Kámán Bea
Nincs esély az érdemi párbeszédre
Az ún. ÉS ügyben született, a lap számára kedvezőtlen ítélőtáblai döntés meghozatala óta az ÉS-ben több mint 80, túlnyomórészt a bíróságokat kritizáló cikk jelent meg. Jó lenne hinni abban, hogy nem kicsinyes bosszúról, hanem az állami szervek működése iránti őszinte érdeklődésről van szó. Feltehetjük persze a kérdést, hogy más állami szervek tevékenysége miért nem került terítékre. Vajon az ítéletet megelőző hónapokban volt-e ekkor érdeklődés?
A bíróságok számára rendkívül kedvezőtlen arány társadalmi igényként nem magyarázható, hiszen a közvélemény-kutatási adatok szerint a lakosság többsége úgy látja, hogy a bíróságok jól végzik a munkájukat. Még a bíróságok irányában pozitív elfogultsággal aligha vádolható Fleck Zoltán ÉS-ben közzétett felmérése szerint is „mindent egybevetve a lakosság jónak ítéli a magyar bíróságok munkáját: 3% nagyon jónak, 56% jónak tartja az intézmény munkáját és mindössze minden harmadik személy szerint végeznek rossz munkát”. (2006. VII.21.)
Az elmúlt hónapokban az ÉS-ben több cikkben kritizáltak ítéleteket. Ez veszélytelen vállalkozás idehaza, hiszen az érintett bíró, aki a döntésekért felelősséget visel – a magyar törvények szerint egyedülálló módon – nem reagálhat a bírálatokra, így az a benyomás alakulhat ki, hogy a felvetett kérdésekre nincs elfogadható magyarázat. Vajon a szerkesztőség részéről van-e e tekintetben tudatosság?
A szólásszabadságnak és a sajtó nyilvánosságnak létezik olyan felfogása is, amely szerint bármit, bármilyen stílusban le lehet írni, arra az érintett nem reagálhat – mivel ellenkező esetben rossz a kritikatűrő képessége – továbbá a legfontosabb, hogy a cikkírót semmilyen hátrány sem érhesse. Őszintén szólva ezzel a szélsőséges felfogással nem tudok egyetérteni, és úgy látom, hogy mások sértegetése, a személyeskedés mindig a gyengeség jele.
Utaltam arra, hogy az ÉS-ben az elmúlt hónapokban számtalan bíráló tartalmú cikk jelent meg a bíróságokkal kapcsolatban. Ezekre egyenként nem lett volna célszerű reagálni, hiszen akkor a lapban még több ilyen tartalmú cikk jelentek volna meg.
Néhány alkalommal próbáltuk – rövid közleményekben – az álláspontunkat megírni, de csaknem valamennyit negatív tartalmú kommentár semlegesítette. Jó példa erre a Dreyfus címmel írt cikkre tett észrevételeink sorsa. (A cikk szerzője a Dreyfus-ügy tanulságait elemezve kívánta igazolni, hogy a sajtó milyen pozitív szerepet játszott az ártatlanul elítélt rehabilitálásában. A válasz cikkben rámutattam arra, hogy ugyanakkor antiszemita töltetű sajtókampány szorgalmazta az elítélést. A sajtó egyértelműen pozitív színben való feltüntetése az ügyben tehát tényszerűen téves volt. Utaltam arra is, hogy Párizsban a rehabilitálás évfordulóján tartott konferencián, – amelyre számos országból hívtak jogászokat, és ahol a felkért előadók mellett – a meghívóban előre meghirdetve és kellő időt biztosítva – a vita keretében több résztvevő felszólalt és tény, hogy a hozzászólók mellett a magyar LB elnöke volt az egyetlen külföldi, aki elmondta gondolatait. A főszerkesztő kérésére elküldtük a felszólalás francia szövegét, a magyar fordítást (lásd jobbra – a szerk.) és a Párizsból keltezett tudósítást, amely szerint – „Egyetlen külföldi felszólalóként – a rasszizmus, az antiszemitizmus és az alkotmányellenes nézetek elleni nemzetközi összefogásra szólított fel Lomnici Zoltán az Országos Igazságszolgáltatási Tanács és a Legfelsőbb Bíróság elnöke…”. A szerkesztőség tehát tudta, hogy milyen forrásból idéztem a válaszcikkben, mégis leközölt két olvasói levelet, amelyek szerzői önreklámnak minősítették a közölt tényeket. Nyilvánvaló, ha az ÉS-ben nem boncolgatják a Dreyfus-ügy tanulságait, én sem tértem volna ki a főbíró hetekkel korábban elhangzott felszólalására. A párizsi tudósítás utal arra, hogy a külhoni sajtó „óriási érdeklődése” mellett folyt a konferencia, míg itthon arról alig hallhattunk. Ha valóban reklámozni szerettük volna az eseményt, akkor nem biztos, hogy hetekkel később az ÉS-ben tesszük meg.
