Forrás: Népszava

A századfordulón és az új évtized első felében felerősödni látszik Fejtő vallásbölcseleti, kultúrhistóriai érdeklődése. Keresztényként is foglalkozik például a zsidósággal, de ez a téma nem elsősorban személyes származási-identitási problémaként érdekli, hanem az Ótestamentum erkölcsi értékeinek egyetemes vonatkozásai, továbbá a zsidóknak a magyar kultúra gazdagításában és innovációjában játszott kitörülhetetlen nemzeti szerepe miatt. A maga “egyháziatlan vallásossága” sem időskori megtérés, hanem a szinte minden emberben meglévő “hitszükséglet” sajátos kifejeződési formája, illetve a hitekben, a vallási tanokban föllelhető emberi drámák és értéküzenetek, az emberi emancipáció évezredes küzdelmeinek racionalizálási kísérlete.

Isten, ember, ördög

A történelem ún. jó és rossz oldala különösen sokszor ihleti írásra Fejtőt az utóbbi évtizedben, hogy azután ez az érdeklődés a franciául és magyarul végre szinte egyidejűleg megjelenő ördög-esszében teljesedjen ki (Isten, ember, ördög. Elmélkedés a rosszról és a történelemről). Szükségképpen megidézi benne József Attila alakját, líráját és gondolkodói kísérleteit is. Miként barátja, ő is szerves (de nem lineáris és nem teleologikus) értékfolytonosságot lát a kereszténység, a humanizmus, a felvilágosodás, a polgári forradalmak, a marxi eszmerendszer és a liberalizmussal is szövetséges modern szociáldemokrácia között. Úgy véli: csak ez az emancipációs kontinuitás képes fölvenni a küzdelmet a történelmi “ördög”-gel: az emberiség históriájában nagyon is földi, azaz emberi-társadalmi konfliktusokból “testet öltött” rosszal. A bűnbakképzést és az újkeletű megváltás-teóriákat elutasítja, ám – direkt és indirekt módon – szembeszáll a posztmodern világfelfogással és az ahistorikus látásmóddal is. Méltatja, de nem magasztalja föl kritikátlanul az 1989-90-es világrendszer-változást. A kapitalizmust és a globalizációt adottnak és kikerülhetetlennek tartja, de korántsem apologetikusan ítéli meg őket. “Mivel a kapitalizmussal szemben nincs alternatíva, segíteni kell a globalizációt – csak éppen e folyamatot ellenőrzés alatt kell tartani” – vallja.

Ilyenek vagyunk: Új nép, másfajta raj

Fejtővel bizonyára lehet vitatkozni mai világképének egyik-másik eleme kapcsán. Ugyanakkor, bár nem hangoztatja folyamatosan a baloldal, a szociáldemokrácia eredendő rendszerkritikai, azaz kapitalizmuskritikai természetét, számos gazdasági, társadalmi, kulturális, környezetvédelmi kérdésben egyértelműen nevén nevezi a tőkés rendszer szervi hibáit, a szélsőséges profitmaximalizálást, az ultraliberális és neokonzervatív kapitalizmus társadalmi igazságtalanságait, az USA nagyhatalmi és militarista visszaéléseit. A fő kockázatot mindazonáltal abban látja, hogy ha az emberiség, a kapitalizmus világrendszere a demokratikus erők nyomására sem képes megbirkózni saját ellentmondásaival, akkor még veszélyesebbé válnak a kapitalizmus ellentmondásaira adott torz “válaszok”, a vallási köntösbe burkolózó messianizmusok, a terrorizmus, a rasszizmus globalizálódása, aminek az egyetemes katasztrófa lehet a vége. Ezért is idézi föl folyamatosan a fasiszta és a sztálini totalitariánizmusok tanulságait, s ezért mutatja föl velük szemben mértékként és távlatként a demokratikus szocializmust.

“A szocialista ideológia – mondjuk inkább utópia – lényege alapítói szerint az egyéni szabadság, a szolidaritás és a társadalmi egyenlőtlenségek elleni harc szintézise. A szocializmus – mint a felvilágosodás századától örökölt nemes eszmények és 1789 örököse – számomra összeegyeztethetetlen mindenfajta diktatúrával, legyen az katonai, rendőri vagy partizán diktatúra.” Tisztelve a régi-új világvallásokat, a mai nemzetközi diskurzusokba bekapcsolódva figyelmeztet a mind a katolicizmusban, mind pedig – különösen – az iszlámban jelentkező fanatizálási veszélyekre, amelyek azonban szerinte nem e vallások és kultúrák eredeti természetéből és teológiájából fakadnak. Aligha szabad az emberiségnek misztikus megváltásokban, utolsó ítéletekben, csodákban bízni; nem szabad a múlt süllyesztőjébe küldeni a mégoly megsebzett racionalitást – érvel.

2006-ban magyarul megjelent másik munkájában (Mégis csak a szociáldemokrácia, amelyet találóbb lett volna a német “Trotz alledem” évszázados magyar nyelvi tradíciójához hűségesen “Csakazértis szociáldemokráciá”-nak fordítani) a demokratikus szocializmus történetét és modelljeit mutatja be. A modern szociáldemokrácia értékrendjét, felfogástípusait és perspektíváit, például Anthony Giddens és Gyurcsány Ferenc koncepcióit elemezve könyvének végén azt hangsúlyozza, hogy a baloldalt a nemzeti és az osztályszolidaritás mellett az az összemberi szolidaritás is minősíti, amely a szocialista világképbe a XVIII. századi felvilágosodásból került át. “József Attilában, a világ egyik legnagyobb, egyszerre proletár és polgári világnézetű költőjében találhatjuk meg ennek a humanista modernségnek a legszebb poétikus kifejezését. Például A város peremén című versében, amikor azt mondja: “ilyenek vagyunk. / Uj nép, másfajta raj. / Másként ejtjük a szót.” […] “Papok, katonák, polgárok után / így lettünk végre mi hű / meghallói a törvényeknek”, örökösei minden emberi műnek.”

