Forrás: ÉS

KISS ÁLMOS PÉTER

Harvard bölcseinek jegyzőkönyve

Izrael és a Hezbollah konfliktusának elemzéseiben nemegyszer felbukkant az a tétel, hogy – a katonai eredmény megítélésétől függetlenül – a zsidó állam “politikailag veszített”, a Hezbollah “megnyerte a médiaháborút”, Izrael és egyetlen kitartó támogatója, Washington szembekerült a világ közvéleményével, e jelenség egyetlen oka pedig az, hogy az Egyesült Államok “a zsidó lobbi foglya”, a méltányosabb közel-keleti politikának pedig e túlzott befolyás ellensúlyozása lenne a feltétele. Mindennek fényében érdemes felidézni azt a politikai-elméleti vihart, amely már a fegyveres összetűzéshez vezető új helyzetben – Szíria kivonulása, Ahmadinedzsád iráni elnökké választása, azaz Hamenei ajatollah hatalmának megerősödése – után zajlott amerikai tudományos körökben.

Az idén tavasszal tette közzé tanulmányát két ismert társadalomtudós: John J. Mearsheimer (University of Chicago) és Stephen M. Walt (Harvard University, Kennedy School of Government). Munkájukból nem hiányoznak a magas színvonalú tudományos elemzések kellékei: logikus felépítés, tárgyilagos stílus, a jegyzetekben források tömege. Az Izrael-lobbi és az Egyesült Államok külpolitikája (The Israel Lobby and U. S. Foreign Policy) hozzáférhető a Harvard honlapján, vagy jegyzetek nélkül a London Review of Books honlapján. (A lényeget magyar nyelven elsőként Lovas István foglalta össze a Magyar Nemzet Magazin 2006. április 1-jei számában.)

A tanulmány szerint az USA évtizedek óta saját érdekei ellen cselekszik, amikor határozottan kiáll Izrael mellett: ez mérgezi az USA és az iszlám államok közötti kapcsolatokat, és szolgáltat okot az USA elleni terrortámadásokhoz. Az izraeli szövetséget a közös értékeken alapuló erkölcsi okok sem indokolják. A szerzők az Izrael-lobbi (zsidó és nem zsidó egyének és szervezetek laza, de jól összedolgozó koalíciója) páratlan erejével magyarázzák, hogy az USA mégis feltétel nélkül támogatja Izraelt. Az AIPAC (American Israel Public Affairs Committee, Amerikai-izraeli Közügyek Bizottsága – a legbefolyásosabb, “hivatalos” lobbizó szervezet) irányításával Izrael amerikai támogatói, úgymond, túszul ejtették és a zsidó állam szolgálatába állították az USA külpolitikát. Választási kampányok finanszírozásával, szavazóblokkok és kapcsolatok mozgósításával befolyást gyakorolnak a törvényhozó és a végrehajtó hatalomra, a médiumok ellenőrzésével megakadályozzák Izraelt bíráló vélemények nyilvánosságra kerülését, és elfojtják a nyílt vitát az USA közel-keleti politikájáról. Arra veszik rá a nemzetet, hogy saját érdekeit alárendelje egy idegen államénak. A lobbi tevékenységében nincs semmi törvényellenes – a zsidók ugyanazt teszik, mint a többi érdekcsoport, csak sokkal hatékonyabbak: “Izrael és amerikai támogatói azt akarják, hogy az USA kezelje az Izrael biztonságát érintő összes fenyegetést. Ha az USA politika befolyásolására irányuló kísérletek sikerrel járnak, Izrael ellenségei meggyengülnek vagy elbuknak, Izrael szabad kezet kap a palesztinokkal szemben, és a harcok, a veszteségek, az újjáépítés, az anyagi áldozatok nagyrészt az amerikaiakat terhelik.”

