Forrás: Erec

Mózes ötödik könyve 25. fejezetének 17-19. versében a következő parancsolatot találjuk:

“Emlékezz arra, hogy mit tett veled Amálék népe útközben, amikor kijöttetek Egyiptomból, amikor találkozott veled útközben, és levágta azokat, akik elgyengülve hátramaradtak, mert fáradt és kimerült voltál, az pedig nem félt az Istentől. Ha majd megadja neked Istened, az Úr, hogy nyugodtan lehetsz a körülötted levő összes ellenségedtől azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked örök birtokul, akkor töröld el Amálék emlékét is az ég alól. El ne felejtsd!”

 

A parancsolat egyszerre szólít fel Amálék gonosztettére való emlékezésre, és Amálék emlékének kitörlésére. Az a kérdés, hogy az emlékezésre felszólító parancs hogyan kapcsolódhat össze a gonosztevő emlékének eltörlésével. Valóban azt mondja-e a bibliai vers, hogy Amálék emlékét úgy lehet eltörölni, ha a gonosztettét folyamatosan az emlékezetben tartjuk? Ezt a verset gyakran idézik a Shoával kapcsolatban.

A paradoxon kiegészül a következő paracsolattal a vers végén: “el ne felejtsd!” Szerintem ez a fölöslegesnek tűnő kiegészítés figyelmeztetés arra, hogy azért nem szabad elfelejteni a múltbeli gyötrelmeinket, nehogy mi a tetteinkkel hasonló gyötrelmeket okozzunk másoknak. Ez a gondolat érvényes a Shoára nézve is.

 

Hatvanegy évvel a Shoa után az a célunk, hogy a világ ne felejtse el azokat a felfoghatatlan borzalmakat, amelyeket a Holocaust produkált. Tulajdonképpen miért is fontos ez?! Időben messze eltávolodtunk az eseményektől, a történelem tovább halad, és az élet viharai újabb és újabb akadályokat görgetnek elénk, amelyekkel meg kell tudnunk bírkózni. De vajon valójában eltávolodott a Shoa túlélője az átélt eseményektől – vagy az események másfajta formában előbb-utóbb visszatérnek hozzá, mivel azok énképének meghatározójává váltak.

A túlélők átadták emlékeiket gyermekeiknek, akár beszéltek róla, akár nem. A Shoa pszichikai talaján felnőtt az a második generáció, amelynek tagjai mára egy csaknem teljes életciklus tapasztalatait hordozzák. Ők maguk is már egy újabb generáció szülei, akiket harmadik generációnak nevezünk a Shoával kapcsolatban.

Az emlékezés hatására sokféle életfilozófia és a személyes vagy családi életmód számtalan változata alakult ki. Az egyéni emlékezetek sok változata és a túlélő életviszonyai még az ideológiai és politikai választásokat is befolyasolják. Bar On, a Ben Gurion Egyetem pszichológia-professzora például arra a következtetésre jutott a téma kutatásakor, hogy a feldolgozatlan érzelmek többnyire szélsőséges politikai felfogásokhoz vezetnek, úgy a jobb, mint a baloldal felé. Sőt, ugyanez a jelenség gyakran mutatkozik még a második generációnál is.

A trauma megrögzítő ereje érdekes módon hat. A trauma olyan, mint egy titokban működő földalatti illegális mozgalom, ami lényegében megerősíti a túlélő identitásában az áldozat-szerepet, akár tudatosan, akár tudat alatt. Milyen tényezők segítik elő a trauma feldolgozását? Pszichológiai tapasztalatunk azt mutatja, hogy az egyik legfontosabb lépés a traumával való szembesülés, mivel az elfojtás csak megkövesíti a trauma hatásait. Az is döntő, hogy a szembesülés milyen körülmények között valósul meg. Az érzelmi feldolgozás hosszú és törékeny folyamat, akárcsak egy mély seb gyógyulása. A sikeres feldolgozás viszont feloldja a trauma fixációját, nem éppen felejtést, hanem inkább egy újabb mentális folyamatot indít el.

 

Köztudott, hogy a történelmi események által előidézett traumák nem csak egyéni síkon hatnak. A társadalom a maga módján reagál a traumára, és az individuális és a kollektív trauma közötti hatás kölcsönös és egymást is befolyásolja. Az évek folyamán a személyes élmény emlékké változik – eltávolodik, és annak színezete a kollektív trauma emlékének keretén belül tovább alakul és újabb változásokon megy át.

