Az egykori Kelet-Európa többi részében az igazi problémát egyelőre nem a határkérdés, hanem az ún. demokratikus átmenet egész eddigi folyamatának válsága okozza
George Friedmant elsősorban nem az érdekli, hogy Magyarországnak milyen külpolitikát kellene folytatnia, hanem az, hogy azok az előfeltevések, amelyekből kiindul, érvényesek maradnak-e az elkövetkező időszakban is. A Stratfor alapítója három dolgot állít: 1. a politikai és katonai unió illúziónak bizonyult Európában, és az EU puszta gazdasági közösségként sem túl vonzó többé; 2. a határkérdés nem tekinthető lezártnak Európában, és ilyen helyzetben Magyarországnak nem jelenthet szilárd támpontot sem a dezintegrálódó Európa, sem az egyre inkább szimbolikussá váló NATO, sem az erősödő, de kiszámíthatatlan Oroszország; 3. az egyetlen dolog, amire Magyarország hosszú távon is számíthat: Amerika globális hatalmának folytonossága.
Létfontosságú irányok
Ez persze kissé túl szókimondó olvasata George Friedman cikkének, de a szerző, aki „az írás művészetét” Leo Strausstól és az ő tanítványaitól tanulta a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején a Cornell Egyetemen, remélem, megbocsátja nekem, hogy a mellébeszélések nélküli vita érdekében eltekintettem a szövegébe gondosan beépített feltételes módú igealakoktól.
Ha Európát és a világot az Európa közepén elhelyezkedő
Magyarországról vesszük szemügyre, e pillanatban az Európai Unió és Oroszország tűnik biztos támpontnak, Amerika és az északi, keleti, valamint délkeleti szomszédság pedig bizonytalannak. Vegyük sorra ezeket a magyar külpolitika szempontjából létfontosságú irányokat.
Az Európai Unió ötvenéves történelmének talán legválságosabb időszakát éli, de nem áll a szétesés küszöbén. Az európai alkotmánytervezetben előirányzott intézményi reformcsomagot néhány ország (Nagy-Britannia, Lengyelország) kivételével 2009-ig minden bizonnyal elfogadják, mégpedig úgy, hogy a jelenlegi integrációs szint megőrzésével a szuverenisták is az EU tagjai maradhassanak (ha akarnak). Abban igaza van Friedmannak, hogy a közös kül- és védelmi politika az elkövetkező években még nem ér el olyan szintet, hogy elegendő legyen a magyar külpolitika megfelelő betájolására és garantálhassa biztonságunkat. Magyarország és az EU integracionista szárnya (Németország, Franciaország, Belgium, Luxemburg, Spanyolország, Olaszország, Szlovénia, Ausztria, Finnország, Görögország) számára nem jelent különösebb problémát, hogy az orosz állam megerősödött és a (baltiak nélküli) posztszovjet térség hegemón hatalmává vált. Az EU nem lehet önálló geopolitikai entitás az orosz stratégiai partnerség nélkül. (Ami fordítva is igaz.) Magyarország játékterét ebben a geopolitikai játszmában elég pontosan jelzi az a mód, ahogyan a német E.ON és az orosz Gazprom felosztotta egymás között a magyar energetikai piacot. A német-orosz együttműködés és az ezen alapuló európai-orosz partnerség azonban lehetővé tette és a jövőben is lehetővé fogja tenni olyan magyar alapítású regionális cégek térségbeli terjeszkedését is, mint a Mol vagy az OTP.
Határkérdés és demokrácia
Az igazi problémák Amerikával kezdődnek, amely ma valóban az egyedüli globális hatalom, és az elkövetkező évtizedben még feltehetően az is marad. De nem hiszem, hogy az „erős bilaterális kapcsolat” kiépítése az Egyesült Államokkal önmagában eléggé szilárd alapja lehet a magyar külpolitikának. Ez még Amerika leghagyományosabb és legszorosabb szövetségesei (Nagy-Britannia vagy Izrael) esetében is problémákat vet fel. Az amerikai külpolitika ma kiszámíthatatlan, mert 1. Irakban vereséget szenvedett, de nem tudja, mitévő legyen; 2. a globális hegemóniára törekvő amerikai „überhatalom” (Josef Joffe, l. Geopolitikai napló, MH, aug. 11.) természetes ellenhatásaként Oroszország a posztszovjet térségben, Kína Kelet-Ázsiában, Irán pedig az „új Közel-Keleten” regionális hegemóniára tart igényt, amit Amerika nem fogadhat el, következésképp valamilyen formában konfrontálódnia kell mindhárom hatalommal.
George Friedman legfigyelemreméltóbb és leginkább megszívlelendő felvetése az, hogy „Magyarországnak valószínűleg szembe kell néznie a határkérdéssel – függetlenül saját érdekeitől vagy kívánságaitól”. Az európai államhatárok módosulásának vagy módosításának a kérdése a második világháborút követő párizsi békeszerződés óta nem vetődött fel. (A szövetségi államok megszűnése nem ebbe a kategóriába tartozik.) Hogy most éppen ez került napirendre, az a Balkánon evidencia. Koszovó függetlenné válása valóságos lavinát fog elindítani Boszniában, Macedóniában és talán még a szűkebb Szerbiában is. Ez már önmagában is elég kényes helyzetbe hozza a magyar diplomáciát.
Az egykori Kelet-Európa többi részében az igazi problémát egyelőre nem a határkérdés, hanem az ún. demokratikus átmenet egész eddigi folyamatának súlyos válsága okozza. A 4. köztársaság megteremtésére törekvő Lengyelországban Pilsudski marsall, Szlovákiában Monsignore Tiso, Romániában Antonescu, a parlamenti kontroll nélkül kormányzó Kondukátor példája lebeg a hatalmon levő politikusok szeme előtt. A kelet-európai országok demokratikus intézményeinek esetleges összeomlása és állami struktúráik meggyengülése (amire Románia és Szlovákia kapcsán Friedman is utal) kedvező feltételeket teremthet nagyon régi sérelmek és politikai hisztériák újbóli felszínre kerüléséhez.
Amerika érdeke
Amerikának most az az érdeke, hogy Európában a szuverenistákat támogassa, amivel egyszerre gyengítheti az EU-t és Oroszországot. Ám nem biztos, hogy ez a továbbiakban is így marad. Könnyen előfordulhat, hogy azok az országok, amelyek most a Németország és Oroszország közötti bizonytalan övezetben elhelyezkedve egyértelműen Amerika-barát politikát folytatnak, és ezzel mintegy legitimálják nagyon is megkérdőjelezhető belpolitikai irányvonalukat és EU-szkeptikus, illetve oroszellenes külpolitikájukat, pár év múlva súlyos tehertétellé válnak.
Magyarország – Ausztriával, Olaszországgal, Szlovéniával és a „kapuzárás” előtt még remélhetőleg EU-taggá váló Horvátországgal, egyszóval az egykori Habsburg-monarchia „déli szárnyával” együtt – Európában az integracionisták közé tartozik. És éppenséggel egy – nemzeti érdekeit szolgáló – „puha európai birodalom” részeként lehet igazán hasznos szövetségese Amerikának.
Molnár Gusztáv
geopolitikai szakértő
