Eredetileg hőségről, tikkasztó, párás levegőről, barátságos emberekről- akik fenemód nyugodtak- és reményteli városokról akartam írni. Nem sikerült. A nemzetközi összefogás próbálja kikényszeríteni a békét, ami a jelen állapotok ismeretében még csak rövid időre sem valószínű. Sőt, ennek a szónak az átvitt értelmét is másként értelmezik a Közel- Keleten.
Tomboló nyári meleg, úgy harmincöt fok lehet árnyékban. ,,Csak a szokásos” mondja Joram az időjárásról, aki a fővárosban lakik. Tel- Avivban a páratartalom és a meleg még éppen elviselhető. De most nemcsak az időjárási elemek kezdik ki Izrael lakosságának az elmúlt évtizedek alatt jól megedzett idegeit.
Július tizenkettedikén két izraeli katona elrablásával és Észak- Izrael bombázásával megkezdődött egy újabb háború, aminek a napokban talán vége van.
„Remélem itthon találkozunk, minden gond nélkül…”- így búcsúztatta az újságíró delegációból álló csapatot David Admon, Izrael budapesti nagykövete a Ferihegy 2 A termináljából. Ebben persze mi is reménykedtünk.
Tomi Lapid volt miniszterelnök helyettes Tel- Avivban érdeklődésünkre elmondta, hogy sok százezer zsidó menekült érkezett Északról. „A háború országunkban egy sokkal nagyobb háború része. Itt a zsidó- keresztény(nyugati) és a muzulmán keleti civilizációk állnak egymással szemben, és nem lehet kisebb katonai offenzívákkal elintézni ezt a konfliktust. Ez a XXI. század harca, aminek talán az egyik legkellemetlenebb alkotóeleme Izrael, a keleti világ szerint” -mondta Lapid.
Míg Jeruzsálem tanul és Tel- Aviv kikapcsolódik/bulizik, addig Haifában dolgoznak. Ez az a mondat, amit már szinte minden európai megjegyzett, aki valaha járt ezekben a városokban. Haifa kétségtelenül Izrael legnagyobb kikötője, emellett textilgyárak tömege található itt, amiket az egy hónapig tartó háborúban teljesen lezártak, mivel folyamatos támadásoknak voltak kitéve. Ezzel együtt a hajókat biztosító társaságok felemelték díjukat az addigi ezerszeresére, a támadások alatt.
De nemcsak kereskedelmi szempontból jelentős a térség, hiszen a kisebbségek városa is Haifa, a békét szimbolizálva ezzel: muzulmán-arabok, keresztény-arabok, bahájok, drúzok lakták eddig. Mostanra azonban a kétszázötvenezres lakosú nagyváros harminc százaléka maradt otthonában, a többiek vagy délre, vagy a közeli vidékekre menekültek. Ugyanitt, a Karmel-hegy tetején, ahonnan mesés panoráma nyílik Haifa városára, a nagy tévéstábok kameráikkal tartják szemmel a határ mentén zajló harcokat. A társadalom szolidaritására is jellemző, hogy a több tízezer menekült családot – akik a lebombázott falvakból, városokból érkeztek – átmenetileg vadidegenek fogadtak be.
A haifai vonatpályaudvaron nyolcan haltak meg, harmincöt sebesült volt, akik amiatt élték túl a bombázást, mert a vonatok alatt dolgoztak a becsapódás idején. Ide tíz rakéta esett le egy időben, ami körülbelül harminc- negyvenezer csapágyat bocsát ki magából egy robbanás után.
Dr. Tony Nadashinak, Haifa tiszteletbeli konzuljának a városban több üzleti érdekeltsége van. ,,Teljesen leállt az élet, A fejlődés nagyon lassú lesz, a hanyatlás pedig hirtelen történt”. Ez Nadashi szerint komoly problémákat fog okozni nem csak Haifa, de az egész ország gazdaságában rövid és hosszú távon egyaránt.
Haifától kicsit Északabbra található a Naharia-kórház. Ez hétszáz ágyas, kormány által működtetett intézmény, ahol muzulmánokat és zsidókat éppúgy látnak el. Kétezer ember dolgozik itt – emelte ki Dr. Daniel Mose helyettes főigazgató -, a háború első éjjelén száznyolcvan embert vittek le a sok emeletes kórház alaksorába, a következő estére pedig kiürítették a felsőbb emeleteket. Mostanáig ezerötszáz különböző, sérült beteget láttak el július 12.-e óta. ,,Szörnyű látni mindkét oldal halottjait orvosként”- tette hozzá a vezető főorvos.
