A valaha szebb napokat megélt libanoni turizmus első számú célpontja a Beqa-völgyben fekvő Baalbek templomóriása volt. Az ókori Közel-Kelet legnagyobb pogány szentélyének oszlopain ma „Halál Amerikára!” felirattal díszített hatalmas drapériák lobognak. A „Völgy Urának” nevezett templom – bár rómaiak emelték – nem véletlenül visel föníciai nevet, mint ahogy az sem véletlen, hogy az Izrael eltörlésére felesküdött Hezbollah itt rendezte be egyik főhadiszállását.
Augustus császár i. e. 15-ben telepítette le veterán katonáit a mai Bejrútban, amely ezáltal a kiváltságos „kolónia” rangot nyerte és mindvégig a római uralom – és a latinnyelvűség – szimbóluma és szigete maradt a Közel-Keleten. Bejrút mellett azonban egy kisebb veterántelepülést is létrehoztak a „Napvárosnak” (Héliopolisz) nevezett helyen, a Beqa-völgyben. Ez a terület akkoriban az aprócska Emeszai királysághoz tartozott, amelynek királya egyben a föníciai eredetű Elahgabal istenség főpapja is volt. A később Baalbeknek nevezett helyen már az i. e. 2. évezred végén állt egy föníciai szentély, de az emeszaiak olyan óriási templomegyüttes építésébe kezdtek, amelyre a jeruzsálemi Templom-hegyen kívül nem volt példa az ókorban.
A föníciai kultúra minden elemét átjárta a babilóni eredetű vallás, amit a kanaánita kereskedők árucikkeikkel együtt előszeretettel exportáltak. (Jelenlétüket még Róma kezdeteinél is sikerült kimutatni, erről bővebben lásd keretes cikkünket.) Főistenüket Baálnak („Úr”) nevezték, aki egy-egy város vagy természeti képződmény (hegy, völgy, víz) felett uralkodott. Ezért is lett Baalbek neve a „Völgy Ura”. Baál feleségét Taanitnak hívták, de ott volt mellettük Él és Astarté (vagy Aséra) is, akik szintén fel-feltünedeznek a Biblia lapjain, mint Izrael Istenével ellenséges viszonyban álló gonosz erők. Legalább három föníciai városban imádták – egyiptomi mintára – az ún. „meghaló és feltámadó isteneket”: Szidónban Esmunt, Bübloszban Adóniszt, Tíruszban Melkartot. Ezeket a hellenizmus elterjedésével előszeretettel azonosították görög istenekkel: Baált Zeusszal, Taanitot Hérával, Melkartot Héraklésszel.
A föníciai „vallási export” legnyilvánvalóbb példája Akháb (i. e. 869- 850) feleségének, Jézabelnek „társuralma” az északi országrész, Izrael királysága felett. Jézabel, aki a szidóni Ethbaál király lánya volt, gyakorlatilag államvallássá tette a föníciai Baál-Melkart-kultuszt. Férjét arra is rávette, hogy Baálnak templomot emeljen fővárosában, Sómrónban, és abban oltárt emelt a kanaánita főisten tiszteletére. Az Illéssel történt összecsapáskor megtudjuk, hogy Asérának mintegy négyszáz prófétáját etette királyi asztaláról, miközben Jahve prófétáit „száz fő kivételével” mind egy szálig kiirtotta, és legnagyobb ellenlábasát, Illést is halálra kerestette. A babilóni fogság előtt prófétáló Ézsaiás már szellemi értelemben paráznaságnak minősíti a föníciai Tírusz kereskedését: „és paráználkodik a föld minden országaival a földnek színén”; szinte ugyanazokkal a szavakkal, mint majd a Jelenések könyve írja le az utolsó birodalmat: Róma-Babilónt. (folytatás)
