2006.08.29., 2006. évfolyam, 34. szám
szerző: Sándor Zsuzsanna forrás: 168óra
cimkék: Gyurcsány-csomag, Szalai Erzsébet
A szociológus, az MTA Politikai Tudományok Intézetének tudományos tanácsadója radikális baloldalinak vallja magát. Arról is beszél, mi hiányzik a „Gyurcsány-csomagból”.
A megszorító intézkedésekről írt cikkét a Népszabadságban így kezdte: „Még kér a nép…” De mit kellene most adni neki?
A rendszerváltás idején még sokféle lehetőségünk volt. Mára leszűkült a mozgástér. Magyarország gazdaságilag nyitott félperiféria lett: a külföldi tőke aránya és befolyása itt jóval nagyobb, mint Európa centrumállamaiban. Sokkal jobban ki vagyunk szolgáltatva a nemzetközi piacnak, mint – mondjuk – Franciaország vagy Németország. Galló Bélával nemrég megfogalmaztunk néhány javaslatot, amely rövid távon enyhíthetné a társadalomra háruló terheket. Egyik alapelvünk – s ez hiányzik a „Gyurcsány-csomagból” -: a progresszívan arányos közteherviselés.
Pedig az intézkedések – még baloldali tudósok szerint is – egyenlő mértékben terhelik a különböző rétegeket.
Ékes Ildikó közgazdász megvizsgálta az áfa-, adó- és járulékemelések várható hatásait, s úgy találta: ezek leginkább az alsó, közép- és szegény rétegeket sújtják. Könnyű belátni: az élelmiszerek drágulása, az energiaárak emelkedése lényegesen érzékenyebben érinti az alacsony jövedelműeket. Az ő fogyasztási kosarukban ezen alapvető fogyasztási javak jóval nagyobb arányban szerepelnek.
A kormány kompenzálni fogja a rászorulókat.
De ez szinte többe kerül, mint ha kevesebbet vonnának el. A hazai szociálpolitikában eluralkodó rászorultsági elv ezer sebből vérzik. Kimutatható: a pénz nagy része az elosztó bürokráciában eltűnik, csak kis hányada jut el a segélyezettekhez. Ráadásul dezintegrálódik a társadalom, ha adakozókra és rászorultakra osztjuk fel. A középosztály úgy érzi, neki kell eltartania csomó embert, s azért fog küzdeni, hogy a támogatottak minél kevesebbet kapjanak. Emellett rászorultnak lenni súlyos stigma. Büszkeségből sokan inkább nem is mennek el segélyért az önkormányzathoz. Amikor a Bokros-csomag után megszűnt az alanyi jogon járó családi pótlék, egy lakásomhoz közeli üzlet eladója azt mondta: „Már csak a cigányok fognak családi pótlékot kapni.” Vagyis a rászorultsági elv fokozza az etnikai konfliktusokat is. Azt a pénzt, amelyet így osztogatnak el, úgy is fel lehetne használni, hogy kevesebb társadalmi feszültséget okozzon. Mondjuk a javak alanyi jogon járnának, de a gazdagoktól többet is vennének vissza.
E nélkül is sarcolják őket: szolidaritási adó, kamatadó, luxusadó…
Az utóbbit a többség nem fizette be, az APEH máig nem tudta behajtani. Holott vagyonadóra azért is szükség lenne, mert a társadalmi egyenlőtlenség egyre nő. Az elmúlt időszakban ugyan emelkedett az életszínvonal, de számításaim szerint az átlagosnál sokkal nagyobb volt a jövedelemnövekedés a pénzügyi szektorban és a csúcsmenedzserek körében.
Liberális közgazdászok szerint viszont nem volna szabad a gazdasági elitet jobban adóztatni, mivel a bankok adják a hitelt, a vállalkozók pedig a munkalehetőségeket.
