Forrás: NOL

Népszabadság * Inotai Edit * 2006. augusztus 31.

Berlini utcakép – 1913 A berlini Brücke múzeum falait ékesítette július végéig Ernst Ludwig Kirchner, az egyik leghíresebb német expresszionista Berlini utcakép című festménye. A képet azóta nem látni, de annál többet lehet olvasni róla: a Berlini utcakép valójában már nem Berlinről, hanem az utóbbi évtizedek német történelméről szól.

A festményt július végén a berlini szenátus szinte titokban adta vissza az egykori tulajdonos Hess család egyik örökösének. A kötélhúzás már két éve tartott a háttérben: a család ügyvédei az 1998-as washingtoni szerződésre hivatkoztak, amelynek értelmében a német államnak vissza kell szolgáltatnia azokat a műtárgyakat, amelyeket a nácik elkoboztak vagy kisajátítottak, illetve a zsidók üldöztetése miatt kerültek idegen kezekbe. A berlini szenátus meghajolt az érvek előtt.

Művészeti szakértők ugyanakkor alaptalannak nevezik az örökösök restitúciós kérelmét. A svájci Ernst Ludwig Kirchner Archívum, a német expresszionisták képeit bemutató berlini Brücke múzeum és a Grieselbach aukciós-ház vezetése egyaránt “dilettáns tárgyalással” vádolja a városvezetést. Nem mondják ki, de éreztetik: az örökösök egyszerűen pénzt akarnak csinálni. A Christie”s novemberi New York-i árverésén már meg is hirdették a német expresszionizmus klasszikus, 14-19 millió euró értékűre becsült darabját.

Az erkölcsi-jogi vitában kulcskérdésnek tűnik, hogy milyen körülmények között adta el a Hess család a festményt. A festő életét dokumentáló svájci archívum szerint Alfred Hess cipőgyáros már az 1929-es világválság idején anyagi nehézségekkel küzdött, gyűjteményének első darabjait ekkor kezdte eladogatni (például a Potsdamer Platz címűt, amit az örökösök szintén megpróbáltak visszaperelni, sikertelenül). Alfred Hess halála után felesége, Thekla 1933-ban Svájcba vitte, és a zürichi Kunsthausnál hagyta a gyűjtemény egy részét. Az özvegy kérésére a Berlini utcakép 1936-ban visszakerült Kölnbe, ahol Carl Hagemann (történetesen Kirchner egy közeli barátja) vette meg háromezer birodalmi márkáért. Szakértők szerint akkori értékén felüli összeget fizetett érte. A berlini szenátus viszont abból indult ki, hogy Thekla Hess soha nem kapta meg a pénzt, és így jogosan követelik vissza az örökösök a művet. A restitúciót ellenzők szerint erre nincs bizonyíték, Carl Hagemann köztiszteletben álló nemzetközi üzletember volt, nincs ok azt feltételezni, hogy nem fizetett. A festményt Hagemann a háború után egy frankfurti üzletembernek ajándékozta, akinek az özvegye adta el végül 1980-ban a berlini Brücke múzeumnak 800 ezer euróért. (Ebben az évben az összes nyugat-berlini múzeum lemondott az új beszerzésekről, hogy össze tudják dobni a pénzt Kirchner festményére.) A Hess család egyébként sem 1945-ben, sem 1980-ban nem követelte vissza a festményt, bár tudták jól, hogy hol van. Igaz, akkor még csak kétmillió euróra becsülték az értékét – érvelnek most a visszaadást élesen ellenzők, köztük Christoph Stölzl történész, egykori berlini kultúrszenátor (CDU). A festmény visszaadása most precedenst teremthet 80-100 további műtárgy restitúciójára, amelyet zsidó családok a náci időkben adtak el, de nem feltétlenül a nácik nyomására.

De miért kellett a gyűjteményt külföldre menekíteni, miért ment rosszul a vállalatnak, miért szorult rá Thekla Hess a képek eladására? – kérdezi a másik tábor. Még ha nem a nácik kobozták is el a képet, a család életkörülményeinek ellehetetlenüléséhez hozzájárult a nácik hatalomra jutása. A Hess család ügyvédei is azzal érvelnek: az özvegy kimenekítette ugyan a képeket Svájcba, de ő maga Németországban maradt. Thekla Hess nem elsősorban anyagi okokból, hanem a Gestapo nyomására volt kénytelen megválni több festménytől is, gyakran jóval az értékük alatt. Ez éppen elég ok arra, hogy a német állam most visszaadja, amit egykor elvett – állítják a visszaadást pártolók.

Az örökösnő a vitáról értesülve nyomban felajánlotta, hogy a főváros vásárolja viszsza a Kirchner-festményt, de erre – a város sanyarú anyagi helyzetét tekintve – vajmi kevés az esély. “Az ár olyan rettentő, hogy egy árverésen mi nem vehetünk részt” – mondta a hétfői válságtanácskozás után Klaus Wowereit főpolgármester (SPD). Az expresszionizmus szerelmesei csak abban reménykedhetnek, hogy a világ valamelyik nagy múzeumának lesz elegendő pénze, és a Kirchner-kép nem egy magángyűjtő lakását díszíti majd.

A németek tartják magukat a washingtoni megállapodáshoz

Németországban nincs restitúciós törvény, de a szövetség és a tartományok is tartják magukat az 1998-as washingtoni megállapodáshoz. Ennek lényege, hogy az 1933 és 1945 között gazdát cserélt műtárgyakat vissza kell adni a zsidó családok örököseinek, ha azokat a nácik kobozták el vagy konkrét nyomásukra kellett a tulajdonosnak megválnia tőlük. Utóbbit azonban már nehéz bizonyítani, de a németek erkölcsi felelősségük tudatában általában hajlanak a visszaadásra. Ha komoly vita merül fel, a kérdést a 2003-ban létrehozott Limbach-bizottság elé viszik, amely eddig általában az örökösöknek adott igazat.

Comments are closed.