Szívhatár

sofar, 2006. augusztus 25. 22:35  JNA24 médiafigyelő, NOL Add comments

Forrás: NOL

Népszabadság * Cs. Gyimesi Éva * 2006. augusztus 26.

Kép: Rohonyi D. Iván

Köszöntő Szilágyi Júlia születésnapjára

ióta tengerre szállt az ember, több ezer éve tájékozódik a Nap és a csillagok járása szerint, viszonylag nem is oly régen használunk iránytűt erre. Ősi toposz, hogy maga az élet is egyfajta bárka, s áldott, aki megtanulja kormányozni a saját hajóját úgy, hogy minden vihart, zátonyt, hullámtörést, szomjúságot, örvényt is belekalkulál az útba. Manapság egyre inkább csupán önmagunkra számíthatunk, valamely személyes irányérzékre, ami lehetővé teszi, hogy a sorsot elfogadva megpróbáljuk azt beteljesíteni. A huszadik század folyamán a népek közös iránytűi: a különböző spirituális tradíciók, vallások, etikai rendszerek, még a humanizmus legkiválóbb modelljei is mintha mind csődöt mondtak volna. Pedig be” mérhetetlen nagy szükségletünk az útközösség, amelyben egyetemesen elfogadott közlekedési szabályok segítenének eligazodni, hogy lehetőleg ne ütközzenek végzetesen se személyes ladikjaink, se a különböző közösségek, nemzetek hajói! Be jó lenne, ha valamilyen, az egész bolygót elárasztó verőfény igazítana egymás felé, mutatná végre egy közös centrumból, merre az igazság, hol a lelki haza, amelyben osztatlanul valósulna meg az embertestvériség, valahogy úgy, ahogyan Tolsztoj vagy Hamvas Béla képzeli! Be hasznos lenne, ha ebben a mai értékhomályban irgalmatlanul megmutatná valaki, hol a fény, hol az árnyék, és milyenek a fokozatai!

Nem vágyom oda vissza, de a legsötétebb diktatúra korszakában, amikor véglegesnek látszott az értékek pokoli éjszakája, jobban el tudtam igazodni az emberek közt. Szilágyi Júliára gondolva most, hogy augusztusban volt a születésnapja, két szimbólum jutott eszembe arról, hogy az ő lénye milyen fényt jelentett és jelent nekem, és úgy vélem, még sokunknak. Milyen értéktartalom ragyog abban a törékeny nőben, aki szentjánosbogárként, foszforeszkáló iránytűként képes világítani ott, ahol a zsarnokság föld alá küldi a valódi értékeket, ahol a ködöt kedvelő középszerűség veszi át a hatalmat, ahol még az úgynevezett értelmiségnek sem érdeke már az igazságról beszélni. Nem mintha illúzióm lenne afelől, hogy az emberek egyszer végre újraeszmélve elfogadják az Igazság egyetemes mércéjét, hiszen, amit ma élünk át, az iszlám és a nyugati világ katasztrófával fenyegető konfliktusát, az nem más, mint az orwelli jóslat beteljesedése. Most csupán a különböző igazságok nyílt kimondhatóságának egyezményes minimumára gondolok, ami – ritka kivételekkel – korántsem érvényesül sem a demokratikusnak titulált közbeszédben, a nyilvánosság különböző fórumain, sem a tömegkommunikáció csatornáin, de még a családi közösségek, iskolák, templomok színterein sem.

A totalitárius társadalom évtizedeiben, olyan korban, amikor a hatalmi cenzúra mindennapos volt, Szilágyi Júliának megadatott, hogy képes legyen olyan műveket alkotni, amelyek nem tesznek engedményt sem a szellemi igénytelenségnek, sem a hamisságnak, olyan esszéket, amelyekben a nyelvezet és az általa megjelenített értékrendszer, az irodalmi forma a tettértékű szókimondás magasiskolája volt, és ezért bizonyulhat maradandónak mai munkássága is.

Nem itt a helye, hogy műveit elemezzem, most csupán esszéinek néhány mértékadó sajátosságát emelem ki a Versenymű égő zongorára című kötete alapján (Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002). Mindenekelőtt azt a tág szellemi-erkölcsi láthatárt, amelynek révén folytonosan felülemelkedni törekszik a kelet-európai, romániai, erdélyi társadalom és benne az értelmiség nyomasztóan szűk “léthatárán”. Eredendően azáltal történik ez, mivel bölcseleti és irodalmi értékérzékenysége főként az egyetemes igényű alkotók, műalkotások erkölcsi és esztétikai üzenetére rezonál, mégpedig úgy, hogy nem csupán állít, hanem – a modernitás korában is tekintélyelvű hazai kultúra zárt szerkezetében, közegében – állandóan kérdezni mer. “Határérzéke” – nevezzem így – először is ebben nyilatkozik meg: minden végérvényesnek állított ismeretet, nézetet, tudást megkérdőjelez, hiszen a felvilágosodás racionalizmusának legkövetkezetesebb érvényesítése nem is lehet más, mint egyfajta önreflexív, kritikai racionalizmus, azaz saját értelmi képességeink korlátainak, az “észhatár”-nak a beismerése. És ha nem hivatkozik is Karl Popperre, ez fejeződik ki írói gyakorlatában, hiszen véleménye szerint – Montaigne nyomán – minden esszé alapjánál kimondva-kimondatlanul a que sais-je? kérdése rejtezik. Ez magyarázza a határtalan nyitottságot, fogékonyságot is, ahogyan a felvilágosodást megelőző zsidó-keresztény spirituális tradíciót (Ábrahámot, Jóbot, Pascalt stb.) is meg tudja szólaltatni.