Aki azt állítja, a nagyvállalatok profitjukat új munkahelyek teremtésére fordítják, az nem mond igazat. Az újkapitalizmus egyik fontos sajátossága: emelkedő GDP és a beruházások növekedése mellett is csökken a fogalkoztatottság. A vállalkozók többsége arra törekszik, hogy a technikai felszereltség növelésével kiváltsa a munkaerőt. Ez a probléma a multikkal is. Magyarországon a multinacionális cégek gazdasági súlyukhoz képest kevés munkást alkalmaznak. A kis- és középvállalkozók többet, de az állami támogatások zöme mégis a multikhoz megy. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben nálunk is nőtt a munkanélküliség mértéke.
A kormány azzal kampányolt, hogy több a munkahely…
A KSH adatai is cáfolják ezt. Az újkapitalizmus válságát – egyebek közt – az jelzi: a munkaerőpiacon egyre több a felesleges ember.
Azt is írta, megszorítások helyett inkább forduljunk az unióhoz, és kérjünk engedményeket az euró bevezetéséhez. A konvergenciabizottság egyik tagja, Simor András erre azt válaszolta: rossz tanuló nem szabhat feltételeket az EU-nak.
Nem vagyunk mi rossz tanulók. Csak félperifériás, igen nyitott gazdaságunk révén gyenge az érdekérvényesítő képességünk. Az unióban is az erősebb elve érvényesül, és nem az, hogy bizonyos normákat ki hogyan teljesít. Ezért is javasoltam: a többi közép-európai uniós állammal együtt kérjünk engedményeket.
Csakhogy lassan már mindenki lehagy minket az euróversenyben. Miért lenne érdeke mondjuk Szlovákiának, hogy hozzánk lassuljon?
Egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy tényleg jobban állnak, másrészt az erőltetett reformok a szélsőjobb előretöréséhez vezetnek. Elég megnézni, mi történt Szlovákiában, amely sokáig a neoliberális modell mintaországának számított a térségben. Vagy ott a lengyel példa. A magyar kormány felismerte ezeket a veszélyeket, már nem is hangoztatja az euró 2010-es bevezetését. A csúszásnak persze hátránya is lesz. Egy kis ország nemzeti valutája bármikor megtámadható spekulációval. De ha nem teljesítjük a külföldi tőke kívánságait, nekik is van erejük ahhoz, hogy megrendítsék a forintot. Néhány éve az egyik nemzetközi gazdasági kutatóintézet megjelentetett egy kiadványt, amelyből a hazai sajtó is idézett: összeomolhat a forint. Többen rohantak a bankba a pénzüket euróra váltani – így válhat a nem érdek nélküli „jóslat” önbeteljesítővé.
Nálunk a megszorítások csökkentését követelik, a hitelminősítők pedig még több „egyensúlyjavító” intézkedést.
A kormány présbe került, de a helyzetet a magyar rendszerváltó elit hozta létre. És most már nagyon kicsi a játéktér.
A kormány szerint az államháztartási hiánynak elsősorban a növekvő jóléti és szociális kiadások az okai.
Varga István közgazdász számította ki: az államháztartási hiány több mint 80 százalékát a felvett hitelek utáni kamatos kamat törlesztése teszi ki. A kamatok megállapításában Magyarországnak vajmi kevés alkupozíciója van, ez megint csak a globális tőkétől függ. A profitot a transzferárak is kiviszik az országból azzal a technikával, hogy az importot magasabban, az exportot pedig alacsonyabban számolják el a nemzetközi átlagnál. Emellett virágzik nálunk a korrupció is, amely szintén rengetegbe kerül. A legegyszerűbb kijelenteni, hogy minden a szociális kiadásokra megy el. A társadalom 2001 és 2005 között valamennyit visszakapott abból, amit a rendszerváltást követő tíz évben elvettek tőle. Az osztogatásos politika eredményeként a reáljövedelmek talán elérték a „89 előtti szintet. És most kiderült, a félperifériás kapitalizmus még ezt a nívót sem tudja szavatolni állampolgárainak. Többek között erre mondta Tamás Gáspár Miklós: a rendszerváltás lényegében véve megbukott.
Ez túlzás.
Mondja meg: abban, ami „89 óta történt, igazából mi jó a népnek? Hogy négyévente részt vehet a választási cirkuszban?
A szabadságnak nincs értéke?
