Forrás: ÉS

BOD TAMÁS

Történelmi számháború

A. Sajti Enikő történésszel Bod Tamás készített interjút

A II. világháború után a Délvidékre visszatért hadifoglyok történetéről, sorsáról tette közzé – a megnyíló orosz levéltárak adataira alapozva – friss kutatási eredményeit A. Sajti Enikő, a Szegedi Tudományegyetem XX. Századi Történelem Tanszékének vezetője. A szabadkai Bácsország című folyóiratban megjelent tanulmányában a történész segít eligazodni a számok tengerében, megbecsülni, valójában hány magyar kerülhetett hadifogságba a II. világháborúban. Emellett leszögezi: Magyarország népességéhez mérten a negyedik volt az emberéletben legnagyobb veszteséget elszenvedett országok sorában.

– Lassan hatvan év telt el a történtek, és bő másfél évtized a rendszerváltás óta. Mi az oka, hogy ebben a témakörben még mindig csak az elején tartunk a valódi történeti feldolgozásnak?

– A szovjet befolyás alá eső Kelet-Közép-Európában a háborús veszteségek, a hadifogság és a szovjet munkatáborokba hurcolt civilek ügye, beleértve a Sztálin által 1948-ban „kitagadott” Jugoszláviát is, évtizedeken át politikai manipuláció tárgya volt. E manipulációk célja mindig az volt, hogy ne derüljenek ki a valódi számok. De míg például a Szovjetunió hivatalos köreinek az volt az érdeke, hogy minimalizálják a veszteségeket, Jugoszláviában inkább felnagyították őket, és a „nagy győzelem-nagy veszteségek” tézisével az új, partizánelit hatalmi-politikai monopóliumát támasztották alá velük. Magyarországon pedig – a Szovjetunió elleni háborúban való részvétel miatt – évtizedekig azt sulykolták, hogy mivel a magyar hadsereg bűnös célokért harcolt, az elesett és fogságba esett magyar katonák sem számíthatnak az utókor érdeklődésére.

A 80-as évek végétől azonban egyre több komoly tanulmány, monográfia jelent meg, és sorra láttak napvilágot a hadifogságot túlélt katonák visszaemlékezései, naplói is. Természetesen a téma kutatásában döntő áttörést a szovjet levéltárak megnyitása jelentette. Én a magyar-jugoszláv kapcsolatok és a délvidéki magyarok 1944 utáni történetének kutatásakor „botlottam” a témába, és épp szerencsés időpontban. Magyar és orosz levéltárak és levéltárosok – közülük Varga Éva Mária nevét feltétlenül meg kell említenünk – közös munkájaként éppen ekkor, 2005 nyarán jelent meg oroszul egy vaskos dokumentumkötet, amely zömmel belügyi források révén bepillantást enged a Szovjetunióba hurcolt magyar hadifoglyok eddig jórészt ismeretlen történetébe. Ez a délvidéki magyar hadifoglyokra vonatkozó levéltári kutatásaimat több fontos, új információval egészítette ki.

– Tanulmánya abban is segít eligazodni, valójában hány magyar katona került hadifogságba, s közülük hányan kerülhettek szovjet hadifogolytáborokba. De mi lehet az oka annak, hogy még ma is nagyságrendi eltérések vannak a becslések között?

– Magam a magyar történészek, például Sipos Péter, Stark Tamás, Szabó Péter, Számvéber Norbert, Ungváry Krisztián és mások munkái, valamint az új orosz források segítségével valóban kísérletet tettem e „számháború” összefoglalására. Nehezíti a tisztázást, hogy a magyar szerzők munkáiban nem mindig lehet nyomon követni, milyen források alapján adják meg a hadifogságba esett, illetve az ott elpusztult katonák létszámát, az elhurcolt civilekről nem is szólva. Az említett történészek által közölt számok között egyébként nincs komoly eltérés, többnyire hat-hétszázezerre becsülik a fogságba esett katonák létszámát. A most nyilvánosságra került orosz hadifogolytábor-adatok ennél mintegy 160 ezerrel kevesebb fogolyról tudósítanak. Az angolszászoknak egyébként mintegy háromszázezer magyar katona adta meg magát. Ennek kapcsán viták várhatók, én most csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az orosz számok mindig valamely adott időpontban rögzített táborlétszámról szólnak, és csak a Szovjetunió területén található táborok statisztikáit tartalmazzák. A szovjet állam területén kívül eső hadifogolytáborok létszámadatai ebben nincsenek benne, és nem szólnak a szállítás közben elszenvedett veszteségekről sem. Vagyis nem a fogságba esettek, hanem az adott időpontban fogságban tartottak számára vonatkoznak.

