Akár a lovagok, akikről megfeledkeztek az égiek és nem tudtak meghalni, a vitéz, aki visszahelyezte fejét a nyakára Ariosto eposzában, úgy hittük, nem fog rajta az idő. Mintha szövetséget kötött volna titkos hatalmakkal, és megújuló erővel indult új évezredek meghódítása felé.
Egyedül testét karistolta össze az idő, de verse oly egyszerű és igazi maradt, amilyennek mindig szerette volna, hogy legyen. „Hát így vagyunk. S maradt-e vakon bennem/ a versíráshoz még erő elég?/ Mi lesz velem? Megyek a gyalogúton, / balról mankóm. Jobbról a feleség” – írta még egy éve a Kortárs hasábjain Megvakulok? című versében.
Faludy György, József Attila, Babits Mihály, a nyugatosok kortársa, a világháború üldözöttje, a szovjet rendszer meghurcoltja, a Kádár rendszer emigránsa hadat üzent az időnek.
Azon kevesek közé tartozott, akiknek sorai áttörték a műveltségi szekták jó modorra és olvasottságra nagyon is adó köreit. Némi malíciával azt is írhatnánk: a költő volt, akit olvastak. Első könyvét, a Villon balladáit maga jelentette meg kölcsönpénzen, és rettegett, hogy legalább kétszáz darab elfogyjon a kötetből, mert a hitelt azonmód vissza kellett fizetnie.
A versgyűjteményt néhány nap alatt elkapkodták, és vagy negyven kiadás jelent meg belőle életében. Persze, amilyen a költő szerencséje, legtöbb ezek közül zugkiadó munkája, amiért pénzt, jogdíjat sohasem látott. Villont azonban olvasták, mi több, e sorok írója valamikor a nyolcvanas években egy határ menti laktanyában maga látott kéziratos másolatot belőle egy munkásembernél. Olyanok idézték, akiknek az irodalmi hagyomány keveset mondott, egyszerűen csak igaznak érezték az elátkozott költő modernkori átköltéseit. Ilyen átütő irodalmi sikerrel legfeljebb Petőfi Sándor büszkélkedhetett hajdanán, akinek egyszer egy szabólegény fizette ki a nyomdaszámlát. Panaszkodott is Villonra eleget Faludy, hogy eléáll, és nem engedi érvényesülni saját „igazi” verseit.
Forgatom a Pokolbéli víg napjaim című önéletrajzi kötetét, vajon mi volt a titka. Mi a recept a század ezernyi megpróbáltatásának elviselésére, amelyből Faludynak alaposan kijutott? Hogyan vészelte át azt a megannyi sorscsapást, amelyből korunk közvitézének egy is sok lenne? 1938-ban zsidó származása miatt kellett menekülnie, hazát keresett Párizsban, Algériában és Amerikában, a második világháború után lapunk munkatársaként egy külföldi filmfesztiválra igyekezett épp, amikor rázáródott a mitikus fekete autó ajtaja. Meg sem állt az ÁVO börtönéig, a recski kényszermunkatáborig. A kádári időkben még a Széchényi könyvtár katalóguscédulái közül is kiszedték a nevét jelző cetliket. Amikor a nyugati emigráció emblematikus alakjaként hazatért, itthon a rég várt elismerések mellett valamilyen nevetséges hercehurca kezdődött a „lakással”, amellyel meg is ajándékozták, meg nem is…
Mi adta a lelkierőt? A titok – ha nem túloz az emlékiratban, de ha túloz, akkor is – maga a Vers. A cél és az eszköz, a kezdet és a vég, a szabadság és a rabság letéteményese. A teremtett világ, amely a teljesség illúziójával kecsegtet. „Olykor szegény sorstársaimra gondoltam a szomszédos zárkákban és arra, hogy egyedüllétüket ők nem tudták mire használni – áll a Pokolbéli víg napjaimban. – Ugyan mit csinálna a köztársasági elnök, az igazságügy-miniszter, a tábornok, az egyetemi tanár, az ügyvéd zárkájában, gépírókisasszony és titkárnő, könyv és jegyzetek, asztal és telefon, hadsegéd és hallgató nélkül? Én voltam az egyetlen, aki mesterségét zavartalanul folytathatta. Két és fél lépés az egyik irányba, fordulat a falnál, két és fél lépés a másik irányba: nem tudom, hány kilométert tettem meg sietség nélkül, miközben – úgy éreztem jobb verseket csináltam, mint odakint szoktam Lassankint elöntött a büszkeség és boldogság, hogy lezárhattak, kínozhattak, de nem vettek erőt rajtam: maradtam, aki vagyok, szadisták kezei közt, az ország legfélelmetesebb pincéjében.”
Podhorányi Zsolt
Podhorányi Zsolt