A gazdasági elit a világon mindenütt, de nálunk is nyíltan diktál a politikai pártoknak. A globális tőke – szerintem – egyre inkább ellenérdekelt a többpártrendszerű demokrácia valóságos működésében, a valódi szabadságban.
Az egypárti diktatúra, a szabadverseny hiánya miért volna érdeke a gazdasági elitnek?
Talán most valódi verseny van? Monopol-oligopol-kapitalizmusban élünk, koncentrálódik a tőke, a kis- és középvállalkozások kiszorulnak a pályáról. Nem az egypárti totális hatalom tér vissza: a globális tőke diktatúrája jöhet el. A demokrácia díszletté válik. Voltaképpen már most is csak színház a többpártrendszer. Sok elemzést olvashattunk arról, mennyi a hasonlóság a két nagy párt választási programjában. Az emberek egyre inkább csak kulturális attitűdök és szimbólumok között választanak. A többpártrendszernek addig volt valódi funkciója, amíg a globális tőkének vetélytársa lehetett a kollektivizmust hirdető szovjet birodalom. Az utóbbi korlátozta a tőke korlátlan előrenyomulását, így létrejöhetett a nyugat-európai jóléti modell, amely a kapitalizmus fejlődésének csúcspontja lett. Csakhogy a tőkének ma már nincs riválisa. Nyíltan tör világuralomra, miközben még – hozzáteszem: egyre kevésbé – fenntartja a szabadság látszatát.
Ahhoz képest, hogy ön szerint nincs többpártrendszer, elég nagy nálunk a közéleti vircsaft.
Ez csak pótcselekvés. A magyar értelmiség válságát jelzi, hogy azon vitatkozik: Orbán vagy Gyurcsány hazudott-e nagyobbat. Eredeti gondolatot szinte alig lehet hallani. Magyarország szellemi provincia lett, a Nyugat régen levetett eszméin rágódunk.
A jelenlegi vezetésről azt írta: jobboldali kormányként viselkedik.
De nem teljesen. A Gyurcsány-kormány azt is megtehette volna, hogy minden terhet a lakosságra hárít. Azért a tőkére is „pakoltak”, csak kevesebbet, mint a munkásokra.
A Bankszövetség, a Vállalkozók Országos Szövetsége mégis azonnal az Alkotmánybírósághoz fordult.
Tartok tőle: a nagytőke a hitelminősítő intézetekkel együttműködve válsághangulatot is előidézhet az országban. A kormánypártokat krízisbe sodorhatja, ha folyamatosan csökken a népszerűségük, és a „gazdasági holdudvar” elfordul tőlük.
Említette, a gazdasági elit átvette a hatalmat. „Haszna” is lehet ennek. Például nem kényszerítenek ideológiákat a társadalomra.
Nekik is van ideológiájuk: győzzön az erősebb, a jobb! A kapitalizmus mindenki előtt megnyitja a lehetőségeket, mindenki a maga ura, és aki nem tud ezzel élni, az vessen magára. A tőke filozófiája valójában szociáldarwi-nista elmélet.
Magyarországnak mégiscsak a világpiaci versenyben kell helytállnia. Miért baj, ha olyanok vezetnek, akik már bizonyították üzleti sikereiket?
A siker nem feltétlenül jelent tehetséget, vállalkozó szellemet. Annak idején Kolosi Tamás készített egy felmérést: sikeres vállalkozókat kérdezett arról, mi lehet eredményességük titka. Mit tesz isten, mindenki azt válaszolta: kiemelkedő képességei. Azt valahogy senki sem említette, hogy a kapcsolatai, politikai összeköttetései mekkora szerepet játszottak. A gazdasági elit úgy kezeli a társadalmat, mintha csak „jövedelemszerzésre orientált alanyokból” állna. Elképedek, amikor azt tanácsolják a volt bányászoknak, menjenek nyúltenyésztőnek, mert azzal jól kereshetnek. Nem fogják föl: bányásznak lenni egykor rangot jelentett. Minden ember vágyik valamiféle társadalmi státusra, elismerésre, sőt szolidaritásra, biztonságra is.
