Forrás: ÉS

BÁRON GYÖRGY

A katasztrófa-turista

Film

Roberto Benigni Auschwitz után Bagdadba látogatott, vitte magával a feleségét, továbbá Jean Renót és Tom Waitset is. Végül is teljesen mindegy, éppen hol bukkan föl: számára a haláltábor éppolyan díszlet, mint a szétbombázott Irak. Papírmasé kulissza a mindig egyformán zajló Benigni-show-hoz, amely, bárhol is játszódjék, kizárólag őróla szól. Az élet szépben rajta és a kisfián kívül egyetlen megjegyezhető arc, figura nem bukkant fel a barakkokban, mindenki más statiszta volt csupán; a Holocaust trambulinként szolgált a színész-rendező levegőartista-mutatványához, melynek végén meghajolt, és várta az ovációt (amit az Amerikai Filmakadémiától lelkesen meg is kapott).

A siker nyomán itt a folytatás: ahogy korábban a Holocaust tükrében nézegette önmagát, most az iraki bombázások káoszában nem érdekli senki más, csak Roberto Benigni. “A legrosszabb, ami még következhet: a turista tekintete” – írta Wim Wenders, de ő vélhetően a felszínes konzumturizmusra gondolt, s legrémesebb álmaiban sem arra a filmes katasztró-faturizmusra, amellyel Benigni látogat el a siralmak völgyeibe, hogy a szenvedőket háttérként maga mögé állítva fényképeztesse magát a kép előterében.

A helyzet új filmjében annyival súlyosabb, mint Az élet szépben, hogy Auschwitzban hősünk még egy volt a deportált zsidók közül, s csak annyiban különbözött a társaitól, hogy egyedül neki volt arca-személyisége – ám Bagdadban kivételezett nagy fehér főnök az arab statiszták barna tömegében. Igaz, a forgatókönyvbe a politikai korrektség kedvéért beírt egy művelt, européer iraki költőt, akit a máskor kitűnő Jean Reno játszik, tétován és értetlenül, amin nem csodálkozunk, mert a “jó iraki” demonstrálásán kívül nincs szerepe, ki is tűnik hamar a képből, egy motiválatlan öngyilkossággal.

Attilio Giovanni, a bohókás költő és egyetemi tanár azért keveredik Irakba, hogy ott megmentse súlyos sebet kapott szerelme életét. A lány kórházban fekszik, sebesültek-haldoklók között, ám utóbbiakra Benigni ügyet sem vet; kedvese ágyát odébb tolja a többiekétől, egy csöndes sarokba, hogy kettősük intim kistotáljaiba ne zavarjon be a véres sebesültek kényelmetlen látványa. Attilio jóságos, önzetlen, önfeláldozó és bátor; még a hibái is szerethetők: léha, szórakozott, s pontosan úgy viselkedik, ahogy egy nyárspolgár a különc művészembert elképzeli. Nem érdeklik az élet gyakorlatias problémái, az egyetemi óráin szenvedélyesen szaval a tanítványainak, majd hanyatt veti magát, hogy a kozmosz nagyszerűségéről papoljon falvédő-bölcsességeket. Csoda-e, hogy döglenek utána a gyönyörű fiatal nők? Ám ő csak Vittoriára vágyik, akinek meg kell mentenie az életét a távoli háborúban…

Kétségtelen, Woody Allen sem megy a szomszédba némi narcizmusért, ám Benigni alakjából nemcsak Allen elementáris tehetsége hiányzik, hanem a New York-i filmkomikus valódi szenvedése és filozófiája is. Woody Allen humora, akármenynyire is szereti önmagát, mindig önironikus, önmagán nevet, saját szorongásain, önzésén, önszeretetén. Benigni olyan, akár egy rossz Woody-paródia: filmjeiben nyoma sincs távolságtartásnak. Ő halálosan komolyan veszi azt, amin Woody röhög; Allen filmjei ezért, paradox módon, végzetesen komolyak, míg Benigni szentimentalizmustól csöpögő katasztrófatörténetei kínosan nevetségesek.

A rendező Benigni képtelen kordában tartani a színészeit, a legkevésbé önmagát. Pedig három remek aktor tűnik fel a vásznon: Jean Reno, Tom Waits – és maga Benigni. A Vittoriát játszó Nicoletta Braschi (aki amúgy a rendező felesége, üzlettársa és a film koproducere) felejthetően halvány, ám mentségére szóljon, hogy partnere szekundáns-szerepre kárhoztatja: nincs más dolga, mint elviselni (jórészt öntudatlanul fekve) a nagy művész narcisztikus rajongását. Nem jut sokkal több Jean Renónak sem, Tom Waits pedig, példás önfeláldozással, bevállalja, hogy a közös Jarmusch-filmek emlékére pár percre föltűnjön a vásznon, s elénekelje a film slágerdalát, a You Can Never Hold Back Spring című borzalmat, ami körülbelül olyan, mintha Menuhin a Homok a szélbent bazseválná. A legnagyobb tehertétel azonban maga a mindvégig a vásznon rohangáló, handabandázó főszereplő (Roberto Benigni), akit a rendező (Roberto Benigni) teljesen szabadjára ereszt. Márpedig Benigni valaha kitűnő színész volt, ez már első szerepeiben, Ferrerinél és Bertoluccinál föltűnt, később Fellininél, majd – többször is – Jarmuschnál bizonyított, s még az sem volt zavaró, hogy mindig ugyanazt a karaktert játszotta, mert másra nem volt képes – vannak ilyen színészek. Ám amit most művel, azt ugyanúgy bajosan lehet színészi teljesítménynek nevezni, mint a Tigris a hóbant filmnek.

(Tigris a hóban. Olasz film. Rendező-főszereplő: Roberto Benigni.)

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 35. szám

Comments are closed.