Forrás: ÉS

VALKI LÁSZLÓ

A kaotikus Közel- és Közép-Kelet

Volt olyan időszak a történelemben, amelyben ne lettek volna kaotikus állapotok a Közép- és Közel-Keleten? – kérdezhetné az olvasó. Igen, volt ilyen, például a XX. század utolsó évtizedében. Az Irak ellen az első Öböl-háború után bevezetett szankciók elvették Szaddám Huszein kedvét az újabb agresszióktól és a tömegpusztító fegyverek gyártásától. Iránban a hatalmat Khomeini halála után mérsékeltebb vallási vezetők vették át. Az izraeli-palesztin konfliktus megoldására megindult az oslói békefolyamat. A legígéretesebbnek tűnő esztendő, 2000 februárjában az iráni választásokon a reformerek szerezték meg a többséget. Májusban Izrael egyoldalúan kivonta csapatait Dél-Libanonból. Júliusban Clinton közvetítésével megkezdődtek a Camp David-i tárgyalások. Több állam pedig az Irak ellen bevezetett ENSZ-embargó felfüggesztését fontolgatta, mert úgy látták, hogy az nagyjából elérte célját. Sokan abban reménykedtek, hogy egy évtizeddel a hidegháború befejeződése után ebben a térségben is béke lesz.

Azóta romlott volna el minden? A jelek szerint igen. Dél-Libanonban az izraeli csapatok helyére hamarosan a Hezbollah harcosai vonultak be. Arafat Camp Davidben elutasította a kilátásba helyezett addigi legnagyobb izraeli engedményeket, szeptemberben pedig megindította a második, a korábbinál is véresebb intifádát. Az amerikai elnökválasztási kampányban George Bush kijelentette, hogy megválasztása esetén nem járulna hozzá az Irak elleni szankciók felfüggesztéséhez, az őt támogató neokonzervatívok pedig azt hirdették, hogy Bagdadban akár erőszakos eszközökkel is “rezsimváltozást” kell elérni.

2001 szeptemberében hajtotta végre az al-Kaida azokat a terrortámadásokat, amelyek a legsúlyosabb károkat okozták a hidegháború utáni világnak. A támadások sokkolták Amerikát, és megingatták abban a hitében, hogy a Szovjetunió összeomlása után sérthetetlenné vált. Az Egyesült Államokban erős fenyegetettségi érzés alakult ki, amelyet aztán a titkos iráni nukleáris fejlesztési programmal kapcsolatos hírszerzési információk is erősítettek.

A szeptemberi merényletek után politikai lehetőség nyílott az amerikai neokonzervatívok kilencvenes években megfogalmazott stratégiai elképzeléseinek valóra váltására. Ezek paradox módon két, egymásnak tökéletesen ellentmondó tételen alapultak: 1) A hidegháború után az Egyesült Államok vált a világ messze legerősebb katonai hatalmává. 2) Az Egyesült Államoknak egyre több oka van a félelemre, mivel saját területét, valamint a világ más térségeiben levő támaszpontjait, külképviseleteit és gazdasági érdekeltségeit egyre több és egyre súlyosabb veszély fenyegeti.

Ezekből a tételekből a neokonok azt a következtetést vonták le, hogy Amerikának úgy kellene átalakítania a nemzetközi viszonyokat, hogy többé ne lehessen fenyegetésnek kitéve, ő maga pedig egyre hathatósabban érvényesíthesse saját gazdasági és politikai érdekeit. Amerika szuperhatalmi státusának fenntartása egyébként, tették hozzá, közérdek. “A világ akkor jár jól, ha a Föld legnagyobb hatalma az Egyesült Államok marad” – írta 1998-ban a neokonok egyik meghatározó személyisége, Robert Kagan a Jóindulatú birodalom című cikkében.

