Ez még a kilencvenes évek derekán történt, amiről most mesélni fogok.Katonaság után nem akaródzott a rendes polgári életemet elkezdeni, gondoltam, kimegyek Izraelbe nyelvet tanulni és dolgozni egy kibucba
Szeptember volt. Nővérem évekkel ezelőtt pár hónapot eltöltött egy ilyen kibucban, és ő nagy lelkesedéssel mesélt a napi paradicsomszedésről, hogy volt strand, minden este buliztak, hogy többször is elvitték őket kirándulni; és hogy milyen helyesek a kibuclakók. Ja, és tök barnán jött haza. Két hét alatt elintéztem az utazásomat.
Kibuc Bet Kama
A kibuc Be´er Shevatol délre helyezkedett el. Be`er Shévát a sivatag kapujának is szokták nevezni – ott kezdődik a kietlen, köves, barátságtalan Negev sivatag.
A kibucot a második világháború után magyar és román bevándorlók alapították, így rengetegen értettek – de nem igazán akartak beszélni magyarul.
Megérkezésem hetében kezdődött a héber nyelvtanfolyam, melyet Ulpannak hívtak. Ulpan Alef és Ulpan Bet. Kezdő és haladó. Negyvenen voltunk. Rajtam kívül volt még egy magyar srác, Tamás, aki homályos okok miatt került ide – ő nem mondta, én nem kérdeztem.
Akkoriban volt a nagy orosz bevándorlási hullám, így a nyelvtanfolyamon nagyobb részt oroszok és ukránok voltak, pár amerikai, kanadaiak, franciák és mi ketten magyarok. Az ukránok nagy része Kijev és Vinyica környékéről származtak, az oroszok közül sokan jöttek Minszkből;és voltak, akik Vlagyivosztokból érkeztek, és inkább néztek ki mongolnak, mint zsidónak. De azok voltak. Mármint zsidók. Állítólag.
Az elhelyezésünk kis házakban volt megoldva, melyekben két szoba volt; egy szobában három tanuló lakott, hatunknak egy zuhanyozó – mint egy nyári táborban.
Tamással megkaptuk Johnt, aki Minnesotából, egy vallásos zsidó családból érkezett; fogalma sem volt, hol van Magyarország, de nagyon lelkes volt, és szép hosszú szakállt viselt.
Nem volt mindenki zsidó az osztályban.
Én kedden érkeztem, és csütörtökön kezdődött a nyelvtanfolyam. Szerdán volt egy teszt: ivritül szóltak hozzánk. Ha értettük: haladó, ha nem: kezdő csoport. Kezdőbe kerültem.
Volt egy pótanyánk, aki ügyes-bajos dolgainkkal foglalkozott, és a lelkünket ápolta, de azt már csak később, amikor már szót tudtunk érteni vele. Ajalának hívták, és csak ivritül, illetve angolul tudott egy kicsit.
Tanárnőnk, Betty – aki mindenáron azt akarta, hogy megtanuljunk ivritül -, rengeteg leckét adott, melyet másnap szigorúan számon kért rajtunk.
Elkezdődött a nyelvtanfolyam, mellette dolgoznunk is kellett. Konyha, narancsszüret, a kibuc gumigyára, tehenészet, földek, műhelyek – éppen hol kellett a segítség.
Vasárnaptól péntekig tartott egy hét. Délelőtt nyelviskola, délután pár óra munka, este leckeírás, tanulás. Öt hónapon keresztül.
Szombat – Sabbath
Már pénteken érződött, hogy vége a hétnek: délelőtt laza órák, és a délutáni munkát sem vették nagyon komolyan. Péntek esténként a kibuc óriási ebédlőjében, terített asztal mellet fogyasztottuk el a péntek esti vacsorát. Ilyenkor szinte az egész kibuc képviseltette magát – szépen felöltözve, ami hétköznap nem volt jellemző az itt lakókra.
Vacsora után a helyi fiatalok kocsmáztak – néha minket is hívtak, az oroszokat sosem. Az idősebbek még maradtak az étteremben, illetve lassan hazaballagtak. Szombat: egész napos döglés, sebeink nyalogatása.
Persze nem csak ebből állt a kibuci élet.
Minket rögtön szárnyuk alá vettek az idősebb magyarok, akik nagyon sokat segítettek a tanulásban, akiknél hazai ízeket kaphattunk, akiknél tévéztünk, akiknél egy kicsit otthon érezhettük magunkat. Több ilyen pártfogói családunk volt. Be is osztottuk, kihez miért érdemes járnunk. Nem bánták, szerettek minket.
Rengeteget kérdeztük őket, hogy mi is ez a kibuc, hogy miért olyan furcsák az itt lakók, hogy nem unalmas-e itt élni, hogy gazdagok-e, hogy miért nincsen magántulajdon, hogy miért nem beszélnek szívesen magyarul, hogy mit szólnak ehhez a sok oroszhoz stb., stb. Idővel sok mindent megértettünk, mert részletesen meséltek az életükről, és így részesei lettünk annak. Megpróbáltuk felvenni ezt a lassú, ráérős tempót, sehová nem sittünk, és minden ráért.
Múltak a hetek, már két hónap is eltelt, és kezdtük észrevenni, hogy már nem mindig az angolt használjuk közvetítő nyelvnek. Kicsit, de elkezdtük érteni az ivritet. Esténként rám tört a magány és a honvágy, nem volt kivel jókat beszélgetni, hülyéskedni. Egyedül voltam. Rengeteg levelet írtam haza, szüleimnek, illetve a volt barátnőknek. Otthonról kaptam csomagokat, melyekben nagyobb részt újságok, illetve könyvek voltak. Akkor kaptam meg Leon Uris: Exodus című könyvét, és mindenképpen olyan akartam lenni, mint Ari Ben Kánaán. Rengetegszer elolvastam, egymás után többször is.
Már késő ősz volt, nedves idő rengeteg esővel, viharral, korai sötétedéssel – kezdett hideg lenni. Időnként fáztunk is, hiszen nem volt fűtés a házakban, és alig volt meleg ruhánk.
Most érkeztem el a tulajdonképpeni mesélnivalómhoz. Minden évben ősszel, Jeruzsálemben tartottak egy három napos szemináriumot az országban lévő összes ulpanosnak – anyanyelv szerint. Nekünk, magyaroknak november utolsó hetében tartották a szemináriumot. Nagyon vártuk már, hogy kimozduljunk; két hónap alatt szinte sehol nem voltunk csak nagy néha Be`er Shévában, csütörtökönként a beduin piacon, ahol soha nem vettünk semmit, viszont láttunk élő tevéket, és burnuszos beduinokat. Már Tamással is egymás idegeire mentünk, nem beszélve Johnt, aki állandóan a bibliát bújta, és hangosan, angolul olvasott fel nekünk a Szentírásból – amit az értelmezéseivel fűszerezett.
Végre elindultunk autóbusszal Jeruzsálembe. Be”er Sheván át kellet szállnunk, így több mint két órán keresztül tartott az út. A Jeruzsálemi központi pályaudvaron volt a találkozás a többi magyarral, és onnan vittek minket a szervezők a szállásunkra.
Gantner Ádám
folyt. köv.