Ez az eltávolodás hasonlít a gyermek fejlődésében ahhoz a szakaszhoz, amit a pszichológiában látencia-időszaknak neveznek. A Shoa emlékével kapcsolatban is beszélhetünk látencia vagy lappangási szakaszról, amelynek elmúltával lehetővé válik az individuális, konkrét trauma megközelítése ideákkal és szimbólumokkal is.

Ha megvizsgáljuk a Shoáról alkotott képet, meglepő eltéréseket találunk a különböző országokban és időszakokban. Közvetlenül a háború után a világ megzavarodott a nyilvánosságra került rémtettek hatására, és nem tudta, hogyan reagáljon. A bűntudat és a szégyen elöntötte a lelkiismeretet, és ez a folyamat minden országban más formát öltött.

Izraelben például – ahová a túlélők legnagyobb része érkezett – paradox helyzet állt elő. Egyrészt Izrael természetes módon befogadta a halál karmai közül kimenekült testvéreit, másrészt viszont képtelen volt valódi, empatikus támogatást nyújtani. Ez a téma később sok irodalmi mű tárgya lett. (Lásd: David Grossman: “See Under: Love”, Lizi Doron: “Lama lo bat lifnei ha-milhama” “Miért nem jöttél a háború előtt?”, Rich Cohen: Dühös zsidók, 2001.) E jelenségnek – vagyis az izraeli elutasító viselkedésnek – elterjedt szociológiai magyarázata szerint, az országépítők szemében a túlélők jelképezték mindazt, amit ők el akartak felejteni, a megalázott gettó-zsidót, akit szégyenérzet, meghunyászkodás és gyávaság jellemez. A zsidókat úgy hurcolták el “kö-con latevákh” “mint a birkákat a vágóhídra”. Így jellemezték a régiek a Shoa áldozatait.

A megaláztatás, amit a zsidó nép elszenvedett a Shoában, a cionista ideológia teljes ellentéte volt. Emiatt az izraeliek vonakodtak a túlélőkkel való azonosulástól, és megnehezítették a bevándorló túlélők beilleszkedését. Sok beszámoló maradt fenn ezekből az évekből az ő szenvedéseikről. A mai izraeli Holocaust-oktatás ennek a téves felfogásnak a kijavításával és szociológiai elemzésével is foglalkozik.

Az izraeliek találkozása a túlélővel azért okozott nekik olyan óriási sokkot, mert a túlélők megjelenése megingatta az országépítő idealista törékeny, új énképét. Talán éppen ezért a régi tankönyvek a Holocaust-túlélő hősiességét hangsúlyozták, mint például a varsói gettólázadást.

Izraelben a Holocaust emléknapját Yom ha-Shoa ve ha-Gevurá-nak, a Shoah és a hősiesség napjának” nevezték el. Ez a megnevezés viszont egyáltalán nem felelt meg a túlélő külső és belső valóságának.

Szerintem azonban az érzelmi azonosulástól való vonakodásak más, mélyebb pszichológiai okai is voltak. Az új ideálokat megvalósító izraeli a lelke mélyén úgy érezte, mintha a megaláztatás egyenesen őt érintette volna. Az énvédő mechanizmusa segített neki abban, hogy ezt a kibírhatatlan érzést elhárítsa és megszabadítsa tőle önmagát, azáltal, hogy nem azonosul a Shoát átélt testvéreivel. Mindezeken felül a túlélőkkel való szembesülés hatására rettenetes bűntudattal is viaskodnia kellett.

 

Más országokban másféle reakcióknak voltunk tanúi, de meglepő módon a politikai és társadalmi klíma különbségeinek ellenére az eredmény egy és ugyanaz volt: a hallgatás. Közvetlenül a háború után a világ nagy része igyekezett hátat fordítani a múltnak és néhány irodalmi és művészi megszólaláson kívül nem akart tudomást venni a Shoáról, a történelem szégyenfoltjáról, amit inkább igyekezett elfelejteni. Ez a hozzáállás tovább nehezítette a trauma feldolgozását. Azok, akik mégis beszéltek róla, az első tanúvallomások alapján a borzalmak feltárására koncentráltak.