*

Ma már jól láthatóak a neokonzervatív stratégia megvalósításának súlyos következményei. Az Afganisztán elleni háború megindítása még nem tartozott ezek közé, hiszen az al-Kaidával összefonódott tálib rendszert mindenképpen fel kellett volna számolni. A Bush-adminisztráció azonban már a 2001. szeptember 11-ét közvetlenül követő napokban napirendre vette Irak invázióját is, holott semmilyen információja nem volt arról, hogy Szaddámnak bármilyen köze lett volna a terrortámadásokhoz. Ma már tudjuk, hogy a terrorakciókat követő harmadik hónapban, 2001 decemberében el is dőlt a “rezsimváltozás” kérdése, csak a támadás időpontjának meghatározása maradt hátra. Washington célja az volt, hogy gyökeresen átalakítsa a közel- és közép-keleti térség geopolitikai erőviszonyait. Elejét akarta venni ebben a – világ olajtartalékainak mintegy hatvan százalékát birtokló – térségben az újabb bizonytalan helyzetek kialakulásának és a terrorizmus terjedésének. Tartós katonai jelenlétre törekedett Irakban a zavartalan olajellátás fenntartása, valamint Izrael és az Amerikával együttműködő arab államok biztonságának növelése érdekében. Az inváziót azonban nem ezzel, hanem a tömegpusztító fegyvereket birtokló Szaddám-diktatúra megdöntésének szükségességével indokolta. Már a 2003 márciusában megindított támadások előtt kiderült azonban, hogy indokai megalapozatlanok. Ma pedig tudjuk, hogy Irak az Öböl-háború utáni ENSZ-szankciók miatt nem folytathatta nukleáris- és vegyifegyver-programját, a biológiai fegyverek fejlesztésével pedig 1995-96 között felhagyott. Washington nem számolt az iraki ellenállás intenzitásával, a síiták és a szunniták közötti elkeseredett küzdelmek kiszélesedésével. Nem számolt a napi átlagosan száz civil áldozattal, és azzal az óriásira növekedett bűnözéssel, féktelen korrupcióval, amely ott is megmérgezi az életet, ahol éppen nyugalom van. Nem számolt azzal sem, hogy az iraki olajkitermelés csak mostanában éri el a háború előtti szintet. Azzal pedig végképp nem, hogy milyen következményekkel jár a katonák és rendőrök szélnek eresztése, valamint a Baath Párt tagjainak a közigazgatásból való kizárása.

A háború hatásai az egész térséget érintették. Ami Iránt illeti, a hatás kettős volt. Az iszlám köztársaságban már Bush 2002. januári beszéde után komoly fenyegetettségi érzés alakult ki. Az elnök a Gonosz tengelyét alkotó államok közé elsőként Irakot, másodikként Iránt sorolta, majd utasítást adott az előbbi megtámadására és megszállására. Az ajatollahok már korábban sem érezték magukat biztonságban, hiszen a térségben levő támaszpontokon régóta állomásoztak a “Nagy Sátán” erői: északon Törökországban, délen Kuvaitban, Bahreinben és Katarban, kissé távolabb pedig Diego Garcia szigetén. 2003 tavaszán azonban Teherán már azzal a helyzettel találta szemben magát, hogy nagy létszámú amerikai csapatok tartózkodnak keleti és nyugati határai mentén is. Úgy érezte, hogy az Egyesült Államok erői bekerítették. Kezdetben még úgy látszott, hogy az amerikai fenyegetés eléri a célját. Irán alig fél évvel az iraki invázió után felfüggesztette urándúsítási programját, és késznek mutatkozott az EU-trojkával folytatandó tárgyalásokra. (Nagykövetségének 1979-es megszállása óta Washington nem volt hajlandó szóba állni Teheránnal.) Iránban a külső fenyegetettség érzése kedvezőtlen belpolitikai változásokhoz járult hozzá. Az iráni törvényhozási választást 2004-ben a konzervatív erők nyerték meg, 2005-ben pedig a szélsőséges, fundamentalista nézeteiről ismert Ahmadinedzsádot választották elnökké.