A ma ismert adatok szerint a második világháborúban összesen 20-22 millió civil és katona esett fogságba, közülük 4-5 millió pusztult el zömmel német és szovjet hadifogolytáborokban vagy az oda vezető úton. A szovjet táborokban nyilvántartott összes – német, japán, magyar stb. – hadifoglyok létszáma négymillió volt. Ez a szám tehát nem a hadifogságba esettek létszáma! Közülük az említett orosz források 541 530 főben, máshol ennél kicsit kevesebben adják meg a magyar foglyok létszámát. Sokatmondó adat az is, hogy e források szerint a németek és japánok után a magyar hadifoglyok száma volt a legmagasabb.

– A hadifogság mellett, mint a „háborús kártérítés” egyik fontos eleme, a kényszermunka is tragikus szerepet játszott a történetben. Mikor és hogyan fogalmazódott meg a szovjet vezetés részéről ez a háborús „kárenyhítés”? Málenkij robotra hány embert vittek el?

– 1943-ban Majszkij külügyi népbiztoshelyettes Molotov külügyi népbiztosnak ötmillió német kényszermunkás igénybevételére tett javaslatot. Ezt az elvet aztán a front előrehaladtával valamennyi frontország német lakosságára kiterjesztették, Magyarország területén az Állami Honvédelmi Bizottság – elnöke Sztálin volt – 1944. december 16-án kibocsátott rendelete írta elő. Ma kiváló tanulmányok, monográfiák egész sora foglalkozik a magyarországi civilek szovjet munkaszolgálatra történő elhurcolásával, akik között, mint tudjuk, korántsem csak németek voltak. Létszámukra vonatkozóan történetírásunk még nem mondta ki az utolsó szót, a szakirodalom ma 60-65 ezerben adja meg a létszámukat. A most megismert szovjet hadifogoly-statisztikák sem visznek közelebb a válaszhoz, fontos részadatokat e dokumentumokból mégis megtudhatunk: például 1945. január és április között a Szovjetunióba hurcolt 208 239 civil kényszermunkás közül 31 923 fő volt magyar.

– Mit tett a magyar politikai vezetés e „háborús kártérítés” megakadályozásáért?

– Az 1944. december 22-én megalakult Ideiglenes-kormány már megalakulása napján szembesült ezzel a problémával, és legfeljebb a mentesítettek köre tekintetében egyezkedhetett a szovjet katonai hatóságokkal, amit meg is tett. De Erdmann Gyula, Füzes Miklós, Tóth Ágnes és mások kutatásai alapján azt is tudjuk, hogy az „akciót”, a jóvátételi kényszermunkára ítéltek bevagonírozását és elszállítását már a fegyverszüneti egyezmény aláírása, azaz 1945. január 20-a előtt végrehajtották. A polgári lakosság elhurcolása azonban ezzel nem fejeződött be. Tudjuk például, hogy 1945-ben a magyar kormány kétszázötvenhatszor (!) tiltakozott a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál a polgári lakosság elhurcolása miatt.

– Lehet-e összegezni a II. világháborús magyar veszteségeket? Tanulmányában arról ír, hogy a Szovjetunió, Lengyelország és Németország után Magyarország szenvedte el emberéletben népességéhez mérten a legnagyobb veszteséget. Hányan lehetnek azok, akik hadifogságba estek és akiket kényszermunkára vittek a Szovjetunióba, de sosem tértek vissza onnan? Tájékoztatnak-e erről újonnan megismert orosz levéltári dokumentumok?

– A II. világháborúban a területében megnagyobbodott Magyarország vett részt, ezért indokolt a veszteségeknek erre a területre történő kiszámítása. Romsics Ignácnak a XX. századról szóló magyar történeti összefoglalójában olvashatjuk: az akkori Magyarország lélekszáma 14,5 millió volt, ennek 6,2 százaléka veszett oda a háborúban, azaz mintegy kilencszázezer ember. Az elpusztult katonák száma ezen belül 340-360 ezerre tehető, a zsidó áldozatok száma közel 500 ezer volt. A maradék 160 ezer áldozat mindegyike azonban nyilván nem a szovjet táborokban pusztult el, hiszen sokan a bombázások, az ostrom, a visszacsatolások stb. következtében haltak meg. A ma rendelkezésünkre álló szovjet források a magyar foglyok esetében a szovjet táborokban 165 170 elhalálozást rögzítettek. Stark Tamás adatai szerint a fogságban vagy az oda vezető úton elpusztultak száma 270-370 ezer lehetett, Ungváry Krisztián viszont 105-155 ezerre teszi számukat.

