Orbán Anita, vilag@hetivalasz.hu
Az izraeli-libanoni háború és a meghiúsított londoni terrorista tervekkel egy időben az egész világon vezető hírként kezelték, hogy Fidel Castro kubai elnök átadta a hatalmat öccsének, Raúl Castrónak. Miért ilyen fontos Kuba? Katonai jelentősége meg sem közelíti a fél évszázaddal ezelőtti szintet, amikor Fidel Castro hatalomra kerülésével a Szovjetunió állandó bázist szerzett az amerikai partok közvetlen közelében. Már semmi esélye, hogy az ország kapcsán a harmadik világháború kirobbanása valós közelségbe kerüljön, mint 1962-ben Hruscsov és (ahogy az elmúlt egy-két év kutatásai alapján kiderült) Kennedy hazardírozásai eredményeképpen történt. A kubai „gazdasági és társadalmi modell”, ellentétben a hatvanas és hetvenes évekkel, néhány ön- és közveszélyes forradalmár kivételével szinte senki számára nem követendő példa. Fidel Castrót pedig egyre többen inkább önmaga paródiájává váló gerontokratának, semmint világmegváltó forradalmárnak látják.
Kuba és „Fidel” azonban jelképek. A magukat a kapitalizmus vagy az európai gyarmatosító múlt vagy az Egyesült Államok áldozatainak tekintő közép- és délamerikaiak jelentős része számára Kuba az ellenállás, a múlt igáitól való szabadulni próbálás jelképe. A nyugati, különösen a latin ajkú baloldal számára Castro a „Cuba Si, Yankee No” tüntetések (már-már bájosak lettek volna, ha nem a KGB áll mögöttük) szimbóluma, az amerikaiak és velük együtt az imperialista, globalista, rasszista és persze „olajiparista” erőkkel való, természetesen még mindig rendkívül aktuális szembenállás bajnoka. A totalitárius csábításoknak és nosztalgiának ellenálló antikommunisták szemében Fidel Castro véreskezű diktátor, a világ két utolsó regnáló sztálinistájának egyike, és ajándéknak tekintenek (tekintünk) minden percet, amivel megrövidíthető a hatalma. Itthon, Magyarországon is sokan vagyunk, akiknek a fenti okok valamelyike miatt fontos, hogy mi történik Kubában – és persze az, hogyan reagál az eseményekre a magyar külpolitika. (Akinek itt most összeszorult a gyomra, az nem fog csalódni.)
Kuba kommunista diktatúra alatt nyög, úgyhogy amit onnan hallunk, az információk és dezinformációk sajátos egyvelege. Ami bizonyosnak tűnik, hogy Fidel Castro nagyon beteg, és átadta a hatalmat öccsének, Raúlnak (nyilván szigorúan mozgalmi érdemek alapján). Ahogyan az egy újdonsült vezértől illik, II. Castro rögtön mozgósítást rendelt el, nehogy valaki félreértse a helyzetet, és a proletárdiktatúra gyengülésére gondoljon. Van is mitől félnie, mert az országban elképesztő mértékű a szegénység és kilátástalanság. Ráadásul az ellenzéki erőkkel is számolnia kell. Nagyobb részük Floridában, Kuba partjaitól alig száz kilométerre él, kisebb részük pedig az országon belül, elsősorban börtönökben. Mindezek tetejében a világ jóérzésű fele egyértelműen támogatná a diktatúra bukását.
De mi a helyzet hazánkkal? Mi támogatnánk a rezsim bukását? Támogatnunk kellene? Egyáltalán, miért foglalkozzunk Kubával? Egyértelmű, hogy nincs közvetlen nemzeti érdekünk Kuba viszonylatában. Ebben az esetben az olyan közvetett érdekeinket érdemes tekintetbe venni, mint például az EU érdekei, egyéb szövetségeseink érdekei, illetve az általunk erkölcsileg helyesnek vélt álláspont. A kubai rezsim esetében a három szempont egy irányba mutat: a kommunista diktatúra bukásának elősegítése felé. Az EU által intenzíven támogatott emberi jogi elvek, a nem EU-tag NATO-országok álláspontja, illetve saját közelmúltunk is azt sugallná, hogy mindenképpen ki kell állnunk a velünk hasonló sorsú népek mellett.
A képlet tehát látszólag egyszerű. Közvetett érdekeink és erkölcsi érzékünk ugyanazt diktálják, ráadásul ez a cselekvés még csak nem is igényelne különösebb erőfeszítést. Valahol azonban, mint azt a magyar külpolitikában kezdjük megszokni, megint csak elcsúsznak a dolgok. Ha az európai államok Kuba-politikáját skálán helyeznénk el, akkor Csehország lenne az egyik végén. A csehek váltak Európa kubai lelkiismeretének szószólójává. Számos kezdeményezéssel éltek, a kubai politikai bebörtönzöttek cseh politikusok általi jelképes örökbefogadásától a Nemzetközi Bizottság a Kubai Demokráciáért létrehozásán át a kubai ellenzék aktív segítéséig. A csehek számos európai uniós fórumon is a Kuba-politika alakítói, és sikeresen mozdították ki az európai álláspontot a szokásos holtpontjáról. A képzeletbeli skála másik végén azonban, láss csodát, Magyarország áll, a Kubát egykor gyarmatosító Spanyolországgal karöltve. Hazánk megdöbbentő módon egész egyszerűen normális országként, normális rezsimként kezeli Kubát. Ennek megfelelően például még csak véletlenül sem hívnak meg bennünket azokra a háttérbeszélgetésekre, amelyeken az uniós országok jelentős része informálisan koordinálja Kuba-politikáját.
Amint arról sokan és sokat írtak, írtunk már: Magyarországnak gyakorlatilag nincs külpolitikai víziója és stratégiája. Az esetleges céljaink megvalósításában is gyakran ügyetlenek, sőt helyenként kifejezetten gyengék vagyunk. Lassan nem kívánhatunk mást, mint hogy legalább a tartásunk egy részét őrizzük meg. A magyar kormánynak is meg kellene értenie, hogy egyszerűen nem lehetünk mi a kommunista Kuba legjobb európai barátai.