Az a tény, hogy a világ legnagyobb hadereje három év alatt sem volt képes konszolidálni az iraki helyzetet, azt a benyomást keltette az iráni vallási-politikai elitben, hogy az Egyesült Államok sem legyőzhetetlen. Teheránt az önbizalom érzése töltötte el. A nukleáris berendezésekről levették a NAÜ által elhelyezett pecséteket és felújították az urándúsítást. Az EU-val folytatott tárgyalások megszakadtak. Az iráni főtárgyaló, Ali Laridzsáni azóta is a húzd meg, ereszd meg diplomáciai taktikáját alkalmazza, Teherán pedig folytatta atomfejlesztési programját. Ilyen körülmények között a Teheránnak címzett amerikai fenyegetések nem voltak hitelesek. Hiába jelentette ki Bush és Rice többször is, hogy az Egyesült Államok “nem zárja ki” erőszakos eszközök alkalmazását Iránnal szemben. Hiába számolt be a sajtó már szinte kész amerikai hadműveleti tervekről, sőt hiába szivárogtatták ki azt is, hogy a Pentagon egészen “kicsi” nukleáris bombák bevetését fontolgatja a földalatti létesítmények ellen, Laridzsániék a mai napig csak a vállukat vonogatják.

*

Miután az iráni teokrácia kételkedni kezdett az amerikai haderő legyőzhetetlenségének mítoszában, máshol is ellentámadásba ment át. Egyre erőteljesebb katonai és anyagi támogatásban részesítette a Hezbollahot, majd a palesztin választások után a Hamászt is. Ehhez komoly segítséget kapott új szövetségesétől, Szíriától. Izrael számára így egyre fenyegetőbb helyzet alakult ki. A Moszad vezetője már tavaly nyáron tizenháromezer, Dél-Libanonban telepített rakétáról számolt be. A veterán tényfeltáró újságíró, Seymour Hersh legutóbbi értesülései szerint Izraelben már több mint egy évvel ezelőtt hadműveleti terveket dolgoztak ki a Hezbollah állásainak felszámolására, így a júniusi provokáció csak casus bellit szolgáltatott Izraelnek. A hadműveleti tervezésről Hersh informátorai szerint tudtak Washingtonban, egyetértettek vele, az amerikai légierő pedig harcászati tanácsokat adott. Washington az izraeli légierő támadásait átfogó közel-keleti stratégiája részének, a Hezbollah-Irán-Szíria-Hamász-tengely felszámolására irányuló hadműveletnek tekintette.

Erre lehet következtetni abból is, hogy Washington csak egy hónap múlva járult hozzá a Biztonsági Tanács azonnali tűzszünetre felszólító határozatának elfogadásához. Condoleezza Rice pedig egy július 21-én tartott sajtóértekezleten kijelentette, hogy Libanonban most “bizonyos értelemben egy új Közel-Kelet létrejöttének szülési fájdalmairól” van szó, majd így folytatta: “Bármit teszünk is [ott], bizonyosak lehetnek abban, hogy az új Közel-Kelet [megteremtése] felé haladunk, és nem fogunk visszatérni a régihez”. Több elemző szerint a hadműveletek tervezői a légitámadások hevességével és kiterjedt voltával azt akarták demonstrálni Irán előtt, hogy milyen következményekkel kell számolnia, ha folytatja nukleáris fejlesztési programját és a terrorizmus támogatását. Izrael tehát elrettentő képességét és erejét akarta bizonyítani.