Akárcsak nemzedéktársa, Láng Gusztáv, Szilágyi Júlia is ragaszkodik a szókratészi hagyományhoz, ami kétezer éve – úgy tűnik – valóban a zsarnoki rendszereket elszenvedő értelmiség mindenkori alternatívája olyan körülmények között, amikor kegyetlenül nehéz megőrizni a tisztességet, függetlenséget. A világirodalomból Shakespeare, Proust, Camus, Beckett, Kafka, Malraux, Ahmatova és mások, az erdélyiből Bodor Ádám, Székely János, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Balla Zsófia és a hozzájuk hasonlók képezik elemzései tárgyát, és irodalmi igényű kritikusként tekintve nem csoda, hogy figyelme nem mindenkire terjed ki, célja sohasem a napi kritika, hanem a művek, életművek értékorientált értelmezése és elhelyezése a személyes és a kortárs értékrendben. Ami pedig a mai kultúra állapotát illeti, amelyben az értelmiség nagy része pénz- és pártcsatolmánnyá züllött, és korrupttá lett az oktatási rendszer, szimptomatikus, hogy a sztoikus hagyomány mennyire aktuális.

A gyermekkori “határsértés” – a deportálás előli menekülés – tragikusan kalandos merészsége és nyomasztó tapasztalata épül be Szilágyi Júlia műveibe egyfelől oly módon, hogy szellemileg továbbra is van bátorsága áthágni bizonyos konvencionális határokat, ahogyan például a George Sandról és Tolsztojról szóló esszéinek “példasértő” életű főhősei teszik; másfelől azonban úgy marad meg minden egyes megnyilatkozásában az elfogadás, a tapintat etikai (zöld)határain belül, hogy – ismerve élete válságos, a negatív érzésekre feljogosító korszakait, eseményeit – bámulatos, követésre méltó toleranciáról tesz tanúbizonyságot. Mintha egyik mesterét, Tolsztojt követné ebben: “A szabadság az, ha nem kényszerülünk roszszat tenni.” (Napló). Szilágyi Júlia nem az egykor identitásában megalázott ember/nő sértettségének kifejezését, hanem mindennap a “szabad jónak lenni” alternatívát választotta és választja.

József Attila hazaélményének két lírai példáját idézve próbálom megjeleníteni az általam elképzelt lelki konfliktushelyzetet, amelyen a személyiség csupán rendkívüli erkölcsi érettséggel és nagyvonalúsággal lehet képes felülemelkedni. A költő így ír az Elégiában: “Tudod-e, / milyen öntudat kopár öröme / húz-vonz, hogy e táj nem enged és / miféle gazdag szenvedés / taszít ide?” Egy másik költeményben pedig emígy: “S mégis, magyarnak számkivetve, / lelkem sikoltva megriad – / édes Hazám, fogadj szívedbe, / hadd legyek hűséges fiad!” (Hazám). Feltételezhető, hogy költőnk ilyen és ehhez hasonló haza iránti vallomásai a román/cigány apa miatt politikailag (kívülről) gerjesztett és bensővé vált nemzeti identitáskonfliktust rejtik, és olyan “kényes”, feldolgozatlan ellentmondásra utal(hat)nak, amelyek mindmáig terhelik az utókor irodalomtörténészeinek adósságszámláját, és figyelmeztetnek a vegyes házasságban növekvő mai gyermekek iránti társadalmi felelősségre is. Persze a József Attilával szembeni mulasztásunk nem mentség arra, amit esetenként naponta elkövetünk a köztünk élő zsidó származású kortársainkkal fennálló kapcsolatainkban.

Mióta eszemet tudom, Julika népszerűsége az ifjúság körében már akkor is nagy volt, amikor még nem tanított esszéírást a magyar szakosoknak. Jó, hogy a világ “érdes részéről” elszenvedett dolgokat a hallgatóktól kapott szeretet ellensúlyozza, amellyel személyében naponta díjazzák a tolsztoji hitvallás bölcsességét: “Akkor hát miben hiszek? … Abban, hogy jónak kell lenni: nevetni, megbocsátani, szeretni.” Ő iránytű lehet, sötétben is.

A cikk megjelent a kolozsvári Szabadság napilapban

Szilágyi Júlia irodalomkritikus, esszéíró

Kolozsváron született 1936. augusztus 1-jén. 1960-ban szerzett tanári oklevelet a Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar nyelv és irodalom szakán. 1963-1967 között a Dolgozó Nő című havilap művelődési rovatának részmunkaidős szerkesztője, 1969-1991 között pedig a nagy múltú kolozsvári Korunk folyóirat művelődés-oktatás rovatát szerkesztette, innen vonult betegnyugdíjba. 1990-ben az RMDSZ Puntea (A Híd) című, a magyar-román párbeszédet szorgalmazó lapjának társszerkesztője volt, 1994-től pedig meghívott előadó a BBTE bölcsészkarán. Könyvei: Jonathan Swift és a huszadik század – kismonográfia, 1968; A helyszín hatalma – esszék, 1979; Mit olvas, Hamlet herceg? – esszék, tanulmányok, 1993; Versenymű égő zongorára – válogatott esszék, 2002. 1990-ben Bethlen Gábor-díjjal tüntették ki, 1992-ben Soros-ösztöndíjat kapott. Munkásságát 1997-ben a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével jutalmazták.

Comments are closed.