Úgy vélem, hogy nem alakulhat ki érdemi vita a bíróságok és a sajtó kapcsolatáról, a bíróságok működéséről, pedig érdemes lenne higgadtan elemezni, hogy az Európai Unió és az Európa Tanács több dokumentuma miért hívja fel az igazságszolgáltatás szereplőinek figyelmét az igazságszolgáltatás média befolyásának elkerülésére. (pl. 13/2003.sz. ET ajánlás). Lehet, hogy ez egy antidemokratikus tétel?
A véleménynyilvánítás szabadsága rendkívül fontos jog, amelyet az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok védelméről szóló egyezmény is deklarál. A 10. cikk 2. pontja szerint: „e kötelezettségekkel és felelősséggel együtt járó szabadságok gyakorlása a törvényben meghatározott olyan alakszerűségeknek, feltételeknek, korlátozásoknak vagy szankcióknak vethető alá, amelyek szükséges intézkedésnek minősülnek egy demokratikus társadalomban… a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának fenntartása céljából”. Az egyezmény, amelyhez Magyarország 1992-ben csatlakozott, tehát bizonyos korlátozást lehetővé tesz a véleménynyilvánítás szabadsága tekintetében. Mi lehet ennek az oka?
Kérdés lehetne az is, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága néhány hónapja a Skalka / Lengyelország ügyben miért fejtette ki: „A bíróságok munkája – ami az igazság érvényesülésének garanciája és ezért alapvető szereppel bír egy jogállamban – közbizalmat kell, hogy élvezzen, ezért azt védelmezni kell a megalapozatlan támadásokkal szemben. A bíróságok, mint minden más közintézmény, nem lehetnek védettek a kritikától és az alapos vizsgálatoktól. Azonban világos különbséget kell tenni a kritika és a sértés között. Ha bármilyen kifejezési forma egyedüli célja a bíróság vagy e bíróság bíráinak megsértése a megfelelő büntetés elvileg nem jelenti az egyezmény 10. cikke 2. §-ának megsértését”. (Az ügy lényege, hogy „a lengyel bíróságok az állami hatóság megsértése miatt 8 hónapnyi börtönbüntetésre ítélték a kérelmezőt, aki előzetes letartóztatásakor – nyilvánosság elé nem került – levélben a bíróságokra és a bírókra sértő kifejezéseket írt.” A strasbourgi bíróság szerint a büntetés mértéke aránytalanul eltúlzott volt ugyan, de a fenti elveket általános érvénnyel rögzítették.)
Lengyelország mellett más uniós tagállamok is jogi szabályozás útján gondoskodnak arról, hogy a sajtó útján ne lehessen nyomást gyakorolni a bíróságokra. A francia büntetőtörvénykönyv a Code Penal 434-24. cikke a következőket rögzíti: „Bíróhoz, ügyészhez, ülnökhöz (esküdthöz) vagy bírósági tanácsban eljáró más személyhez hivatalos eljárása vagy arra tekintettel intézett szavak, tettek, írásban fenyegetéssel megvalósuló sértés vagy bármilyen olyan képnek vagy küldeménynek a hozzájuk történő küldése azzal a céllal, hogy hivatásából fakadó méltóságát sértse egy évig terjedő szabadságvesztéssel, illetve 15.000 euróig terjedő pénzbüntetéssel büntetendő. Ha a sértésre bírósági vagy bírósági hatáskörben eljáró hatóság tárgyalásán kerül sor, a büntetés 30.000 euró pénzbüntetés.” A törvénykönyv 430.25. cikke szerint: „Az a cselekmény, amellyel nyilvánosan cselekményekkel – aktusokkal, szavakkal, írásban, vagy bármilyen jellegű képekkel egy bírósági eljárási cselekmény vagy határozat hiteltelenné tételére törekednek, olyan körülmények között, amelyek alkalmasak arra, hogy megsértsék az igazságszolgáltatás tekintélyét vagy függetlenségét, 6 hónapig terjedő szabadságvesztéssel, illetve 7.500 euróig terjedő pénzbüntetéssel büntetendő”.
