Forrás: Népszava

A mesét és brutalitást oly előszeretettel vegyítő amerikai filmgyártás egyik emlékezetes darabjából, a G.I. Jane-ből két dolgot tudhattunk meg: egyrészt azt, hogy a szebbik nem tagjai azért nem lehetnek tengerész gyalogosok az USA-ban, mert nem bírnák az embertelen kiképzést, másrészt azt, hogy a nők mindenre képesek, nem lehet lepipálni, félreállítani őket, mert amit meg akarnak csinálni, azt meg is csinálják. A Demy Moore megformálta hősnő kísérleti nyúl mivoltában is állta a filmben a sarat, pedig a kiképzőtiszt és az egész férfibagázs ellene drukkolt. Ennyit a meséről.

Ami egyébként a NATO európai tagországaiban tapasztalható tényeket illeti, sem a katonai vezetők zárt, sem a civilek nyitottabb világa nincs azonos véleménnyel a nők hadseregeken belüli szerepvállalásáról. Alkalmazásuk vissza-visszatérő viták központi témája, és sokak véleménye az, hogy a katonanő valójában egy társadalmi kísérlet alanya, de van olyan felfogás is, mely szerint politikai illendőségből járulnak hozzá az országok a nők katonai szerepvállalásához.

Nem nehéz elképzelni, hogy a tábornok urak a férfidicsőség megtépázásának, a hősiesség, a bátorság privilegizált macsótulajdonságainak csorbítását látják az egyre több mundért öltő nőben. Érthető affeletti riadalmuk, hogy esetleg kiderül, nincs már szükség a heroizált katonaférfi ideáljára, ha ez a hivatás ma már “csak” olyan szakma, olyan foglalkozás, amelyet a nők is választhatnak. Tény ugyanis, hogy kisebb-nagyobb számban, de szinte a világ minden hadseregében megjelentek a nemzetükre jellemző G.I. Jane-ek.

Európában a hatályos törvények egyedül az olaszoknál nem teszik lehetővé, hogy a nők a katonai pályát válasszák. Izlandon viszont amiatt ismeretlen a katonanő, mert a férfi katona is az, hiszen nekik nincs hadseregük. A muzulmánok világában a vallás szigorúan tiltja a nők részvételét a fegyveres testületekben. A NATO tagországai közül az Egyesült Államok vetette el leghamarabb és legradikálisabban a tradicionális, csak férfiakból álló hadsereg imázsát, így talán az is érthető, hogy kétmilliós haderejének tizenöt százaléka lány vagy asszony. De náluk kapott a legtöbb nő háromcsillagos tábornoki valamint tengernagyi rendfokozatot is.

Bármily furcsa, a mintegy harmincezer katonából álló Magyar Honvédségnek ma tizenhat százaléka nő, s zömük, azaz kilenc százalékuk tisztként szolgál. Ez az arány kiemelkedően magas, csak Szlovénia a maga negyven százalékos és Izrael, a katonanők harminckét százalékos arányával előz meg bennünket. Angliában, Hollandiában, Belgiumban és Franciaországban a haderő tíz százalékát alkotják a hölgyek. Hogy jó ez nekünk vagy sem? Ki tudja.

Hogy mi lehet a magyarázata a nők mundér utáni vonzódásának? Erre a kérdésre sem könnyű választ adni.

Azt biztosra vehetik a tiszt urak, hogy a nők nem veszik el tőlük azt az “ősi játékot”, vagyis a hadsereget, amit maguknak találtak ki. Sőt, jónéhány civil foglalkozáshoz hasonlóan a katonai pálya sem fog elnőiesedni, jóllehet napjaink nyugati hadseregeiben összességében négyszázezernél is több a katonanő. Azt persze senki nem tagadhatja, hogy száz év alatt szinte robbanásszerű változáson ment át a katonaszereppel kapcsolatos gyakorlat. A múlt század elején a hölgyek, a legendás “markotányos nők”, a háborús kíséret szerves részeként, afféle “háttérmunkásokként” a férfiak gyógyításában, ellátásában, kiszolgálásában vettek részt. Az “50-es, “60-as években kezdett számukra munkaadóvá válni a hadsereg, és ez a folyamat mindaddig problémátlan maradt, amíg a nők nem kezdték “fenyegetni” a férfiak katonai tradíciójának érvényesülését. A drámai helyzet akkor következett be, amikor a hölgyek megpályázhattak, s alkalmasságuknál fogva el is nyerhettek harcoló beosztásokat.

