Forrás: Magyar Hírlap

Gonoszkóp

Mint minden évben, legalábbis minden választási évben, most is elővette az SZDSZ a Vatikán feliratú táblát. Vizsgáljuk felül a szerződést, illetve beszéljünk arról, hogy majd egyszer szeretnénk. Aztán gyávuljunk vissza megint, mint mindig.

Az egyházpolitika Magyarországon igen egyszerű. Van középen a halódó, súlyos beteg egyház, ezernyi nyavalyával. Kevés a hívő, roppant kevesen – tíz-tizenkét százalék – járnak templomba, még kevesebben tartják be az előírásokat. Ez persze nemcsak az ő bajuk, mert volnának azért a tízparancsolatban ma is tartható paragrafusok, ha úgy egészében az egyházi etika közröhej tárgya is. Az úgynevezett történelmi egyházakra ma sötétebben vetül a kollaboráció árnyéka, mint a szocialista pártra. Ügynökök, békepapok, roppant gyanús figurák. Egy részük nyilván áldozat, a többi önként, kéjjel. Megtisztulásnak, önvizsgálatnak, bűnbánatnak nyoma se.

Mindezek ellenére ezek a figurák – nem a falusi plébánosok, hanem a főpapok – bizony jól élnek. Nem milliárdosok, de minek is, ha elsőrangú szociális biztonságban, luxusban, a nagy értékű személygépkocsitól a személyzetig mindenük megvan.

Limuzinpüspökök, mondjuk ki.

A történelmi egyházaknak a rendszerváltás után nagy lett a szájuk. Úgy gondolkodtak, hogy ha a szocializmus kifújt, akkor nyilván az a jó kis klerikális, autoriter, zsidózós félfeudalizmus következik, amelyben ők olyan remekül elvoltak.Hát nem az következett, hanem egy szekuláris, liberális rendszer, hoppá. Igaz, akkoriban sokan “találtak vissza” a valláshoz, de ez szalmaláng volt, és ma bizony az a helyzet, hogy ott maradt a nagy száj, és nincsen számottevő tömeg, amelyet érdekelne. A halk szó meg a mosolygó száj, az igen, de ez nem.

Az egyházak visszakézből összegabalyodtak Antall Józseffel és pártjával, azok meg kapva kaptak az alkalmon. Volt egy kis szektakampány a konkurencia ellen, meg bőkezű juttatások, keresztény kurzus. És természetesen vad, szenvedélyes kampánybeszédek a szószékről, mert hát ez volt a lényeg: a szabad kollaborációs vegyértékek lekötése. Aztán jött Horn és az SZDSZ, és összerezzentek a papok, juj, most mi lesz, rosszak voltunk. De valahogy csak összebarátkoztak annyira, hogy a miniszterelnök aláírja a vatikáni szerződést. Természetesen azért, hogy akkor talán nem fog lázítani ellene az egyház. Horn tévedett, “98-ban ment tovább a jobbos verkli. Orbánnal aztán megint jól elvoltak, szavuk nem volt semmihez, vatikáni szerződés üzemben, plusz amit még sikerült.

Fizetéskiegészítés a vidéki papoknak, korona ide-oda, keresztény kurzus reloaded; no meg az ominózus népszámlálási csalás. 2002-ben megint megmondták ünnepélyesen, hogy Isten a Fideszre szavaz. A magyar nép tett Istenre magasról, nyert Medgyessy. Ő semmihez sem mert hozzányúlni, mert félt a saját árnyékától is, vagy hát attól a leginkább. Gyurcsánynak volt egy rövid életű offenzívája, liberálisok követelték a szerződésmódosítást, aztán nem történt semmi se, mert ezek hangemberek.

Itt vagyunk most. Tessék kinyitni egy Új Embert, vagy megnézni a neten. Megy a sírás-rívás, hogy a büdös komenisták szegény emberektől elveszik a pénzt, nem lesz mit enniük, meg vissza kell adni az autót a banknak. Közben az egyháznak – a vatikáni szerződés értelmében – nincs oka attól félni, hogy eddig megszerzett jólétéből alább kellene adni, ugyanis a büdös komenisták csorgatnak nekik bőven a szegény emberek pénzéből. Adózni? Azt meg dehogy. Ha vasútról meg postáról van szó, akkor racionalizálunk. De az egyházhoz nem nyúlunk, nehogy nyivákoljon. Pedig nincs semmi krisztusi abban, aki nem vállal áldozatot, amikor mindenki más kénytelen. Bizony mondom néktek.

Tóta W. Árpád

újságíró

Comments are closed.