– Hogyan, milyen ütemezésben és kinek a költségén történt a magyar hadifoglyok hazaszállítása?

– Hosszú és bonyolult folyamatról van szó. Tudomásom szerint Gyöngyösi János külügyminiszter 1945. július 20-án adta át a szovjeteknek az első, ezzel kapcsolatos jegyzéket, amelyet még több követett. Kétoldalú tárgyalásokra, illetve hadifogoly-egyezmény megkötésére azonban a békeszerződés előírása ellenére sem került sor. Az első hadifogolycsoportok hazatérését aztán a szovjet táborok átszervezésének igénye tette lehetővé, akkor a háború befejezése után a munkaképtelenek és a sebesültek jelentős részét hazaengedték, 1945 nyarán így körülbelül összesen 150 ezer magyar szabadult.

A szervezett hazaszállítás a békeszerződés aláírása után, 1946 júliusában kezdődött meg, és 1949-ig összesen majd” négyszázhúszezer magyar hadifogoly térhetett haza, 55-65 ezren azonban még ekkor is maradni kényszerültek. A költségek kizárólag a magyar államot terhelték, ezt a Magyarországgal megkötött párizsi békeszerződés rögzítette.

– Mikor váltak megismerhetővé az első források a jugoszláviai illetőségű hadifoglyokról, internáltakról és elhurcoltakról? Az, hogy a sztálini „béketábor” szakított a „láncos kutya” Tito Jugoszláviájával, aligha kedvezett a megalapozott történeti kutatásoknak.

– A kérdés eddig egyáltalán nem képezte tudományos elemzés tárgyát.

A magyar hadsereg hadifogságba esett katonáinak emléke ugyanakkor – az újvidéki hadifogoly-találkozók miatt – már évek óta borzolja a vajdasági és a szerbiai politikai életet és a közvéleményt. Súlyos támadások érték nemcsak e találkozók szervezőjét, Matuska Mártont, de az akkor még újvidéki székhelyű Magyar Szót is azért, mert néhány, ma még élő, hadifogságból hazatért magyar katona visszaemlékezését közölte.

– Hova térhettek haza a jugoszláviai magyar nemzetiségű hadifoglyok és internáltak?

– Az 1941 áprilisa, tehát a Délvidék Magyarországhoz történő visszacsatolása után betelepítetteket és letelepülteket – főként székely, csángó és vitézi telepesek, valamint hivatalnokok, közalkalmazottak voltak ők – a fegyverszüneti egyezmény előírása alapján eleve kiutasították a Vajdaságból, de azok a magyar nemzetiségűek, akik már korábban is állandó vajdasági lakhellyel rendelkeztek, automatikusan jugoszláv állampolgárok lettek. A hadifoglyok tehát elméletileg eredeti lakhelyükre, Jugoszláviába térhettek vissza. Ugyanakkor arra hivatkozva, hogy fasiszta szervezetek tagjai voltak – ilyennek számított például a Levente-mozgalom is -, sokakat közülük nem engedtek haza. A magyar és a jugoszláv kormány többször is tárgyalt ezekről a kérdésekről, szinte minden alkalommal a magyar fél sürgetésére, hivatalos magyar-jugoszláv hadifogoly-egyezmény azonban a békeszerződés aláírása és a hivatalos magyar-jugoszláv diplomáciai kapcsolatok felvétele után, a békeszerződés előírása ellenére sem született.

– Milyen belpolitikai vonatkozásai voltak a kérdésnek a háború utáni Magyarországon?

– A hadifoglyok repatriálásának kérdése gyakorlatilag kezdettől fogva a koalíciós pártok közötti politikai erőpróba része volt, hiszen a megoldásától minden párt biztos politikai hasznot remélt. Az MKP 1946 nyarától – a koalíciós partnerek visszaszorításának céljából – igyekezett kisajátítani magának a hazahozatal ügyét. A párton belül például külön hadifogolyosztályt hoztak létre. Rákosi 1947. április 27-i moszkvai látogatása alkalmával pedig Sztálin és Molotov közölte vele, hogy csak akkor hajlandók elindítani a Szovjetunióból az első hadifogoly-vonatokat, ha a kérdés nem „a reakciós erők” malmára hajtja a vizet. Rákosi értette a célzást, és itthon beindították a kommunista párt propagandagépezetét. Egyenesen „a magyar anyák” kérték Sztálin generalisszimuszt, hogy mutasson „nagylelkűséget és jóindulatot” a kérdésben és még a békeszerződés ratifikálása előtt engedje haza fiaikat, férjeiket. 1947 májusában aztán valóban el is indultak az első hadifoglyokat szállító vagonok.