A Holocaust-irodalom általánosító módon beszélt a Shoá eseményeiről, amit az áldozatok és a tettesek történeteként fogott föl. Eleinte klisék formájában megjelenő kollektív fantázia alakult ki. Később azonban előtűntek az emberi arcok és narratívák az áldozatok, sőt később még a tettesek képe mögül is.

Ez a folyamat a hetvenes években indult be. Például a korai irodalmi művek főleg a koncentrációs táborok szörnyűségeivel és a bosszúvágytól hajszolt szerencsétlen túlélők képének megjelenítésével foglalkoztak. A későbbiek már az összetett érzelmekkel rendelkező bonyolult karakterű embert rajzolták meg.

Például egy német írónak, Bernhard Schlinknek az “Olvasó” című regényében egy szerelmespárról olvasunk, amely női tagjáról a történet végén kiderül, hogy az egyik koncentrációs tábor őre volt. A könyv hőse, egy 15 éves fiú egy nála jóval idősebb nőbe szeret bele. A nő egy napon eltűnik. A fiú akkor látja viszont, amikor évekkel később ügyvédként ellátogat arra a perre, ahol a koncentrációs tábor őreinek ügyét tárgyalják. Az egyik vádlottban felismeri egykori szerelmét. A nő nem védekezik az ellene felhozott vádak ellen, mert egy személyes titkot rejt. Schlink könyve 1997-ben jelent meg, amikor a büntudat és az erkölcsi dilemmák egyre többet foglalkoztatták a közvéleményt Németországban és más országokban.

 

A kortárs és főleg a második generációs irodalmat a túlélő szülők és azoknak a gyermekeikkel való kapcsolata erősen foglalkoztatja. A második generáció identitását az az emlékanyag határozza meg, amelyet mint hagyatékot kapott szüleitől. A Shoa mítosza az ő életfelfogásuknak alapvető elemévé vált.

Az első és a második generációt a Shoa konkrét élményekkel érintette, ezért csak lassan fogalmazta meg társadalmi és erkölcsi jelentőségét. Később viszont a Shoa témája egyre kényszeresebben jelent meg a közbeszédben. Mintha a világ jóvá akarta volna tenni az elkövetett bűnt. Mivel azonban ennyire általános lett a Shoával való foglalkozás, fennáll a veszély, hogy a téma banálissá válik.

 

Az utóbbi éveket egy másik érdekes jelenség, a memoárok dömpingje is jellemzi. Ezek a visszaemlékezések többnyire a második világháború előtti életet is bemutatják, mintha íróik be akarnák bizonyítani, hogy volt normális élet az univerzális törést megelőzően, és ezzel együtt saját kettétört életük folytonosságát is vissza akarnák állítani.

 

Az emlékek sokféle ösvényen élnek tovább.

 

Az izraeli Yad Vashem, a Holocaust mártírjainak és hőseinek emlékközpontja, 1953-ban alakult meg. Az intézménynek a Holocaust emlékének megőrzése és bemutatása mellett oktatási feladata is van. 1953 óta egyre több dokumentációs központ és emlékmű épült szerte a világban.

 

1962-ben a Yad Vashem határozatot hozott arról, hogy kitüntetéssel jutalmazza azokat a nem zsidó személyeket, akik zsidók életét mentették a második világháború alatt. Ez a kitüntetés – mint ismeretes – a “világ igazai” nevet viseli, és Magyarországon a mai napig 671 ember (nagyrészt posztumusz) kapta meg.

A Shoa egyik jelensége, a mentés viszonylag későn kezdte foglalkoztatni a köztudatot. Habár kezdettől fogva voltak erről szóló egyéni történetek, és ismert volt az üldözöttek mellett kiálló diplomaták és egyházi személyek neve is. Néhány Holocaust-kutató viszont azzal a kérdéssel is foglalkozik, hogy mi a mentés szociológiai és pszichológiai alapja. A válasz nem egyértelmű.

Az utóbbi években Izraelben és másutt egyre jobban elismerik a mentés motívumának jelentőségét. A Shoa emléknapján az izraeli televízió időről időre bemutat a mentőkről szóló történeteket, amelyeknek gyakran a mentők és mentettek között, hosszú évek elteltével megvalósult drámai találkozás a témája.

