A mesét és a brutalitást oly előszeretettel vegyítő amerikai filmgyártás egyik emlékezetesebb darabjából, a G.I.Jane-ből két dolgot tudhattunk meg: egyrészt azt, hogy a gyengébb nem tagjai azért nem lehetnek tengerész gyalogosok az USA-ban, mert nők és különben sem birnák az embertelen kiképzést. Másrészt azt, hogy a szebbik nem mindenre képes, nem lehet lepipálni, félreállítani, mert amit meg akar csinálni, azt meg is csinálja. A Demy Moore megformálta hősnő kisérleti nyúl mivoltában is állta a filmben a sarat, pedig a kiképzőtiszt és az egész férfibagázs ellene drukkolt. Ennyit a meséről.
Ami egyébként a NATO európai tagországaiban tapasztalható tényeket illeti, sem a katonai vezetők zárt, sem a civilek nyitottabb világa nincs azonos véleménnyel a nők hadseregeken belüli szerepvállalásáról. Alkalmazásuk vissza-visszatérő viták központi témája, és sokak véleménye az: a katonanő valójában egy társadalmi kisérlet alanya, de van olyan felfogás is, amely szerint politikai illendőségből járúlnak hozzá az országok a gyengébb nem katonai szerepvállalásához.
Nem nehéz elképzelni, hogy a tábornok urak a férfidicsőség megtépázásának, a hősiesség, a bátorság privilegizált macsótulajdonságainak csorbítását látják az egyre több mundért öltő nőben. Érthető affeletti riadalmuk, hogy esetleg kiderül, nincs már szükség a heroizált katonaférfi ideáljára, ha ez a hivatás ma már csak olyan szakma, csak olyan foglalkozás, amelyet a nők is választhatnak. Tény ugyanis, hogy kisebb, nagyobb számban, de szinte a világ minden hadseregében megjelentek a nemzetükre jellemző G.I.Jane-ek.
Európában a hatályos törvények egyedül az olaszoknálé nem teszik lehetővé, hogy a nők a katonai pályát válasszák. Izlandon viszont amiatt ismeretlen a katonanő, mert a férfi katona is az, hiszen nekik nincs hadseregük. A muzulmánok világában a vallás szigorúan tiltja a nők részvételét a fegyveres testületekben. A NATO tagországai közül az Egyesült Államok vetette el leghamarabb és legradikálisabban a tradicionális, csak férfiakból álló hadsereg imázsát, így talán az is érthető, hogy 2 milliós haderejének 15 százaléka lány vagy asszony. De náluk kapott a legtöbb nő háromcsillagos tábornoki valamint tengernagyi rendfokozatot is.
Bármily furcsa, a mintegy 30 ezer katonából álló Magyar Honvédségnek ma 16 százaléka nő, s zömük, azaz 9 százalékuk tisztként szolgál. Ez az arány kiemelkedően magas, csak Szlovénia a maga 40 százalékos és Izrael, a katonanők 32 százalékos arányával előz meg bennünket. Angliában, Hollandiában, Belgiumban és Franciaországban a haderő 10 százalékát alkotják a hölgyek. Hogy jó ez nekünk vagy sem? Ki tudja. Hogy mi lehet a magyarázata a nők mundér utáni vonzódásának? Erre a kérdésre sem könnyű választ adni.
Azt biztosra vehetik a tiszt urak, hogy a nők nem veszik el tőlük azt az „ősi játékot”, vagyis a hadsereget, amit maguknak találtak ki. Sőt, jónéhány civil foglalkozáshoz hasonlóan a katonai pálya sem fog elnőiesedni, jóllehet napjaink nyugati hadseregeiben összességébe 400 ezernél is több a katonanő. Azt persze senki nem tagadhatja, hogy száz év alatt szinte robbanásszerű változáson ment át a katonaszereppel kapcsolatos gyakorlat. A múlt század elején a hölgyek, a legendás „markotányos nők”, a háborús kiséret szerves részeként, afféle „háttérmunkásokként” a férfiak gyógyításában, ellátásában, kiszolgálásában vettek részt. Az „50-es, „60-as években kezdett számukra munkaadóvá válni a hadsereg, és ez a folyamat mindaddig problémátlan maradt, amíg a nők nem kezdték „fenyegetni” a férfiak katonai tradíciójának érvényesülését. A drámai helyzet akkor következett be, amikor a hölgyek megpályázhatták és alkalmasságuknál fogva el is nyerhettek harcoló beosztásokat.