– Van-e adat arra, hányan voltak közöttük nem magyar állampolgárok, romániai, csehszlovák vagy délvidéki, de magyar nemzetiségű emberek?

– Az 1947 májusa és 1948 márciusa között hazaszállított mintegy százezer magyar hadifogoly között például 16 620 nem magyar állampolgár volt: nagy többségük romániai és csehszlovákiai illetőségű, jugoszláviai mindössze 1574 fő.

A délvidéki magyar hadifoglyok a Máramarosszigeten és Debrecenben felállított nagy hadifogoly-gyűjtőtáborokon át egy számukra külön felállított táborba érkeztek, ez a tábor Szegeden volt, a helyi idegklinikán. Itt az átvételüket irányító jugoszláv belügyi tisztek különféle kérdőívek segítségével igyekeztek kiszűrni a „fasisztákat”. Sorsukat a rendelkezésünkre álló források alapján a határig tudjuk nyomon követni, hogy Jugoszláviában még milyen procedúrának vetették őket alá, egyelőre nem tudjuk. Ebből az első és egyben utolsó délvidéki transzportból 1948 áprilisáig a jugoszlávok 600 főt vettek át.

– Milyen személyes sorsok húzódnak meg a hadifogoly-történtek mögött?

– A Máramarosszigeten rekedt foglyok ügyére egy feketicsi özvegyaszszony, Burai Lajosné 1948. szeptember 26-án kelt levelében igyekezett felhívni a magyar kormány figyelmét, és Budapest támogatásával szerette volna a délvidéki magyar anyák mozgalmát elindítani fiaik hazahozatala érdekében. Kezdeményezése azonban kudarcba fulladt, a belgrádi magyar követség révén a Külügyminisztériumba elküldött levelét Budapest nem használta fel céljai elérésére. E levél így szól: „A jó Isten nevében indítsuk útnak magyar anyák ezt a levelet a Főméltóságos Miniszter úrhoz, hogy a mi fiaink, akik négyévi távollét után megérkeztek Máramarosszigetre és nem tudnak hazajutni. Ott hevernek, amint írják, hogy ővelük nem törődik senki. Romániai, csehszlovákiai és magyarországi magyarok is hazamentek, ők, jugoszláviai magyarok lágerba vannak téve, és nem tudják, mi lesz velük. Azért kérjük a Főméltóságos Miniszter urat, tegyen valamit az érdekükben, mert itten nálunk még hallani sem akarnak róluk, hogy hazahozassák őket ide Jugoszláviába. Mély tiszteletünket küldjük mi, magyar anyák, kérjük szíves jóságát fiunk mielőbbi hazasegítéséért.”

– Mikor érkezett haza az utolsó magyarországi és délvidéki hadifogolycsoport, és tudható-e, hányan érkeztek vissza Jugoszláviai területére?

– Ezt nehéz megmondani, ugyanis az 1947-48-as tömeges szabadon bocsátás után a hivatalos szovjet források szerint különféle ítéletekkel még több ezer magyar hadifoglyot őriztek szovjet táborokban. Nem tudunk arról, hogy köztük voltak-e jugoszláv állampolgárnak számító magyarok. Azt azonban tudjuk, hogy a Magyarországra érkezett délvidéki hadifoglyok átvétele 1948 tavasza és 1949 februárja között – az ismert politikai okok miatt – szünetelt. Szántó Zoltán belgrádi magyar követ, kormánya utasítására, 1948 decemberében „igen erőteljes hangú” jegyzékben sürgette a még Magyarországon rekedt délvidéki hadifoglyok átvételét. A két ország közötti megbeszélések ekkor már igen feszült légkörben folytak, és az időközben veszélyes határvárossá nyilvánított Szegedről Debrecenbe szállították a foglyokat. A jugoszláv bizottság végül mégis hajlandó volt újabb 531 hadifoglyot átvenni, az itt rekedteket pedig internálták, és megtiltották, hogy a határon túl élő rokonaikkal bármilyen kapcsolatot tartsanak. Csak 1954-ben engedélyezték huszonötüknek, hogy ismét levelezhessenek családjukkal, végül haza is térhettek. A többi Magyarországon rekedt volt fogoly sorsáról semmit nem tudunk.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 34. szám