A Fidesz kényszerpályára kerülése egyértelműen Orbán Viktornak köszönhető. A radikális keresztény és nemzeti stratégia a 2004. decemberi népszavazással megbukott. A zsákutcából Orbán még gyorsan és rugalmasan kitolatott, ráfordulva a polgári liberális, liberál-konzervatív városok és vállalkozók Európa felé vezető útjára. Ha ezen megy tovább, alighanem nyer 2006 tavaszán.
Akkor megnyerte volna a hazai kisvállalkozókat és a nemzetközi cégeket, a nagyvárosi elitet és a külföldet (a populista gazdaságpolitika éles bírálatával, radikális, szlovák mintájú adóreformmal, együttműködő részvétellel a második nemzeti fejlesztési tervben, Budapest-programmal, kibéküléssel Amerikával és Izraellel, 2010-es euróövezeti tagság meghirdetésével), elzárva ezzel a szocialisták és a liberálisok útját a modernizációs pálya felé.
A nacionalista és konzervatív életformára szavazók igen kicsiny százaléka hagyta volna el a Fideszt, ha az ismét fölveszi a konzervatív liberális, polgári Magyarország narancsszínű fonalát. Együtt kellett volna működnie az MDF-el, sőt, a Centrummal, elvállalva, hogy sokszínű a vidéki elit. Sikeres Fidesz-önkormányzatokat, vállalkozókat kellett volna mutogatnia. Polgári liberális, pozitív kormányzati alternatívát kellett volna kínálnia. Ez a békés irány lehetetlenné tette volna, hogy az ellenfél az ördögi, diktatúrával fenyegető Orbán képét fesse fel. De Orbán megint sietett. Nem hitte, hogy az államfőválasztásban megroppant szocialisták és szabaddemokraták összeszedik magukat, és kudarcukból levonják a tanulságokat. Ahogy a lengyel liberálisok 2001-es parlamenti kieséséből arra következtetett, hogy a magyar liberálisoknak sincs sok hátra, a lengyel szocialisták tavaszi szétválásából tényként vonta le a magyar szocialisták szétesését. Hétről hétre, napról napra kárörvendően várta az MSZP két vagy három pártra szakadását, halálos összeütközését a liberálisokkal. Remélte, hogy a szocialisták megismétlik Horn Gyula 1998-as hibáit, s neki csak be kell gyűjtenie a termést. Gyurcsány Ferenc és Kuncze Gábor érdeme – valamint a két párt tanulási képességének és a melléjük állt reformértelmiség, média ösztönző erejének következménye -, hogy a két párt fogcsikorgatva összeszedte magát. Fegyelmet és rendet teremtettek, s a liberális közép felé szembemeneteltek Orbánnal. Fölvették a harcot.
Orbán 2005 nyarán is, egyetlen gyors menetben döntésre akarta vinni az ügyet. Ismét lebecsülte, félreismerte ellenfeleit. A szocialisták és a liberálisok felmenetben rendre hibáznak, veszekszenek, de lejtmenetben, az első pánik után megemberelik magukat. Minél több ütést kapnak, annál ellenállóbbak. Gyurcsánynak 2005 nyarán és őszén sikerült megállítania és harcba vinnie a futó csapatokat. Orbán pedig visszatért a keresztény és nemzeti ketrecbe. Ismét nemzetiszínű zsinórral fűzte szavait. A viktoriánusok megint tőke-, Budapest- és privatizációellenes hangot ütöttek meg. Orbán vidéki bugrisnak álcázta magát, hogy saját törzsbeli szavazói ráismerjenek. Oka: helytelenül értékelte a magyar közhangulatot, amikor beillesztette a kelet-közép-európai általános antikapitalista, Európa- és Nyugat-ellenes folyamatokba. Lengyel típusú változásokat gondolt el Magyarországon is. De Magyarország más – hála istennek -, és nálunk inkább német, olasz, osztrák mintákban kellett volna hinnie. Magyarországon 2002 tavaszán volt a keresztény és nemzeti érzelmek dagálya, azóta inkább apály van. A közvélemény az emelkedő jövedelmek, a növekvő fogyasztás hatására – jól-rosszul – elfogadta a globális világot és Európát. Többet remél a fejlesztési pénzektől és a csatlakozástól, mint amennyire tart a „kizsákmányolástól”, a „sarcolástól”. A magyar társadalom többsége egyszer s mindenkorra lemondott a nemzetegyesítő álmokról. A nemzeti állam és kormány összefüggéstelen ígéretei nem bizonyultak vonzónak. A lengyel, cseh, román, ukrán, szlovák ellenzéki kampányok ütőereje a kormányzati korrupció elleni támadásokban állt, ám a korrupciókkal terhelt Fidesznek ebben nem volt hitele.