Gojok manipulálása, hogy saját költségükön megvívják a zsidók harcait; hűtlen zsidók; politikai élet befolyásolása pénzzel és kapcsolatokkal; médiumok ellenőrzése; zsidó érdekeket sértő vélemények elfojtása; öncélú kegyetlenség az ártatlanokkal – megtalálható itt az elmúlt kétszáz év antiszemita irodalmának legtöbb kliséje. Csak a vérvád, a “kiválasztott népnek tartják magukat, mindenki mást megvetnek” és a “szerintük a gojokat rászedni nem bűn, benne van a Talmudban is” maradt ki.

A tudományos kutatás akár a legbántóbb és legveszélyesebb kliséket is alátámaszthatja – és a tudós teljes joggal várja el, hogy munkáját csak a hipotézisek, tények, metodológia és következtetések elemzésével vizsgálják és bírálják. Ugyanakkor modern demokratikus társadalomban mindenkinek korlátlan joga van ahhoz, hogy a felelősségre vonás kockázata nélkül publikáljon bármilyen véleményt. De a véleményszabadság és a tudományos szabadság nem csereszabatosak, nincs köztük átfedés. Nem lehet véleményt a tudomány köntösébe öltöztetni és a tudományos szabadságra hivatkozva mentesíteni az ellenvéleményektől, akár gúnyos vagy goromba kritikától. És a tudományos munka metodológiai és ténybeli hiányosságait sem lehet a véleményszabadságra hivatkozva kivonni a szakmai kritika hatásköréből.

Pontosan a tudományos szabadság kötelezi a tudóst, hogy következtetéseit kifogásolhatatlan metodológiával, vitathatatlan tényekkel, megbízható forrásokkal támassza alá – ám Walt és Mearsheimer tanulmányában minden oldalra jut kifogásolható módszertani eljárás, megalapozatlan állítás, célhoz igazított idézet, kitalált, elhallgatott vagy módosított tény, kétségbe vonható forrás. A tanulmány tudományos hiányosságait élesen bírálták mind a közélet, mind az akadémiai élet nagyágyúi (Jeffrey Herf, Andrei Markovits, David Gergen, Alan Dershowitz, Noam Chomsky, Christopher Hitchens és mások) – olyanok is, akik általában Izrael, a cionizmus és a közel-keleti USA politika szigorú kritikusai. Egyik alapforrásuk, Benny Morris történész, akinek munkáira több mint húsz helyen hivatkoznak (maga is Izrael és a cionizmus egyik kritikusa), megsemmisítő kritikával illette a tanulmány történelmi torzításait.

*

A szerzők szerint az USA-t csak az izraeli szövetség miatt fenyegeti terrorizmus: hogy a terrorizmus az USA és Izrael közös problémája lenne: “…az Izraelt fenyegető terrorista szervezetek (…) csak akkor jelentenek fenyegetést az USA-ra, ha az föllép ellenük Izrael oldalán… Az USA terrorizmusproblémáját jórészt az okozza, hogy Izrael szövetségese (…) az al-Kaida sok vezetőjét, köztük bin Ladent is Izrael jeruzsálemi jelenléte és a palesztinok szenvedése motiválja.” Csakhogy Oszama bin Laden 1996-os és 1998-as fatváiból világosan kiderül, hogy az al-Kaida célja az iszlám államok hitehagyó kormányainak megdöntése, az iszlám visszatérítése a helyes útra, az alapokhoz: az ember alkotta törvények eltörlése, a saría bevezetése, a kalifátus visszaállítása. Izraelt (“a zsidók államocskáját”) csak mellékesen említik. Az igazi ellenség az USA, mert közel-keleti jelenléte megszentségteleníti az iszlám szent helyeit, katonai, hírszerzési eszközökkel támogatja és hatalmon tartja Szaúd-Arábia, Jordánia, valamint az Öböl-menti államok uralkodóit, akadályozza a fundamentalista iszlám térnyerését. A fatvák könnyen hozzáférhetőek az interneten. Meglepő, hogy a szerzők nem tanulmányozták ezeket a nagyon is szorosan a témához tartozó eredeti forrásokat.

