Tizenhét év után ismét Magyarországra látogatott és beszéded intézett a magyar néphez, a világ legbefolyásosabb embere. Ami nem változott az, hogy ő még mindig az Egyesült Államok elnöke. Valamint az hogy őt szintén George Bushnak hívják.Igaz egykor az idősebb, ezúttal az ifjabb tette tiszteletét kis hazánkban. Ami azonban változott az a fogadtatás.
Az ifjabb Bush is ellátogatott hozzánkÉs itt nem a hivatalos formájára gondolok, hanem arra ahogy az átlag emberek többsége (reménykedem még benne, hátha mégis tévedek) látta az Air Force One és utasainak landolását. Elég, ha az ember megnéz a televízióban egy erről szóló vitaműsort, beleolvas egy internetes fórumba érkezett véleményekbe vagy egyszerűen, látja és hallja, hogyan reagálnak eme jeles eseményre a közvetlen környezetében. Ekkor máris szembetűnő a kontraszt a mostani és az akkori elnöki látogatás között.
Egy, a televízióban is sugárzott, korabeli felvétel arról tanúskodik, hogy akkor az emberek úgy tekintettek – sőt felnéztek az amerikai elnökre – mint a szabadság, az igazságosság és baráti jobb megtestesítőjére. Ma a magyar ember reakciója a „Húzz a búsba Bush!” , „Miért nem Izraelbe ment az övéihez?” vagy a „Hol vannak ilyenkor az al-kaidások?” spektrumán mozog.
Mindehhez pedig talál a magyar ember kézenfekvő indokot is: elszállították a tilosban parkoló autóját, néhány órát a repülőtéri terminálon kellett töltenie vagy éjszaka nehezen tudott elaludni a helikopterek zúgásától. Nem általánosítani kívánok, és ezúton szeretném kifejezni a tiszteletemet azoknak a kivételeknek, akik sajnos ismét erősítik a szabályt. Netán Amerika és annak elnöki hivatala változott volna ekkorát? Vagy a hibát inkább a mi készülékünkben kellene keresnünk?
A magyar tüntetők egyike – Che-ül vannakVéleményem szerint a rendszerváltás óta sokat alakult és változott a magyar társadalom. Sok tekintetben azonban nem a javára. Teljesen más fogalmunk van itt a szabadságról, mint az atlanti óceán túlsó partján. Egyre inkább elhiszük hogy szabadnak lenni annyit jelent, hogy le kell dönteni a korlátokat, a gátakat. Legyen szó nemiségről, drogról, vallásról, az élet és az emberi lét tiszteletéről, a határokat ki kell tágítani, sőt meg kell szüntetni. Ebben valóban európai a gondolkodásmódunk. Aki viszont a szabadságát erkölcsi, morális korlátok között képzeli el az, mára szinte közellenséggé nőtte ki magát. Hogy ilyen irányú törekvéseink ellenére nem köszöntött be a várva várt paradicsomi lét, talán nem véletlen. Ráadásul, hogy egy a konzervatív értékeire büszke ország, egy imádkozó államfővel sikeresebb, mint mi vagy bármelyik liberális európai állam, az beismerem, valóban frusztráló lehet. Valamint az is hogy egy olyan állam, amelynek nincs ezer éves múltja és ködös legendák helyett, a tízparancsolat elveire alapozta létét megalakulásakor, befolyásolhatja a világ eseményeit. Kár hogy ezt nem veszik sokan észre, és terroristának nevezik azt, aki tesz is valamit a terrorizmus felszámolásáért.
Az amerikai elnök és az általa kormányzott ország sem tökéletes. Mint mindenki más ők is elkövetnek hibákat. Azon azonban érdemes lenne elgondolkodni, hogyha nincsenek ők, a huszadik század történelme merőben másképp alakul. Ma talán szürke egyenruhában, karlendítéssel tisztelegnénk egy apró-bajszos képmásnak vagy egy vörös felvonuláson, ünnepelnénk a kommunizmus végső diadalát. Ha jobban meggondolom, ehhez hasonlítani sem lehet az elmúlt két nap kellemetlenségeit. Pedig jómagam is belvárosi lakos vagyok.
Részemről, örülök hogy nálunk járt Elnök úr! Jöjjön máskor is!