Számos kutatás – köztük több hazai is – próbál egzakt magyarázatot adni arra: mi lehet az oka annak a vonzódásnak, amely annyi hölgyet delegál ehhez az egyáltalán nem nőies tevékenységhez. Egyesek a választ ráhúzzák az emancipáció kaptafájára. Mások a munkaerőpiac helyzetével érvelnek. De van olyan magyarázat is, amely állítja: korunk asszonyai, lányai vonzódnak azokhoz az új, izgalmas kihívásokhoz, amelyeket a hadsereg kínál. Talán túl unalmas vagy egysíkú a civil élet?

Úgy tűnik, hogy a hadseregek “nemi specifikus” kultúrájának átalakulását éljük és ebbe az átalakulásba tökéletesen belefér a pontos, precíz, kitartó egyenruhás nő. Az ellenlábasok tábora nálunk is azzal érvel, hogy ne akarjon férfi lenni a nő, és ne akarjon szuperebb katona lenni a férfinél, mert azzal ugye saját női mivoltát is lebecsüli. A férfisovinizmus, az analízis hiánya, no meg némi filozófikus megközelítés is keveredik ebben a felfogásban. A folyamatot bíráló kutatók között vannak olyanok is, akik úgy vélekednek, hogy a katonai vezetők saját belső legitimációs válságukból azzal akarnak kikeveredni, hogy a nőket bevonják a hadseregbe. Nálunk is él afféle vélemény, hogy a női nem tulajdonképpen a honvédség társadalmi elfogadottságát segíti elő. Mert hát az emberek legfeljebb viseletükben militánsok.

Viszont egyre több pszichoanalitikus kutatás jut el ugyanakkor arra a freudi felismerésre, hogy: “a hadsereg férfias jellege mítosz és mint ilyen, nem más, mint a nemi szerepekből eredő erotikus fantázia terméke”. Ezt a megállapítást a szociológusok előszeretettel kerülik ki. Nincs viszont olyan társadalomkutató, aki nyíltan vagy burkoltan ne utalna arra, hogy a katonapályán megmaradó nők bizonyos tevékenységi körökben jobbak, mint férfi bajtársaik.

A “90-es évek közepén magyar katonaszociológusok izgalmas kutatást végeztek annak kiderítésére, hogy a katonanők és a hadsereg milyen kölcsönhatásba kerülnek egymással, miképp változtatják meg egymást. Sajnos, általános érvényű következtetések levonására nem adott módot a felsőfokú végzettségű, kvalifikált katonatiszt hölgyek és közalkalmazott nők körére szorítkozó kutatás. Tendenciákat azonban ki lehetett olvasni. A honvédséget “formalizált versenypályának” nevező kvalifkált tisztnők fele, a közalkalmazott nők háromnegyede diplomával került a ringbe. Ennek ellenére 1985 és 1995 között csak nyolc nőt találunk a százhetvenkét doktorátus szerzett katona között. Érdekes, hogy a kutatás közalkalmazotti szereplőinek harmincnégy százaléka saját pályára kerülését a véletlen művének nevezte. A tiszti pályát választókat a jó fizetés és a biztonságosnak tudott munkahely motiválta, ritkábban az, hogy a férj is hivatásos katona.

A Magyar Honvédség tisztjei életben tartják a régi mondást: aki nem akar tábornok lenni, az nem is jó katona. Aligha furcsálkodhatunk amiatt, hogy a tisztnők tervei közül a tábornoki rang elérése hiányzik, sőt, harminc százalékuknak semmiféle előmeneteli ambíciója nincsen. A kilépés gondolata negyven-ötven százalékukat foglalkoztatja, bár, mint kiderült, ma már csak ritkán kell megküzdeniük elfogadásukért. Hogy kell-e azon siránkozni, hogy a katonanők elveszítik nőiességüket? Lehet, de minek. Brünhildák mindig voltak és lesznek. Ami viszont a nők elférfiasodását, illetve a férfiak elnőiesedését illeti, csak azt mondhatom: van ilyen. De ez a kérdés lényegesen túlmutat azon, hogy a hadseregekben jelentősen megszaporodtak a női katonák.

Képalá:

Nálunk is él az a vélemény, hogy a női nem tulajdonképpen a honvédség társadalmi elfogadottságát segíti elő.

Szabó Iréne

Comments are closed.