*

Mivel Izrael a Közel-Kelet szuperhatalma, nem ismerik el sem a terrorizmus, sem az iráni nukleáris ambíciók fenyegetését: “Izraelt gyakran állítják be gyengének és ostromlottnak, egy zsidó Dávidnak, akit körülvesz az ellenséges arab Góliát. (…) a kép ellenkezője közelebb van az igazsághoz. A közhiedelemmel ellentétben a cionisták nagyobb, jobban fölszerelt és jobban vezetett erőkkel rendelkeztek az 1948-49-es függetlenségi háborúban. Az izraeli fegyveres erők gyors és könnyű győzelmet arattak Egyiptom fölött 1956-ban, Egyiptom, Jordánia és Szíria fölött 1967-ben. (…) Ezek a győzelmek (…) azt mutatják, hogy Izrael egyáltalán nem volt tehetetlen még a legelső években sem.” Nem kétséges, hogy Izrael nem volt tehetetlen – de a “nem tehetetlen” nem egyenlő azzal, hogy nem fenyegette, nem fenyegeti egzisztenciális veszély. A hadtörténeti munkák szerint a függetlenségi háború igazán kritikus, első heteiben az arabok tüzérséggel, harckocsikkal, modern repülőgépekkel fölszerelt hivatásos hadseregekkel támadtak, köztük a transzjordániai Arab Légióval, melyben negyven angol tiszt szolgált és egy angol tábornok vezényelt. Izraelnek nem volt sem ehhez mérhető katonai tapasztalata, sem felszerelése: fegyveres erői a helyi milíciák egyesítésével alakultak meg, könnyű gyalogsági fegyverekkel voltak fölszerelve. Izrael ellenségeinek eszközökben és élőerő-tartalékokban mutatkozó fölénye a későbbi háborúk során is számottevő maradt. Csak egy példa: 1973-ban Egyiptom és Szíria 3000 harckocsit és 950 harci repülőgépet tudtak bevetni az izraeli 1600-zal, illetve 490-nel szemben, és 1,5 millió embert mozgósítottak, míg Izrael 380 ezret.

*

A világ mintegy kétszáz államának nagy részében az állampolgárság meghatározó tényezője a vér szerinti kapcsolat, a jus sanguinis: a szülők, nagyszülők vagy a még távolabbi felmenők állampolgársága. A szerzők mégis az izraeli demokrácia súlyos hiányosságának tekintik, hogy “…Izraelt kifejezetten zsidó államként alapították, és az állampolgárság alapja a vér szerinti rokonság… Izrael nem engedi, hogy azok a palesztinok, akik izraeli állampolgárral kötöttek házasságot, maguk is izraeli állampolgárrá váljanak, nem adja meg ezeknek a házastársaknak a jogot, hogy Izraelben éljenek.” Valójában két törvényről van szó. A Balfour-nyilatkozat, a népszövetségi mandátum és a 181. ENSZ-határozat a zsidók “nemzeti otthonának” jelölte ki Palesztinát, és ezek egyenes ági leszármazottja a hazatérési törvény, amely minden zsidónak és családjának garantálja a beutazás jogát Izraelbe, de hallgat az állampolgárságról. Az állampolgársági törvény előírásai (etnikumtól, vallástól független jogegyenlőség, az állampolgárság megszerezésének feltételei stb.) követik a modern demokratikus államokban elfogadott szabályozást. Ha nem így lenne, nem kaphattak volna izraeli állampolgárságot vietnami menekültek, akiket a távol-keleti tengereken szedtek föl izraeli teherhajók. Az állampolgárság megszerzésében Izrael csakugyan előnyben részesíti a zsidókat. Úgy, mint más országok, melyek akkor is előnyben részesítik a német, ír, indiai leszármazottakat, ha őseik két, három vagy akár tíz generációval korábban vándoroltak ki. Ami az izraeli-palesztin házasságokat illeti, a szerzők itt is túl “nagyvonalúak”. Egyrészt évente felülvizsgált ideiglenes törvénymódosításról van szó, melyet 2003-ban vezettek be, mert házasság jogcímén betelepedett palesztinok az intifáda során terroristaakciókban vettek részt. Másrészt nincs abszolút tilalom: a hatóságok széles döntési jogkört kaptak, hogy kivételt tegyenek. Mint bármely más államban, a kulcskérdés az, meg tudja-e győzni a folyamodó a hatóságokat, hogy Izraelhez hű állampolgár lesz.

