semmi különöset. A mésszel viszont lehetett játszani is. A Gyuri nagyot köpött egy mészdarabkára, ami sistergett és füstölt a nyáltól. Engem is biztatott, hogy köpjek oda, és beavatott a titkába, arra készül, hogy rakétát lőjön fel, de ehhez nagyon sok mészre volna szükség. Weisz Gyuriék udvarán tanultam meg biciklizni is, erről is Noéminek a borozóban. Ő mutatta meg, hogy kell a kerti csapot a szájunkba venni, így inni pukkadásig, aztán hogy tőle hallottam először az elképesztő históriát: hogy kell gyereket csinálni. Végső soron semmi igazán gyanúsat nem láttam sem a házban, sem az udvarukon. Akkor arra gondoltam, talán hazugság, amit apámék a zsidókról összebeszélnek, mégis lehetetlennek éreztem, hogy bármiben hazudhatnának nekem. Ez az ellentmondás aztán elsikkadt a fejemben, nem törekedtem rá, hogy feloldjam magamban.

(Regényrészlet)

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 35. szám

Comments are closed.