Ott az a furcsa helyzet állt elő, hogy a szakmai cikkek szakmai folyóiratokban jelennek meg.
Egyébként a francia szabályozás hatékonyságát bizonyítja, hogy utoljára 20 évvel ezelőtt fordult elő, hogy egy bíró sajtóban történt megsértése miatt fel kellett lépni. Elmélkedhetnénk arról is, hogy jó-e ez a szabályozás?
Németországban az a gyakorlat alakult ki, hogy amennyiben a politikai napilapok egy bíróság döntését ismertetik kritikai megjegyzéseket kizárólag a döntés alapjául szolgáló jogszabály tekintetében tehetnek, a bíróság, vagy az eljáró bíró vonatkozásában ilyen lehetőség nincs. Amennyiben ezt az etikai korlátot valamely sajtóorgánum átlépné, a tekintélyes, független személyiségekből álló Presserat nyomban fellép és az is előfordulhat, hogy a megbízhatatlan lapok listájára kerül a szabályszegő sajtóorgánum és annak piacvesztés lehet a következménye. Mi lehet az oka ennek a gyakorlatnak?
Közismert, hogy az Egyesült Királyságban szigorúan büntetik a bíróság megsértését. Vajon miért?
A spanyol Btk 147. §-a más hatóságok mellett külön is említi az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot, amelynek megsértése bűncselekmény. A norvég Btk 130. cikke szerint, aki valamely közintézménynek gondatlanul rossz hírét kelti, egy évig terjedhető börtönnel büntetendő, ha pedig szándékosan sérti a hatóság általános megítélését, a cselekmény súlyosabb megítélés alá esik. A példákat tovább sorolhatnám, de nem hiszem, hogy volna-e értelme.
Végül utalok arra, hogy Fleck Zoltán úgy látja, hogy megoldatlan a (magyar) bírák védelme. (Népszava, 2006. V.31.)
Az Emberi Jogok Európai Egyezménye, amelynek szintén egyik sarokköve a szólásszabadság, önálló bekezdésben sorolja fel azon értékeket, amelyek érdekében ez az egyetemes emberi jog korlátozható. Ilyen a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának fenntartása. Az angolszász jogrendszerben büntetendő a bíróság megsértése, amelybe az ítélkezés befolyásolásának szándéka is beletartozik.
A legtöbb uniós tagállamban a bíróságokat védő jogi szabályozás miatt a magyarországihoz hasonló probléma nem merülhetett fel. A kivételek közé tartozik Finnország, ahol az elmúlt esztendőben hasonló eset fordult elő. Az igazságügy-miniszter már jogerősen befejezett ítéleteket kritizált. A Finn Legfelsőbb Bíróság elnöke a bíróságok függetlenségére hivatkozott és a nyilvánosság előtt is megszólalt az ügyben. A történet meglepő fordulatot vett azzal, hogy az Emberi Jogok Európai Helsinki Bizottsága (Európa egyik legtekintélyesebb emberi-jogi szervezete) jelentésében elítélte Finnországot, az igazságügy-miniszter eljárása miatt. Figyelemre méltó az is, hogy a finn ombudsmann nyomban vizsgálatot indított az ügyben a bíróság függetlenségének megsértése miatt.
Hangsúlyozni szeretném, hogy ebben az esetben, nem folyamatban lévő eljárásokról, hanem már befejezett ügyekről volt szó és a jogvédő szervezet mégis úgy látta, hogy a végrehajtó hatalom képviselője megsérti az emberi jogokat azzal, hogy egy másik hatalmi ág döntését kétségbe vonja.
Az ÉS nagy terjedelemben közölt, a bíróságokba vetett bizalom mértékét elemző magánkutatások eredményeit.
