Forrás: ÉS

Kálmán C. György

Édesbús avasi történetek

Követési távolság

Markovits Rodion: Reb Áncsli és más avasi zsidókról szóló széphistóriák. Sajtó alá rendezte, szerkesztette, az utószót írta Sas Péter. Noran Kiadó, Budapest, 2006. 137 oldal, 1999 Ft

A Szibériai garnizon, Markovits Rodion 1927-es regénye nagyszerű mű.

Ezt a mondatot már nagyon régen szerettem volna nyilvánosság előtt leírni. Most végre megtehetem. Igaz, régen is olvastam újra a könyvet – de azt remélem, ma is ugyanezt gondolnám. Most az adja az alkalmat arra, hogy ezzel a mondattal nyissam ezt a recenziót, hogy Markovits Rodion 1939-es novelláskötetét újra kiadták.

Mármost abból, hogy a Szibériai garnizon nagyszerű mű, nem következik, hogy az értő utószóval, alig száz oldalon, elegáns kis kötetben közreadott novellák ugyancsak nagyszerűek volnának. Mert nem azok. De azért nagyon is érdemes őket elolvasni – részben Markovits Rodion miatt, meg egy sor más dolog miatt is.

Először is, a Reb Áncsli széphistóriái – amelyek egyébként csöppet sem széphistóriák, szerelemnek például nyoma sincs bennük – olyan világról adnak hírt, amiről alig tudunk valamit. A (régi) Magyarország egy eldugott csücskében élő falusi zsidóságról, arról a zárt (és a román, ruszin, magyar parasztsággal mégis harmonikusan együtt élő) közösségről, amely környezetéhez hasonlóan mélyszegénységben tengődik, napról napra; bőrrel, ronggyal, háztartási apróságokkal kereskedik. Tessék megkeresni a térképen: ott van a csücsöknek is a csücskében az “Avas”, vagyis az a környék, amiről Markovits elbeszélései szólnak, Szatmár (Szatmárnémeti) és Máramarossziget között, Halmi és Turc környékén, Galíciától, Kárpátaljától délre. A zsidók itt “torpannak meg, még északabbról vagy keletről jövet” (8. o.). Itt (is) terem a szatmári szilva, amiből lekvárt és (kóser) pálinkát lehet csinálni – más viszont nem is igen van, legföljebb egy-két helyben-nagyhírű rabbi.

Ezek az avasi zsidók Markovits történeteinek lapjain alapvetően boldogan élnek; súrlódások, kellemetlenségek persze mindig vannak, a halál sem kerüli el őket, és hát a szegénység sem kellemesebb, mint másutt – de még a szomorúság is valami nosztalgikus derűbe olvad, a konfliktusok nem éleződnek ki, a hagyomány és a közösségi érzés összetartja az embereket. Sőt még a vallások és nemzetiségek között sincsen komoly súrlódás – az elbeszélő anyai dédapja még, egyedüli zsidóként a faluban, csaknem teljesen asszimilálódott a falubeliekhez, veje (az elbeszélő nagyapja, aki véletlenül, lánykérésre menőben, útközben keveredik a faluba) téríti vissza az elhomályosult tradíciókhoz. És a világnak ebben az eldugott szegletében az elbeszélő apja Heine- és Goethe-rajongó, ez is belefér.

Persze hogy valamennyi rövid írást önéletrajziként olvassuk – nem is bizonytalanít el egy pillanatra sem az elbeszélő, sőt kötetindító fohászkodásában kifejezetten megerősíti ezt az értelmezést. Markovits (vagy hogy pontoskodjunk: Markovits elbeszélője) annak kezd neki ezen sorok tanúsága szerint, hogy – a már elsötétülő időkben, 1939-ben, de talán még mit sem sejtve – írjon azokról, akikhez tartozik, ahonnan indult – és hogy “e sorokban… hozzájuk” térjen meg (8. o.). De azért – minden személyes és önéletrajzi vonatkozásuk ellenére – olvashatók ezek a szövegek románcos novellákként (a románcost éppen azért fűzöm hozzá, mert legtöbbször sem csattanójuk, sem valódi konfliktusuk nincs); vagy éppen tárcanovellákként. Elgondolhatjuk, milyen kedves színfolt lehetett egy-egy rövidke, érzelmes írás a havasi zsidókról valamely napilap vasárnapi számában.

