Forrás: NOL

Népszabadság * Füzes Oszkár * 2006. augusztus 31.

Az atombomba politikai fegyver (reméljük is, hogy soha többé nem lesz “katonai”, a katonák még raktáron is utálják), de annak is túl veszélyes. Zsarolásra, illetve ellenzsarolásra használják ugyanis, nevezzék bár finomkodva elrettentésnek. A zsarolás ugyan valóban bevett diplomáciai műfaj, ám ahogy a bűnügyi zsarolásban, a politikában is csúnyán visszaüthet a zsarolóra.

Irán arra számít, rá nem fog visszaütni. Azért elővigyázatosan azt mondogatja, dehogy akar ő atomfegyvert, sőt, atomprogramja olyan békés, hogy ezzel még Izraelt sem fenyegeti (pedig azt szinte minden mással). Az USA viszont szabályosan zsarolja Teheránt azzal, hogy az iráni atomkodást közvetlenebb és nagyobb veszélynek látja, mint amilyen. Vagy valóban akut az ügy? A világ erre legilletékesebb szakemberei sem tudják ezt eldönteni szakmai alapon – hiszen ők is tudják, hogy a döntés színtiszta politika.

Irán tehát jobb önvédelmet, nagyobb mozgásteret, erősebb nemzeti büszkeséget akar a saját urándúsítással (amely gyártási folyamatnak, mint tudjuk, csak mellékterméke a bombatermő plutónium). A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ma arra ad valamilyen választ, hogy mikor és mennyi ilyen melléktermék keletkezhet Iránban. Valamennyi biztosan, ezért jó lenne, ha lehetne ellenőrizni. De Irán senkit nem tudna vele zsarolni, nem biztos, hogy ez jó megoldás Teheránnak.

Ám akkor Iránt sem lehetne emiatt zsarolni, tehát nem biztos, hogy e túl békés és túl nemzetközi megoldás jó Washingtonnak. A Bush-kormányt alighanem csak az tartja vissza Irán megtámadásától, hogy egyelőre nincs hozzá elég ereje (leköti Irak és Afganisztán). Meg az, hogy az iráni atomvitán kiváló politikai pozíciókhoz (és melléktermékként sok tízmillió dollárhoz) jutó Oroszország és Kína nem engedi ENSZ-keretben bekeríteni Iránt. Amerika már célozgat is arra, hogy akkor a Biztonsági Tanács keretein kívül jár el – volt már példa ilyenre. A vitában két tűz közé szoruló brit- német-francia trió nem véletlenül próbál valamilyen kiutat találni (az olaszok is bejelentkeztek az EU nevében tárgyaló középhatalmi csapatba). Lám, az egész Irán körüli történet egy klasszikus tizenkilencedik századi diplomáciai játszma – volna, ha nem lenne benne atomfegyver.

De van, ha egyelőre nem is Iránban. Hanem abban, hogy atomjaira hullhat az egész – amúgy is ingatag – nemzetközi (értsd: nagyhatalmi) biztonsági szerkezet, amire a világrend alapul. Ez túl elvont veszélynek tűnik – valójában ez a legkonkrétabb fenyegetése az iráni hercehurcának. Ha Iránnak sikerül végleg hasadóanyagot vinni a BT állandó tagjai, és ezzel például az orosz-nyugati- kínai antiterrorista koalíció részei közé, akkor minden Iránhoz hasonló, feltörekvő félközéphatalom előtt nagy távlatok nyílnak.

Nagyok, de kissé homályosak. E feltörekvő államok nem éppen mintapéldái a belső demokráciának és a türelemre, párbeszédre, együttműködéses rivalizálásra épülő külkapcsolatoknak. (Igaz, a Nyugat is csak kis ideje az.) Ha ilyen “új fiúk” atomfegyverhez jutnak, meg rakétához, komputeres és más technikákhoz, akkor hiába lesz bármilyen nyugati védelmi rendszer, bajban leszünk. És akkor már hiába emlékszünk, hogy honnan is jutottak az új fiúk ilyen játékszerekhez – Nyugatról, Moszkvából és Pekingből vették, de akkor már mindegy is lesz.

Most még nem mindegy – ha esetleg érdekli ez is a világpolitika nagyfiúit. Ideje volna túllépni a tizenkilencedik századi pozíciószerzési bazáron, atommal túl rizikós a perzsavásár.

Comments are closed.