Számos kutatás, – köztük több hazai is – próbál egzakt magyarázatot adnia arra: mi lehet az oka annak a vonzódásnak, amely ehhez az egyáltalán nem nőies tevékenységhez annyi hölgyet elvisz. Egyesek a választ ráhúzzák az emancipáció kaptafájára.Mások a munkaerőpiac helyzetével érvelnek. De van olyan magyarázat is, amely állítja: korunk asszonyai, lányai vonzódnak azokhoz az új, izgalmas kihívásokhoz, amelyeket a hadsereg felkínál. Talán túl unalmas vagy egysíkú a civil élet?
Úgy tünik, hogy a hadseregek „nemi specifikus”kultúrájának átalakulását éljük és ebbe az átalakulásba tökéletesen belefér a pontos, precíz, kitartó egyenruhás nő. Az ellenlábasok tábora nálunk is azzal érvel, hogy ne akarjon férfi lenni a nő, és ne akarjon szuperebb katona lenni a férfinél, mert azzal ugye saját női mivoltát is lebecsüli. A férfisovinizmus, az analízis hiánya, no meg némi filozófikus megközelítés is keveredik ebben a felfogásban. A folyamatot bíráló kutatók között vannak olyanok is, akik úgy vélekednek, hogy a katonai vezetők saját belső legitimációs válságukból azzal akarnak kikeveredni, hogy a nőket bevonják a hadseregbe. Nálunk is él afféle vélemény, hogy a gyengébb nem tulajdonképpen a honvédség társadalmi elfogadottságát segíti elő. Mert hát az emberek legfeljebb viseletükben militánsok.
Viszont egyre több pszichoanalítikus kutatás jut el ugyanakkor arra a freudi felismerésre, hogy: „a hadsereg férfias jellege mitosz és mint ilyen, nem más, mint a nemi szerepekből eredő erotikus fantázia terméke”. Ezt a megállapítást a szociológusok előszeretettel kerülik ki. Nincs viszont olyan társadalomkutató, aki nyiltan vagy burkoltan ne utalna arra, hogy katonapályán megmaradó nők bizonyos tevékenységi körökben jobban, mint férfi bajtársaik.
A „90-es évek közepén magyar katonaszociológusok izgalmas kutatást végeztek annak kiderítésére, hogy a katonanők és a hadsereg milyen kölcsönhatásba kerülnek egymással, miképp változtatják meg egymást. Sajnos, általános érvényű következtetések levonására nem adott módot a felsőfokú végzettségű, kvalifikált katonatiszt hölgyek és közalkalmazott nők körére szorítkozó kutatás. Tendenciákat azonban ki lehetett olvasni. A honvédséget „formalizált versenypályának” nevező kvalifkált tisztnők fele, a közalkalmazott nők háromnegyede diplomával került a ringbe. Ennek ellenére 1985-1995 között csak 8 nőt találunk a 172 doktorátus szerzett katona között. Érdekes, hogy a kutatás közalkalmazotti szereplőinek 34 százaléka saját pályára kerülését a véletlen művének nevezte. A tiszti pályát választókat a jó fizetés és a biztonságosnak tudott munkahely motiválta, ritkábban az, hogy a férj is hivatásos katona.
A Magyar Honvédség tisztjei életben tartják a régi mondást: aki nem akar tábornok lenni, az nem is jó katona. Aligfa furcsálkodhatunk amiatt, hogy a tisztnők tervei közül a tábornoki rang elérése hiányzik, sőt, 30 százalékuknak semmiféle előmeneteli ambíciója nincsen.A kilépés gondolata 40-50 százalékukat foglalkoztatja, bár, mint kiderült, ma már csak ritkán kell megküzdeniük elfogadásukért. Hogy kell-e azon siránkozni, hogy a katonanők elveszítik nőiességüket? Lehet, de minek. Brünhildák mindig voltak és lesznek. Ami viszont a nők elférfiasodását illetve a férfiak elnőiesedését illeti, csak azt mondhatom: van ilyen. De ez a kérdés túlmutat azon, hogy a hadseregekben jelentősen megszaporodtak a női katonák.
Szabó Iréne NÉPSZAVA