Amivel csöppet sem akarnám alábecsülni Markovits Rodion írásművészetét. Csak mégis érdemes különbséget tenni: ezek az írások nem tartoznak a kiemelkedő, nagy művek sorába. Kiváló újságírói, vagy akár írói teljesítmények. Szépen alakított mondatok, eleven, friss nyelv, amikor költői(eskedik), akkor sem tolakodó, egyénieskedő. Olvasóival kifejezetten udvarias: nem kívánja őket olcsó eszközökkel lekötelezni, könnyzacskót vagy rekeszizmot erővel ingerelni; és azt a különös világot, amit leír, gondosan, alaposan, magyarázva bemutatja – hogy ne látsszék titokzatos és sötét birodalomnak. Még “Megjegyzéseket” (vagyis szó- és kifejezés-magyarázatokat) is fűz a novellák végére, amelyekben oldottan, szabadon mondja el a jiddis és héber kifejezések értelmét. (Ezeket további magyarázatokkal kiegészítve is közli a kötet végén “A kiadó jegyzete”.)

A recenzens ilyenkor jellegzetes történeteket szokott elmesélni a kötetből, vagy ki szokott emelni egy fontos, érdekes vagy kiemelkedő novellát – be kell ismernem, most csaknem találomra választok. Ami ugyanis a történetek egymáshoz fűződő kapcsolatát illeti, azt legföljebb egy-két szereplő azonossága teremti meg; ami meg az “elmesélhetőségét” illeti, azzal ugyan nem sokra megyünk; izgalmat, érdekfeszítő cselekményt hiába is keresnénk. Hogy mégis (legalább részben) eleget tegyek a tájékoztatás feladatának, A szülők sírja című novellát emelem ki. A zsidóknál a szülők sírjának meglátogatása a nagy őszi ünnepek előtt erősen illendő; márpedig a Markovits-család falujában, Kisgércen csupa odatelepült zsidó lakik, szüleik sírja valahol messze van, már ha egyáltalán tudják még, hogy hol. Előbb-utóbb mindenesetre szükség volna egy temetőre, ahová legalább a kisgérciek következő nemzedéke ellátogathat majd. Reb Sije (Markovits apja; a “reb” urat, nem rabbit jelent), aki viszonylag tehetős szegény ember a nála még szegényebbek között, vásárol egy darab földet, hogy a gérci zsidók majd oda temetkezzenek. Ám úgy alakul, hogy a faluban az első halott éppen az ő egyik gyermeke; Reb Sije pedig saját nagy kertjének végébe temeti Jóskát. A falubeli zsidók pedig elkezdenek odajárni, rendbe tenni a kert végét, s kiderül: nem akarnak majd a távolabb eső temetőben nyugodni, ragaszkodnak Reb Sije kertjéhez – addig-addig, míg a kijelölt és felszentelt temetőben egyedül egy szombati vándor nyugszik, a többi kisgérci halott zsidót pedig a nagy tekintélyű, szeretett és a közösséget összetartó Reb Sije udvarának végébe temették.

Szomorkás, kicsit mulatságos, kicsit megható történet – ráadásul olyan jellemző apró részletekkel, ahogyan az egyik falubeli vallási és praktikus érvekkel meggyőzi az apát. Az egyetlen emlékezetes figura persze (megint) az apa, a közösség középpontja, aki szívesen állítana szabályokat, akinek hatalma nincs, de feltétlenül hallgatnak rá, s aki kellő retorikával mégis meggyőzhető. A novellák, önéletrajzi töredékek, tárcanovellák stb. megnevezések mellett lehetne tehát Markovits írásait akár arcképcsarnoknak is tekinteni.

Befejezésül ismét meg kell említenem a kiváló utószót. Igaz ugyan, hogy arra kicsit felkaptam a fejem, hogy Markovitsot “nem is Rodionnak, hanem Jakabnak keresztelték” (109. o. – kiemelés és hümmögés tőlem), meg nagyon jó lett volna tudni (ha egyáltalán tudható), hogy a Reb Áncsli írásain kívül mi támasztja alá a Markovits életéről mondottakat (vagyis kérdés, hogy a novellákat mennyiben lehet dokumentumként olvasni) – de az utószó mégis igen alapos, jól megírt, élvezetes munka, húsz lapon csaknem egy kismonográfia. Végre. Mert ha legközelebb ismét előveszszük a valóban nagyszerű Szibériai garnizont, és meglehet, a Reb Áncsli kissé már elhalványodik emlékeinkben, lesz mit hozzáolvasnunk.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 34. szám

Comments are closed.