József Attila, a sámán, aki megbabonázott

József Attila és Fejtő Ferenc személyes kapcsolatát, megismerkedésüket, a költő haláláig tartó barátságuk és irodalmi együttműködésük tényeit, Fejtő 1934 óta “folyamatosan írt” József Attila-értelmezéseinek ívét feltárták a kutatások és a mostani publikációk. Nem utolsósorban Fejtő memoárjai, interjúi, rövidebb emlékezései. A két 2005-ös megjelenésű József Attila-könyvben (József Attila, a Szép és a Jó Szó mestere; illetve József Attila, az útmutató) közölt tanulmányok egy része friss szöveg, másik része önkommentár kíséretében jelent meg újra a centenáriumra. A közelmúltban őt ért durva, politikai motivációjú rágalmakkal szemben egyáltalán nem akarja magát a költő egyetlen igazi vagy legfőbb barátjának pózába föltornászni, idegen tőle a mitizálás, a baráti kisajátítás. Arról is bőséges szó esik írásaiban, hogy olykor mennyire nehéz ember volt József Attila, miközben máskor egy kölyökkutya kedvességével vette le a lábáról barátait; hogy voltak közöttük viták, s hogy ez a barátság sem volt elég erős ahhoz, hogy visszatartsa a költőt végső döntésétől. Tiszteletben tartva személyiségi jogait, a mai sztárkultuszos és szenzációhajhász korunkhoz képest Fejtő szokatlanul tapintatos a költő magánéletét illető témákban, a nőkhöz, a szexualitáshoz való viszonyában; pedig bizonyosan többet tud, mint amennyiről nyilatkozik.

A centenáriumi írásokban – mindenekelőtt a Valachi Annának adott bensőséges interjúban – gyakran hangoztatja az irodalmi értelemben vett mester-tanítvány-kapcsolatot. 1930-as első találkozásuktól kezdve – írja – “ő lett életem központja. Valósággal megbabonázott: megéreztem benne a varázslót. Számomra mindig sámán maradt. És az ő költészetének ismeretében határoztam el, hogy nem fogok többet verset írni.” “Famulus voltam Attila mellett” – tér vissza többször is a saját szerepére, ami talán némi túlzásba vitt szerénységre is vall, főleg 72 éve folyamatos kritikusi teljesítményének szakmai innovativitását és tudományos relevanciáját tekintve. De “menti” ezt az önlefokozást a baráti rajongás hőfoka, az “abszolút odaadás” is, az a József Attila-személyiség, ami másokat is megbabonázott a költő környezetében. A sámán-sággal egyidejűleg József Attila lefegyverzően tiszta racionalizmusáról, logikus intellektusáról és versalkotói módszeréről is gyakran beszél Fejtő; tudjuk: a két karaktervonás nem feltétlenül mond ellent egymásnak.

Kommentátor vagyok, nem újító

A sűrűn publikáló, erős önreflexiós késztetésű Fejtő ekként határozza meg munkásságát: “mindennapos, megszokott foglalatosságom” “a jelenkori történelem kommentálása…”. “Nem vagyok “nagyság” és nem is érzem magam annak. Nem voltam újító, nem teremtettem sem új filozófiát, sem új stílust. Egyetlen érdemem van: dolgoztam, fáradhatatlanul tanulmányoztam, kérdéseimmel ostromoltam és próbáltam megérteni ezt a századot, amellyel együtt születtem, s amellyel valószínűleg együtt fogok meghalni is” – írta tíz évvel ezelőtt. Ez a korai búcsú szerencsére nem valósult meg, Fejtő egészségben s alkotókedvben érte meg az új évszázad első évtizedének derekát is. S József Attila vonatkozásában szintén folytatta, a centenárium időszakában pedig ki is teljesítette vállalását: “elsősorban az a hivatásom, hogy tájékoztatást és magyarázatot adjak a világpolitikai eszményekről, méghozzá a lehető legtárgyilagosabb módon. […] Kommentátor vagyok, megérteni akarom a világot…” Önérzetesen rögzíthette: “Azt hiszem, néhány más szabadelvű gondolkodóval együtt én is segítettem eloszlatni a látszatokban bízók illúzióit” – a szabadelvűség, a nemzet, a demokrácia, a szocializmus eszméi borzalmas eltorzulását és maradandó értékelveit illetően is. Fejtő számára József Attila is “érv” és “illusztráció” erre az évszázados perben.

Azok az itt nem elemezhető s részben politikai természetű viták, amelyekbe Fejtő 2004-2006-ban József Attila kapcsán is “belekeveredett”, továbbá fáradhatatlan személyes aktivitása arra vall, hogy a centenáriumi időszakban ő állt ki a legbátrabban és a legkövetkezetesebben a költő és értekező József Attila – mégoly sokarcú – szocializmusa, européer patriotizmusa mellett. Fejtő Ferenc lett az évforduló lelkiismerete, nem-állami, nem ellenzéki, hanem valódi civil ideológusa: a több mint hét évtizedes hűség és az alkotó újragondolás szép intellektuális s emberi példáját mutatva föl. A történelem igazságtétele és a személyes élet csodája: Fejtő Ferencnek döntő szerepe lehetett abban, hogy az új évszázad elején nemzeti kortársunkká vált a múlt századi József Attila; hogy tömeges élménnyé lett teljessége, ezerarcúsága és emancipációs reménye.

Szerkesztett, némileg módosított részlet a szerző egy hamarosan megjelenő, hosszabb tanulmányából

Agárdi Péter

Comments are closed.