A szocialisták a nagyvárosokban 1998 óta kiépített önkormányzati erejüket aktívan felhasználták az egyéni kerületi összeütközésekben. A polgármesterek, alpolgármesterek, megyefőnökök saját hitelességüket, kapcsolati rendszerüket, médiájukat tették fel többnyire rosszul kiválasztott ellenzéki kihívóikkal szemben. 2006 meglepetése nem az volt, hogy az MSZP több listás szavazatot szerzett, mint a Fidesz, hanem hogy az egyéni kerületekben, a nagyvárosok többségében az első fordulóban kiütötte ellenfeleit. A baloldal másik előnye, hogy a nagyvárosi szavazó meggyőzhetősége, mozgósíthatósága sokkal jobb, mint a kisvárosiaké és a falusiaké. Azzal, hogy a nagyvárosok a baloldal mellé álltak, erre nyomták az országos médiát, amely azután hangvételével megerősítette és mozgósította a baloldali szavazókat.
A vélemény második része
Orbán nem tudott új jobboldali érzelmi azonosulást kiváltani, és nem számolt a baloldal pozitív érzelmi azonosulásával. Korábban felmérhette, hogy 1991-1992 óta a baloldal negatív azonosulása, összetartó ereje a félelem a jobboldali diktatúrától, antikommunizmustól, antiszemitizmustól, rasszizmustól és a képzelt fasizmustól. A jobboldal negatív ösztöne a rettegés a bolsevik, a kommunista restaurációtól, a liberális és kozmopolita világkapitalizmustól. Orbánnak 1998-ban sikerült a jobboldal pozitív érzelmi azonosulását is elnyernie a polgári Magyarország, a nemzeti polgárosodás nyelvével, szimbólumrendszerével. 2002-ben a személyes, a „nemzeti király” felé forduló rajongásból, a kokárdás, szimbolikus Magyarországból teremtett tábort. A megáradt lelkek érzelmi forradalmát idézte elő maga mellett és ellenében. De 2006-ra Orbán felélte, apróra váltotta régi pozitív érzelmi tőkéjét. És akkor megjelent Gyurcsány Ferenc, akinek sikerült pozitív azonosulást, öntudatot kiváltania a baloldalon. Ennek az öntudatnak nem kommunista vagy kádárista, hanem sajátos baloldali polgárosodási, sikeres rendszerváltó alapja van. A baloldal vezére azt hirdette saját táborának, hogy a rendszerváltást, a jelent és a jövőt ők nyerték meg. Sikeresek voltak a Kádár-korban, ne legyen ezért lelkifurdalásuk, sikeresek a rendszerváltásban, és győzni fognak az európai világban is. Kicsavarták a jobboldal kezéből a gazdasági és a politikai sikert, az ő életformájuk, értékeik a különbek, erre van a haladás, arra a visszaút, nem szégyen, hanem dicsőség baloldalinak lenni. Gyurcsány ezért mert és tudott Orbánnal szembeni párviadalában harcias, sőt agresszív lenni. Érzelmileg felkavart táborától is hajtva átélte azokat a pillanatokat, amikor kinyílik a tér, és neki minden, ellenfelének viszont semmi sem sikerül. (Ezek az érzelmi forradalmak szoktak igen gyorsan ellentétükbe fordulni.)
Másodszor tévesztette a tört ütemet Orbán füle 2004 decembere után, amit azért sem lehetett kijavítani, mert olyan hatalmi rendszert alakított ki, ahol nem volt helye és módja a visszajelzésnek, az igazításnak. A hatalom torzítja a jellemet, a korlátlan hatalom új jellemet alakít ki: nincs belső határ. Kizárólag Orbán tette tönkre a politikai jobboldalt, pártját, önmagát. Mindenki más az ő parancsait hajtotta végre. A 2006-os immár az ötödik veresége volt – az 1994-es parlamenti, az 1998-as önkormányzati, a 2002-es parlamenti és önkormányzati után -, és kivételes tehetségét, valamint a jobboldal gyengeségét mutatja, hogy mégis ő a jobboldal megkérdőjelezhetetlen vezére.
Paradox módon Orbán nélkül a jobboldalnak semmi esélye nem lenne, így érthető ragaszkodása a derék Fortinbrashoz. A válaszútra került jobboldal most csak Orbán és Orbán között választhat. A választások utáni első hat hetet Gyurcsány és Orbán ugyanarra használta: megszerezni a teljhatalmat. Mindketten valamennyi stratégiai, sőt taktikai döntést is maguk hozták meg. Gyurcsánynak mérvadó kormánnyal, őszinte helyzetértékeléssel, előkészített erős megszorító csomaggal és kidolgozott reformtervekkel kellett volna előállnia, hogy bizonyítsa, nemcsak kampányolni, de kormányozni is képes. Orbánnak hiteles szakértőkkel, pontos helyzetfelméréssel, felelős ellencsomaggal és reformelképzelésekkel kellett volna bizonyítania, hogy másként, jobban kormányozna, ha megnyerte volna a választásokat. Mindketten a kormányzóképességért és az európai legitimációért küzdenek. Az egyiknek előnye, hogy megnyerte a választásokat, és tehet, nemcsak beszélhet, de hátránya, hogy felül kell vizsgálnia korábbi kormányzását, és nehéz, népszerűtlen döntéseket kell hoznia. A másiknak hátránya, hogy veszített a választásokon, s el kell kerülnie a felelősségre vonást, továbbá politikailag és gazdaságpolitikailag hiteltelen a világ előtt, de előnye, hogy a kormánynak kell elvinnie a súlyos gazdasági csomagot.