Az új Közel-Kelet azonban nem jött létre, és valószínűleg a demonstrációs hatás sem érvényesült, hiszen Ahmadinedzsád és Naszrallah győzelmi jelentéseket tett közzé. Egyes értékelések még tovább mentek, mondván, hogy immár Izrael legyőzhetetlenségének a mítosza is a múlté. Ez azonban nyilvánvalóan túlzás. A zsidó állam ugyan valóban nem volt képes a Hezbollahhal – és így Iránnal – szemben hiteles elrettentő erőt felmutatni, de nem kényszerült semmilyen kompromisszumra. Mi több, északi határai mentén a jövőben nemzetközi és libanoni csapatok fognak állomásozni. A helyzet így alapvetően más lesz, mint a 2000-ben végrehajtott csapatkivonás után volt. Haifát és a többi északi várost nem fenyegetnék többé a katyusák és más rakéták. Ám az izraeli légitámadások tömeglélektani hatása igen negatív. A lerombolt városrészek, az áldozatok és a menekülők látványa tovább fokozta a muzulmánok Izraellel szembeni gyűlöletét, és újabb tápot adott a terrorizmus terjedésének, éspedig vélhetően nem csak a Közel-Keleten.

*

Ezek után mit lehet kezdeni Irán nukleáris fejlesztési programjával? Sokan úgy vélik, hogy az atomlétesítmények ellen intézett sorozatos légitámadásokkal és szárazföldi erők korlátozott alkalmazásával könnyen megoldást lehetne találni. Irán azonban ellenlépésként bizonyára lezárná a Perzsa-öböl kapuját, az alig 55 kilométer széles Hormuzi-szorost, amelyen a világ olajexportjának a negyede halad át. Ennek megakadályozására az amerikai erőknek nyilván meg kellene szállniuk a szoros menti partvidéket, valamint az iráni felségterületet képező szigeteket. Ehhez viszont elkerülhetetlen lenne a teljes iráni légvédelmi rendszernek, valamint a katonai és polgári infrastruktúra nagy részének – némely becslések szerint legalább négyszáz célpontnak – a megsemmisítése. Ez valójában egy Irán ellen indított általános támadást jelentene. Erre azonban józan ésszel az Egyesült Államok sem vállalkozhatna. Az Irán elleni bármilyen erőszakos fellépés ugyanis az olajexport leállításával járna, s ez újabb olajválságot robbantana ki a világon. Az amerikai haderő egyébként sem lenne képes az iraki után egy második front megnyitására. Annak idején Afganisztán vagy Irak elfoglalása nem volt igazán nehéz feladat. Az előbbinek gyakorlatilag nem volt hadra fogható ereje, az utóbbiét pedig az Öböl-háborús vereség és a tizenkét évig tartó embargó végletesen legyengítette. A csaknem hetvenmilliós Iránnak ezzel szemben ötszázezres, jóval modernebb fegyverekkel felszerelt hadserege van, amely feltehetően sokkal hatékonyabban szállna szembe az intervenciós erőkkel, mint az iraki. A neokonok ugyan egy idő óta Iránnal kapcsolatban is a “rezsimváltás” szükségességéről és megvalósíthatóságáról beszélnek, de ennek semmi alapja sincs. Az iráni ellenzékiek otthon nem jelentenek számottevő politikai erőt, inkább csak emigrációban képesek a komolyabb fellépésre, éppúgy, mint annak idején Csalabiék.

Ha az említett kérdésre nincs megnyugtató megoldás, akkor miért várjuk el éppen Ahmadinedzsádtól, hogy komolyan vegye az amerikai háborús fenyegetést? A jelek azt mutatják, hogy nem is veszi komolyan, máskülönben nem tenne minden másnap megdöbbentő, súlyosan provokáló kijelentéseket Izraelről, Izrael ellen. Ahmadinedzsád életveszélyes játszmát folytat, és nem csak a saját népére nézve. Szemmel láthatóan senkit sem nyugtat meg az, hogy az Izraelnek szóló fenyegetései egyelőre nem hitelesek. Az amerikai szolgálatok tavalyi – Negroponte legfőbb hírszerző főnök által június 2-án megerősített – értékelése szerint ugyanis Irán valamikor 2010 és 2015 között juthat el a bevetésre alkalmas nukleáris fegyver előállításához. Hogy mi történik addig az iráni belpolitikában, senki sem tudja. A véres és kilátástalan iraki konfliktus folytatódása, az újabb közel-keleti ellenségeskedések, valamint az Iránnal szembeni katonai és politikai fenyegetés fenntartása azonban egyértelműen a fundamentalistákat erősíti.