Kérdés lehetne az is, hogy milyen a bíróságok megítélése a közvélemény-kutató intézetek szerint? Néhány adalék arra, hogy milyen megállapítások születtek.
Az elmúlt másfél évben több ízben mérték a bíróságok bizalmi indexét. A közvélemény-kutatások többségét nem a bíróságok rendelték meg, tehát azok objektivitásához kétség ezért sem férhet. A reprezentatív felmérések kivétel nélkül azt igazolták, hogy a lakosság többsége bízik a bíróságokban és utaltam arra, hogy a Fleck Zoltán által végzett közvélemény-kutatás is azt igazolja, hogy mindent egybevetve a megkérdezettek közel kétharmada jónak, illetve nagyon jónak ítéli a bíróságok munkáját és mindössze minden harmadik személy szerint végeznek rossz munkát.
Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács közbeszerzés útján választotta ki a Szonda Ipsost és felkérte arra, hogy a lakosság a szakemberek és a bírák körében végezzen kutatásokat, méréseket. Ezek a vizsgálatok annyiban tértek el a korábbiaktól, hogy a kérdéseket nemcsak általánosságban a bíróságok, hanem külön a Legfelsőbb Bíróság tekintetében is föltették.
A lakosság körében végzett reprezentatív felmérés szerint (1500-as mintavétel) „Magyarországon a jogbiztonság megteremtéséhez a megkérdezettek szerint a legnagyobb mértékben az Alkotmánybíróság illetve a Legfelsőbb Bíróság járulnak hozzá (69-69 pontos átlagértékeléssel). A bíróságok, a rendőrség és az ügyészség a többi mért intézményhez képest közepes mértékben (61-60-60 pontos átlagértékeléssel) járulnak hozzá a jogbiztonság megteremtéséhez. A lakosság úgy véli, hogy a jogbiztonság megteremtéséhez a legkisebb mértékben a Kormány (48 pont) illetve az Országgyűlés (46 pont) járul hozzá”. Mivel az elmúlt években a lakosság körében végzett mérések tekintetében az volt a legfőbb kifogás, hogy az emberek többsége nem kerül közvetlen kapcsolatba a bírósággal, az OIT az ügyészek, az ügyvédek, a szakértők és a nyomozók körében is megrendelte a felmérést (900-as mintavétel). Megjegyzem ugyanakkor, hogy mivel évente több mint 1.000.000 ügy érkezik a bíróságokra és a peres ügyeknél minimum két fél kerül azokkal kapcsolatba, vitatható az az álláspont, hogy a lakosság véleménye nem releváns.
Nézzük, hogy mit válaszoltak a fenti kérdésre a bíróságokkal nap mint nap kapcsolatba kerülő szakemberek. A Szonda Ipsos felmérése szerint „a magyarországi bíróságokkal kapcsolatba kerülő szakemberek szerint a legnagyobb mértékben az Alkotmánybíróság és a Legfelsőbb Bíróság járul hozzá a jogbiztonság megteremtéséhez. A hozzájárulás mértékét kifejező mutató átlagértéke e két testület esetében adódik a legmagasabbnak 80 illetve 74 pontosnak. A következő helyeken az ügyészség, a bíróságok és az Igazságügy Minisztérium állnak (66-64 illetve 64 pont). Nem sokban marad el ettől a rendőrség megítélése sem (61 pont). Az ügyvédi kar, a Kormány és az Országgyűlés esetében a pontszámok 50-49 illetve 48”.
A harmadik körben a bírák véleményét kérték ki (200-as mintavétel). A magyarországi bírák szerint a legnagyobb mértékben az Alkotmánybíróság, a Legfelsőbb Bíróság és maguk a bíróságok járulnak hozzá a jogbiztonság megteremtéséhez. A hozzájárulás mértékét kifejező mutató átlagértéke e három testület esetében adódik a legmagasabbnak 87-84 illetve 83 pontosnak. A következő helyen az ügyészség (74 pont), majd az Igazságügy Minisztérium és a rendőrség állnak (68 illetve 66 pont). Az ügyvédség esetében a pontszám 54″.