Mindkét fél rosszul használta ki az első hat hetet. Az ellenzék vezérének nem volt sem igazi helyzetismerete, sem előkészített programja. Nem is kívánt szert tenni ezekre. Nem kezdett párbeszédbe a gazdasági szakértőkkel, a befektetőkkel, az európai szereplőkkel. Nem akarta bizonyítani a pénzpiacok, Brüsszel előtt, hogy nem csupán tudja, miről van szó, de tenni is képes lenne. Megelégedett a korlátlan átmeneti hatalom megszerzésével saját pártja fölött, nem akart hiteles államférfivá válni. Döntött: a Fidesznek „nem-párttá”, mindent tagadó ellenzékké kell válnia. Nem tanult, nem elemzett, nem dolgozott – otthagyta az egészet. Nem csak Gyurcsánynak, Orbánnak is nagyon fog még fájni 2006 kora nyara, mindaz, amit tettek, s amit nem tettek meg.
De vajon mi mellett dönt Orbán 2006 őszén, a Gyurcsány-kormány teremtette új helyzetben? Hogyan lép az önkormányzati választások után? Dönthet a kérlelhetetlen harcról vagy a kiegyezésről. A megszorítócsomag-tervre következő spontán és szított lázongások, a kormánypártok és a miniszterelnök romló népszerűsége, a kelet-európai nacionalista hullám, saját és törzsszavazói természete mind-mind a harc mellett szólnak. Permanens forradalom. Orbán vélheti úgy, hogy ami nem sikerült 2002 nyarán, 2004 telén és 2006 tavaszán, most győzedelmeskedik. Hogy a „lengyel konzervatív nemzeti forradalom” megkésve eljő magyar földre 2006 őszére-telére, legkésőbb 2007 tavaszára. Hogy a gazdasági-szociális lázadás végre egyesül a nemzeti és konzervatív érzelmekkel, és október 23-a és a 2007-es megszorító költségvetés adják a tömegtüntetések kiindulópontjait, és a művészien megtervezett gyűlések örökre elveszik a baloldal kedvét. Hogy „mi vagyunk a nemzet, mi vagyunk a nép!”, és élére áll a népi megmozdulásoknak, bekeríti, netán lemondásra készteti a kormányt. Hogy visszailleszti Magyarországot kelet-közép-európai versenytársai elé, kihasználva, hogy az ország végrehajtotta a megszorítást, a Gyurcsány-kormány pedig a közigazgatás gerincének eltörését, a könyörtelen központosítást. A háborúzó vezér eközben nyugodtan prédikálhat nemzeti egységet, együttműködést a néppel és minden „jóindulatú magyar emberrel”.
Orbán másik lehetősége, hogy megpróbál maga vagy a jobboldal mérsékeltebb szereplői révén a háttérből tárgyalásokat kezdeményezni. Ez az ő másik arca. Ne feledjük, a radikális Fidesz 1992 tavaszán hatpárti kerekasztalt kezdeményezett, válaszul a taxisblokádra és a súlyos gazdasági helyzetre. Ugyanilyen együttműködési szándékot mutatott a Bokros-csomag előtt. Alighanem még 2005 tavaszán is komolyan gondolta, hogy tárgyalni akar a második nemzeti fejlesztési tervről. A Fidesz liberál-konzervatív szárnya szeretne visszakapaszkodni tárgyalások és még egyszer tárgyalások által. A hatalomból Orbán sohasem tárgyalt, és eddig nem sikerült bizonyítania, hogy ellenzékből komolyan gondolná a tárgyalásokat. Az önkormányzati választások után a nagyvárosi és megyei jobboldalnak égetően szüksége lesz helyi, nagyobb tájegységi, sőt országos megállapodásokra. A költségvetési megszorítások őket is sújtják, nekik is szükségük van európai fejlesztési pénzekre. Ellenállással, lázadással nem mennek sokra, helyben és országosan egyezkedniük kell. Parlamentáris rendszerekben az ellenzék fegyvere országosan nem a permanens forradalom, hanem a kétharmados törvények és az alkotmányos intézmények irányítóinak kiválasztása. Helyben közös érdekeltség a térség fejlesztése. Tárgyalás, kerekasztal, konstruktív ellenzékiség. Ami a viktoriánus párt vége, az új jobboldal stratégiai fölépítése.
Vagy „lengyel út”, vagy új jobboldal kialakítása. A vak út ismert, omladozó házak, gazos udvarok között szűken kanyarog. Az új jobboldal szélesebb mező, ahol mértékkel, együttműködve, egymás intézményeit és normáit tisztelve kell házakat építeni. Esterházy Péter írta 1990-ben: „Nem volna szabad engednünk, hogy különböző magyar nyelvek legyenek, mert ott még tolmács se volna, s az tényleg baj. Különbözni csak közös nyelven lehet.”
Lengyel László
(A szerző közgazdász-politológus. A fenti írás kivonat a 2000 című folyóiratban a közeljövőben megjelenő tanulmányból.)