Az előző hetekben egy katyusa lerombolta az egyik legfelső emelet egy részét, ahonnan ki kellett menekíteni a traumatológiát azonnal. A föld alatti kórházi ágyak viszont már kémiai illetve bakteriális támadás esetére is védve vannak.
„Rohanj, fuss, amilyen gyorsan csak tudsz” – kiabált rám csapatvezetőnk, amikor megszólalt a sziréna, ami az ott élőknek szinte mindennapos. Egy katyusa rakétát, kilövése után műhold segítségével fél perc alatt vesznek észre, és újabb fél perc áll rendelkezésre ahhoz, hogy a sziréna megszólalásával óvóhelyre lehessen menekülni, még a becsapódás előtt. A lakosság figyelmét több helyütt hívják fel arra, hogy ilyenkor ne várják meg, hátha észrevesznek egyet, hanem azonnal meneküljenek. Az alatt a pár óra alatt kétszer szólalt meg a sziréna, ami valóban életveszélyes, hiszen nem lehet előre kiszámolni, hogy hova esik le, mivel irányíthatatlan.
A Nitzanim partjainál létrehozott sátor- menekülttábor (a két legnagyobb dél-izraeli kikötő, Asdod és Askelon között félúton) negyvennyolc óra alatt épült fel, először Északon, egy hétre rá már délen is. Fél millió dollárba kerül ez naponta és sok ezer embernek ad otthont. Arkadji Gaidamak, a dúsgazdag orosz- izraeli építtette mindkettőt, akinek a meggazdagodásával már számos újság és televíziós műsor is foglalkozott Izraelben, mondhatni egy ideig központi téma volt a gyémánttal és fegyverekkel foglalkozó vállalkozó vagyonosodása.
Van itt elsősegély részleg, általános orvosok, gyermekorvosok. Megtalálhatóak itt beduinok, izraeli arabok, izraeliek, de a libanoni hadsereg menekültjei is itt bujdostak el.
Van ingyenes telefonszolgáltatás is, amit állandóan használnak, de találkozhatunk angol nyelvoktatással és művészeti foglalkozásokkal is. És építettek ide még egy hatalmas színpadot, ahova az ország legnagyobb sztárjai minden éjszaka eljönnek és fellépnek.
Ariel huszonnyolc éves restaurátor, aki a párjával, Judithtal menekült ide. Elege van az itteni – így nevezi – szórakozgatásból. Kriotban, fent Északon laknak a nagyszülei, akik nem súlyosan ugyan, de megsérültek egy támadás után. A szomszédaik között viszont súlyos sebesültek is vannak. Ezért inkább hazamegy a jegyesével, mert félti a családját. Ariel azt mondja, háborúznia kell Izraelnek mindenképpen, megalkuvás nélkül, mivel nem lehet békét kötni egy olyan néppel, akik Izraelt el akarják tűntetni a föld felszínéről. Ezért szerinte ez a kérdés soha nem lesz megoldva.
Terveink közt szerepelt Arab el Aramse beduin falu felkeresése is, de úgy ítélték meg, hogy ez nem egészén biztonságos- ezt a falut pontosan akkor bombázták le, amikor ott lettünk volna. Valamint a ma talán legveszélyesebb Naharia városába idő szűkében nem jutottunk el- utóbbira kétszáz rakéta esett le szintén abban az időben.
Joram, az írás elején említett fiú nem volt vallásos, utazásom végén egy történettel búcsúzott: a legjobb barátja a legveszélyesebb fronton harcolt hosszú évekig. Miután leszerelt, alapított egy fagylalt boltot. Egy bomba pont mellette robbant, ekkor vesztette életét. Ezért Joram nem veszi komolyan a bombázásokat, viccet csinál belőle, ő ugyanis úgy tartja: arra az útra, amelyet kijelöltek, semmilyen bomba nincs hatással, ha menni kell.
Arkadji Gaidamak 1972-ben vándorolt ki a Szovjetunióból Izraelbe. Ekkor azonnal bevonult katonának. Egy évig volt szolgálatban, és utána egy ideig benzinkutasként kereste kenyerét. Később már Franciaországban alapított egy fordító irodát. Különböző nagykövetségeknek kezdett el dolgozni. Aztán a Szovjetunió felbomláskor immáron Moszkvában alapított hasonló vállalkozást. Az időközben milliomossá lett Gaidamak persona non grata lett a franciáknál, valószínűleg az adóhatóságok közbenjárására. Ma már kizárólag gyémántokkal és fegyverrel kereskedik. Számos adomány és támogatás köthető a nevéhez.
Ghostwriter
A képeket készítette: GW