A közös értékekkel összeegyeztethetetlen az eredendő izraeli bűn, az arabok elűzése is: “…a cionistáknak sok arabot kellett elűzniük arról a területről, ahol majd megalakul Izrael. Ben Gurion világosan látta a problémát, mikor 1941-ben ezt írta: “[az arab lakosság] általános kiköltöztetése kényszer, ráadásul brutális kényszer nélkül elképzelhetetlen””. De kimaradt a tanulmányból Ben Gurion mondandójának lényege: egyeseket – cserkeszeket, drúzokat, beduinokat, síitákat, földbérlő farmereket, föld nélküli munkásokat – meg lehet győzni, hogy költözzenek, de “…az arabok nagy részét valószínűleg nem lehet meggyőzni, hogy önként elköltözzenek a rövid idő alatt, s ez jelentősen befolyásolhatná a problémánkat. (…) semmiképpen ne tegyük ezt programunk részévé.”

“Izraeli tisztviselők sokáig azt állították, hogy az arabok azért menekültek el, mert vezetőik erre utasították őket, de alapos tudományos kutatások (jórészt izraeli történészek, mint például Morris munkája) megcáfolták ezt a mítoszt.” A valóságban ilyesféle új tudományos egyetértés nem létezik. Minden háború velejárója, hogy a lakosság elmenekül a hadműveleti területről. Némely arab vezetők igyekeztek maradásra bírni a palesztinokat, de dokumentált tény, hogy más vezetők menekülésre biztatták őket. Volt, akit katonai szempontok alapján ideiglenes szándékkal telepítettek ki az előretörő arab csapatok útjából, mások tartottak a háború pusztításától vagy a zsidó bosszútól, és felszólítás nélkül is menekültek. És igen, voltak, akiket a zsidó csapatok fegyverrel kényszerítettek. De a forrásként idézett Benny Morris mást mond, mint amit a szerzők neki tulajdonítanak: “Több körzetben az arab parancsnokok rendelték el a parasztok evakuálását, vagy azért, hogy a terepet katonai célokra megtisztítsák, vagy azért, hogy megakadályozzák a parasztok megadását. Több mint fél tucat falut (…) ilyen parancsok eredményeként ürítettek ki e hónapok során. [A]z arabok elűzése vagy megfélemlítése és menekülésre késztetése nem volt a cionista politika része.” Az etnikai tisztogatás vádja a hatnapos háborúval kapcsolatban is fölmerül: “1967-ben [az izraeli fegyveres erők] … nyolcvanezer szíriait kergettek el a Golan-fensíkról.” A szerzők nem említik, hogy a Golan egyetlen nagy szíriai katonai tábor volt: négy lövészdandár, egy páncélos dandár, öt nemzetőr zászlóalj volt itt szétbontakoztatva. A szakszolgálati és kiszolgáló alakulatokkal, civil személyzettel, családtagokkal már össze is jön a nyolcvanezer “menekült”. A Golan maroknyi civil lakossága a harcok elcsendesedésével visszatért, és ma is ott él.

A földönfutóvá tett arabok Izrael hibájából a mai napig hontalanok: “[e]gyik izraeli kormány sem volt hajlandó megadni a palesztinoknak egy életképes állam lehetőségét. Még Ehud Barak (…) állítólag nagylelkű ajánlata is csak tényleges izraeli ellenőrzés alatt álló, lefegyverzett és darabokra osztott bantusztánokat adott volna a palesztinoknak.” A találkozó résztvevői – pl. Bill Clinton, Ehud Barak, Slomo Ben-Ami, Dennis Ross – az ellenkezőjét állítják. Ez nem jelenti azt, hogy az eredeti források a szentírás, de a szerzők meg sem említik ezt az egyáltalán nem jelentéktelen ellentmondást. Az egyetlen eredeti forrásból (egy Barak-interjúból) származó idézet csak azért igazolja állításukat, mert kihagyták belőle az annak ellentmondó részeket.