A felmérés arra is kiterjedt, hogy a Legfelsőbb Bíróság illetve az Ítélőtáblák miként töltik be jogegységi szerepüket. A bírák többsége szerint a Legfelsőbb Bíróság és az Ítélőtáblák jogegységet biztosító szerepe ma teljes mértékben, vagy inkább érvényesül. A bírók válaszait egy 0-tól 100-ig terjedő skálára vetítve az eredmény 74 pont illetve 64 pont, ami azt jelenti, hogy a hazai bírók szerint a Legfelsőbb Bíróság jogegységet biztosító szerepe jól, az Ítélőtábláké pedig a közepesnél jobban érvényesül.
A bíróságokkal kapcsolatba kerülő ügyészek, ügyvédek, szakértők és nyomozók ugyanerre a kérdésre az alábbi választ adták:
„A megkérdezettek többsége szerint a Legfelsőbb Bíróság és az Ítélőtáblák jogegységet biztosító szerepe ma Magyarországon teljes mértékben vagy inkább érvényesül (összesen 82 illetve 72 % szerint). A válaszokat egy 0-tól 100-ig terjedő skálára vetítve az eredmény 69 pont illetve 67 pont, ami azt jelenti, hogy a hazai bíróságokkal kapcsolatba kerülő szakemberek szerint a Legfelsőbb Bíróság és az Ítélőtáblák jogegységet biztosító szerepe jól érvényesül. Minden szakma hasonlóan értékelte ezt a két intézményt a vizsgálat szempontjából.”
A felmérések eredményeit tényszerűen rögzítve és nem értékelve megállapíthatjuk, hogy a bíróságok „mindent egybevetve” jól végzik a munkájukat, ezért érthetetlen, hogy az ÉS-ben az inkriminált döntést követően miért jelennek meg csaknem kivétel nélkül negatív cikkek.
Nem lehet kétségünk afelől, hogy az ÉS-ben rövidesen a 100. bíróságokat érintő cikket ünnepelhetjük. Senki nem tudhatja, hogy mi lesz az eredménye az akciónak. Van azonban néhány apróság amit célszerű figyelembe venni. A bíró nem utasítható, elmozdíthatatlan és függetlenségét nem csupán az Alkotmány, kétharmados törvények, hanem nemzetközi normák is védik. Nagy baj tehát nem történhet. Lehetnek ugyanakkor káros hatások. Az egyik lehetséges káros hatás a az egyre teljesebb elzárkózás a bírók részéről. Egy friss felmérés szerint már a bírák 85%-a egyetért azzal, hogy a bírák a törvény szerint nem nyilatkozhatnak a bírósági ügyekről. Káros következményekkel járhat az is, ha a nemzetközi jogászi közvélemény felfigyel a más országokban tiltott „jelenségre”. (Erre egyébként már volt az elmúlt években példa.) Végül káros lehet a revans azért is, mert a szólásszabadságot szkeptikusan figyelők álláspontját igazolhatja, akik szerint a jelenlegi gyakorlat eredménye egy rosszkedvű ország, ahol a sajtó a nagy szabadsága és a bíróság teljes függetlensége mellett sem tudták megakadályozni a visszaéléseket, viszont egymással vitatkoznak.
Voltak és lesznek vitatott és vitatható döntések, hiszen évente 1,2 millió határozatot hoznak a bíróságok és senki sem tévedhetetlen. Fontos ugyanakkor, hogy egy-egy sérelmes határozat ne vezessen túlzó általánosításokhoz, bírák és bírósági vezetők meghurcolásához. A reális kép bemutatása, a színvonalas párbeszéd (és nem a sértegetés) a lap presztizsét emelte volna. Lehet, hogy az egyoldalú bemutatása előbb-utóbb ráun az olvasók egy része?
A bíróság nem sértődhet meg, de levonhatja annak konzekvenciáját, ha az érdemi párbeszédre egy konkrét lap hasábjain nincs lehetőség. (Legfeljebb a kiegyensúlyozott tájékoztatás tehető zárójelbe).
Egy olyan társadalmi légkör kialakítására kellene törekedni, amelyben mindenki elmondhatja a véleményét és azt legalábbis megpróbálják megérteni. Erre jelenleg az ÉS hasábjain nem látunk lehetőséget.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 34. szám