 

A mi projektünk is a mentés motívumából indult ki, de céljaink azóta bővültek. A csoportjaink párbeszédet folytatnak olyan mentők és mentettek között, akik a háborúban nem ismerték egymást. A szakemberek által vezetett csoport intim, támogató atmoszférát teremt mindkét traumatizált réteg számára, ami terápiaként is szolgál. A csoportnak többféle, kifelé ható tevékenysége is van. Eme gazdag tevékenységi kör elsősorban a Holocaust emlékének megőrzése és a mentők tevékenységének nyilvánosságra hozása köré fonódik. A csoport tagjai mentőkből és túlélőkből álló párokban különböző iskolákba és egyetemekre látogatnak el, ahol elmesélik élményeiket, majd ennek alapján bevonják a diákokat a kisebbségek elleni előítéletekről és a faji diszkriminációról szóló beszélgetésekbe.

Ma Európa legtöbb országában a Holocaust témáját beiktatják az iskolai tantervbe, amivel kapcsolatban a rasszizmus veszélyeit és az előítéletek elleni küzdelmet hangsúlyozzák.

Az Egyesült Nemzetek január 27-ét, Auschwitz felszabadításának évfordulóját jelölte ki a Holocaust nemzetközi emléknapjává. Ennek a határozatnak nagy jelentősége van nem csak az emlékek megőrzésében, de az emlékek értelmezésének szempontjából is.

 

Eva Hoffman, egy lengyel származású, második generációs írónő – az “After Such Knowledge, A Meditation on the Aftermath of the Holocaust” (“Egy bizonyos ismeret után, gondolatok a Holocaust utóhatásairól”, 2004) című könyvében azt állítja, hogy a második világháború után Európában született nemzedék úgy érzi, mintha az élet a háborúval kezdődött volna ezen a földön. A túlélők hagyatéka – saját borzalmas élményeik, melyeket gyermekeiknek átadtak – mítizálódott, tehát a második generáció számára már a szüleik egyénileg átélt traumája kollektív traumává vált. Sőt, az írónő szerint a Shoa mítosza valamilyen módon mindenképpen érinti a Shoát követő generáció összes tagját, zsidókat és nem zsidókat egyaránt. Ezért ő ezt a generciót “Post-Holocaust Generation-nek” “Holocaust utáni generációnak” nevezi.

A Shoa a történelmi katasztrófák paradigmája, tehát az általa keltett gondolatok alkalmazhatók más népirtásokkal kapcsolatban is, annak dacára, hogy méreteit és módszereit semmivel sem lehet összehasonlítani. A Shoa történeteiről való megemlékezésnek egyik funkciója az, hogy érzékennyé tegye a világot más népirtások iránt is.

 

Úgy tűnik, hogy időbeli eltávolodásra volt szükség ahhoz, hogy a lelki fájdalom tompuljon, és újabb nézőpontból lehessen szemlélni a témát. Vagyis a konkrét élmények emlékei az idő múltával már nem csupán a testben élnek tovább – akárcsak a trauma – hanem ideákká változnak. Ezért ma már a társadalmi trauma feldolgozása az irodalmon, vagy más művészeti ágakon keresztül újabb formákban jelenik meg. Ennek a folyamatnak másik fontos eredménye, hogy a történtek következményeiről ma már etikai alapon is lehet beszélni.

A Holocaust-irodalom a Holocaust történetének leírásán túlmenően ma már ezek kivetüléseire hívja fel a figyelmet. Tulajdonképpen erről szól a nemzetközi emléknap, ez a tárgya a mai rengeteg könyvnek, versnek, filmnek és egyéb művészeti alkotásnak.

Ma többnyire azok szólalnak meg, akik a második vagy harmadik generációhoz tartoznak, vagyis az a poszt-Holocaust generáció, aki nem a maga konkrét emlékeit, hanem másodkézből kapott emlékek emlékeit hordozza. A poszt-Holocaust generáció nem kizárólag a túlélők gyermekeiből áll, hanem az összes a Holocaust után született nemzedékből. Tagjai egy erkölcsi törést szenvedett világra születtek, amit a következő nemzedékeknek újjá kell építenie. Ezt a feladatot nem lehet közömbösen kezelni. Vagy elmenekülünk előle, vagy szembenézünk erkölcsi kihívásaival.

 

Én úgy érzem, hogy ma azért gyűltünk ma itt össze, hogy a fiatal generációt a Holocaustból fakadó gondolatok megbeszélésével egy jobb és etikailag kielégítőbb társadalom építésében segítsük.

Comments are closed.