*

Az amerikai politikai élet jellemzője a lobbik versenye: környezetvédők, etnikai kisebbségek, tanárok, cukortermelők, fegyvertulajdonosok, fegyvertartást ellenzők, nyugdíjasok és ezer más lobbi azonos módszerekkel – propagandával, a választási kampányok finanszírozásával, ellenérdekelt jelöltek lejáratásával, ellenérdekelt lobbik munkájának gáncsolásával – igyekeznek befolyásolni a politikai folyamatokat. Versenyük szintéziséből a választott képviselők feladata koherens politikai irányelveket alkotni. Ebben a rendszerben működik az izraeli lobbi is, melynek befolyása más elemzők szerint is óriási. Mások szerint AIPAC nyitott kapukat dönget: mind a közvélemény, mind a politikai elit az USA érdekeivel egyezőnek tartja Izrael támogatását. Megint mások szerint a külpolitikában az elnöki akarat a meghatározó, és az elnök a lobbiktól függetlenül dönt. Ezt a nézetet igazolja, hogy AIPAC többször kudarcot vallott: nem tudta megakadályozni, hogy Szaúd-Arábia amerikai AWACS-repülőgépek vásárlásával növelje légiereje képességeit (a királyság felfegyverzésében nem kis része volt az AIPAC mintájára létrehozott arab lobbinak); nem tudta módosítani az amerikai álláspontot az 1973-as háborút lezáró fegyverszünettel, az oslói békefolyamattal, a PFSZ-szel, Jasszer Arafattal kapcsolatban.

A zsidó politikai befolyás tanulmányozásában, a zsidó lobbi egyes eljárásainak bírálatában éppannyira nincs antiszemitizmus, mint ahogy nincs faji előítélet az afrikai-amerikai vagy indián lobbi, nincs erkölcsi előítélet a homoszexuális lobbi, nincs vallási előítélet a katolikus lobbi működésének elemzésében. De akár sikeresek, akár nem, a görög és örmény lobbikat senki nem vádolja hűtlenséggel azért, mert évtizedeken át igyekeztek egy NATO-szövetséges (Törökország) ellen hangolni az USA külpolitikáját, a kubaiakat sem vádolja senki hazaárulással, mert akadályozzák a kubai embargó feloldását – csak a zsidók tevékenysége gyanús.

A professzorok élesen elhatárolódnak a zsidó konspirációs világuralmi törekvésekre hivatkozó demagógiától, de munkájukat olvasva Richard Patterson amerikai diplomata kacsa-tesztje jut eszembe: ha a baromfiudvaron egy madár úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy totyog, mint egy kacsa, úgy úszik, mint egy kacsa és úgy hápog, mint egy kacsa, akkor az minden bizonnyal kacsa – akkor is, ha nem visel “kacsa” feliratú címkét. Gadó János írásai hívták föl a figyelmemet, hogy a II. világháborúig elfogadott zsidózás az euroatlanti kultúrákban ma nem szalonképes. Antiszemitizmus ma is van, de a kódolás új: zsidózni nem illik, izraelezni, cionistázni lehet. Ebbe a paradigmába tökéletesen illik a professzorok munkája: hibái – akár szándékos torzítások, akár a véletlen művei – a “tudományos monográfiák” kategóriából átsorolják a tanulmányt az apokrif Simonini-levél, Biarritz, Cion bölcseinek jegyzőkönyve és a Dearborn Independent bekötött számai mellé, a “politikai pamfletek” közé.

(A szerző katonai szakíró, közgazdász)

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 35. szám

Comments are closed.