Irakból pedig még hosszú ideig nem lehet kivonulni. Mindenki egyetért abban, hogy a mostani iraki kormányt nem lenne szabad magára hagyni. Bush legelszántabb demokrata párti ellenfelei is ezen az állásponton vannak. Ellenkező esetben a mostani polgárháború még több áldozatot követelne, Bagdadban pedig előbb-utóbb szélsőséges síita erők jutnának hatalomra. Ezt pedig nem csak az Egyesült Államok, hanem általában a Nyugat sem engedheti meg magának. Szaddám Irakját 1991 és 2003 között – minden ellenkező állítás ellenére – kordában lehetett tartani, egy terroristák által uralt új Irakot azonban nem.

Az Irán elleni diplomáciai és gazdasági szankciók alkalmazásával talán időt lehetne nyerni valamilyen megnyugtató kompromisszum kidolgozásához. Mégpedig olyanhoz, amely egyfelől garantálja Irán biztonságát, másfelől pedig rászorítja a perzsa államot az atomsorompó-szerződés betartására és a terroristák támogatásának megszüntetésére. Ha az Egyesült Államok véget akar vetni az iráni atomfegyver-fejlesztésnek és annak, hogy Teherán terroristákat támogasson, fel kellene adnia eddigi elszigetelő politikáját, és tárgyalásokba kellene bocsátkoznia az ajatollahok képviselőivel. Amerika mindenki másnál többet tehet az ügy érdekében, hiszen Teherán tőle tart, nem az európaiaktól. A Fehér Háznak első lépésként meg kellene válaszolnia Ahmadinedzsád csöppet sem nevetséges levelét, majd kétoldalú tárgyalásokon elhitetnie az ajatollahokkal, hogy saját nukleáris bombák nélkül is biztonságban érezhetik magukat.

*

A Hamász esetében ugyanakkor kevesebb esélye van a diplomáciának. Egy “szabályos” állam kormányának könnyebb diplomáciai engedményeket tenni, mert azokat a másik fél viszonozhatja. Egy “felszabadítási” szervezet esetében más a helyzet. Jellemző volt, ahogyan a palesztinok a gázai kivonulásra reagáltak: győzelemnek tekintették, és nem izraeli engedménynek. Nehéz olyan szervezettel tárgyalni, amely mandátumát ugyan szabad választáson nyerte el, programját azonban elsősorban a vele konfliktusban levő állam felszámolására alapozza. Nehéz, de talán nem lehetetlen. Erre utalt például az Izraelben bebörtönzött palesztin foglyok által tavasszal megfogalmazott közös nyilatkozat is, amelyben a palesztin szervezetek közvetve elismerték volna Izrael létét. A dokumentumot a Hamász és a Fatah jóváhagyása után Abbász népszavazásra bocsátotta volna. Erre azonban az izraeli katona elrablása nyomán kirobbant válság miatt már nem kerülhetett sor.

Mindenesetre a Hamászt a jelenleginél több szankcióval már nem lehet sújtani. Minden megtorlás csak a szélsőségeseket erősíti. Nem lehet elrettenteni azokat, akik a mártíromság üdvözítő voltában hisznek. Olmert a történtek miatt nem folytathatja az egyoldalú kivonulás politikáját, tehát nem hagyhatja el Ciszjordánia megszállt övezeteit. Gázába feltehetően nem megy már vissza, így viszont folytatnia kell a kemény kéz kevéssé népszerű a politikáját.

A közép- és közel-keleti konfrontáció folytatódására kell tehát számítanunk, amelyben azonban nem lenne szabad múzeumba helyezni a konfliktusok diplomáciai kezelésének eszközeit. Ezekkel – és némi szemléletváltással – talán elkerülhetővé tehető a huntingtoni elmélet gyakorlatba való átültetése.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 34. szám

Comments are closed.