A gazdagoknak sem lehet érdekük, hogy százezrek leszakadjanak.
Persze hogy nem, csak ezt – egyelőre – képtelenek fölismerni.
Egyre többet költenek kvalifikált munkaerőképzésre, oktatásra.
Igen, de az elit csak azt finanszírozza, ami szórakoztatja, vagy ami a még több profit eléréséhez szükséges. Arról írok most könyvet, hogy mára a profit iránti vágy irracionális szenvedéllyé vált. És e korlátlan habzsolásban a globális tőke felfalja saját létfeltételeit, a természeti környezetet és a humán erőforrásokat. Emellett a munkabérek leszorítása talán legfontosabb tényezője a mélyülő túltermelési válságnak is. Mert így nincs elegendő kereslet a termékek iránt.
A skandináv országokban és máshol is akad arra példa: a tőke megfér az erős szociális hálóval.
Igaz. Svédországban erős védelmet nyújt a szociálpolitikai intézményrendszer, jelentős az innovációs tevékenység is. Nálunk „89 után sokan mondták: növelni kellene a kutatás-fejlesztésre szánt forrásokat. Ma ebben Európában az utolsók közé kerültünk.
Nem gondolja, hogy a radikális jobb és a radikális bal sok hasonló dolgot állít?
De igen. Csak a kiinduló- és a végpontjuk teljesen más. A szélsőjobb szerint zsidó-plutokrata összeesküvés mozgatja a világot, ezért a megoldás a bezárkózás, a sajátos magyar út megtalálása. Mi, radikális baloldaliak úgy látjuk: a válságot a globális kapitalizmus idézi elő, az egész rendszer rossz, és nem egyes csoportok ármánykodásáról van szó. Nem bezárkózással kell védekeznünk, mert az szükségszerűen diktatúrához vezet.
Sokszor említi a szélsőjobb veszélyt. De a MIÉP már második ciklusban nem jutott be a parlamentbe.
Nem is tőlük tartok. Csurka István már nem lesz politikai tényező. Ám itt vannak a Jobbik fiatal tagjai, akik engem is próbáltak megkörnyékezni. Kaptam tőlük egy üzenetet: milyen rendes baloldali vagyok, ilyen kell a népnek. Ősszel zavargásokat terveznek, nem vennék-e részt bennük? Azt válaszoltam: szélsőjobboldali szervezettel nem működöm együtt, mert elfogadhatatlannak tartom a rasszizmust.
Nem tart attól, hogy mégis szócsőnek használja a jobboldal? A Magyar Nemzetben megjelent, kormányt kritizáló interjújának sokan örülhettek Fidesz-körökben.
Meghívtak a Hír TV-be is, ott is azt szerették volna velem kimondatni: minden baj oka, hogy Gyurcsány Ferenc hazudott. Elmondtam: kényszerhelyzet van, Orbán Viktor sem tudna mást tenni. Többé nem is keresett a jobboldali média.
Ön többször beszélt az újszocializmusról. De ez elég utópisztikusnak látszik. Egyáltalán: egy radikális baloldali pártnak sikere lenne nálunk?
Nem hiszem. Újabb párt helyett a civil társadalom erősödésére lenne szükség. A globális tőke kihívásaira a civilekre támaszkodva globális választ kell adni. Az újbaloldal nagyon fiatal mozgalom, tízéves sincs. Nincs még tiszta válaszunk a jövőre. Olyan társadalmat képzelek el, amely a francia felvilágosodás alapértékeihez, a szabadság, testvériség, egyenlőség eszméihez kötődik.
Csak ne úgy végezze, mint a francia forradalom.
Hát ne is. A kapitalizmus soha nem volt képes ezeket az értékeket együtt érvényre juttatni. Az újszocializmusban a tőkeérdekek legalábbis háttérbe szorulnának, a közösség és a szolidaritás értékei dominálnának. A megosztható tudás válna legfontosabb termelési tényezővé.
Egy újabb szép illúzió, vagy több annál?
Remélem, több. Az értelmiségnek az a feladata, hogy próbáljon legalább elvi alternatívákat keresni és felvázolni.
