VÉGSŐ ZOLTÁN
Nem ide való
Zene
Ennél unalmasabb Szigetet nehéz elképzelni! Sok a metál és a hozzá való rózsaszín, tapadós testű német turista, rögtön a bejárat után a permanens popparádé televíziója bömböl, terjeng a húgyszag a találomra elhelyezett freestyle szabadtéri piszoárok környékéről, délután felé is még csak az unalom. Dominál a civil utca, ez legalább valami, bár nem izgalmas. Idén Lamperth Mónika nem ment ki a zsidó sátorhoz égni, helyette a Magyarok Világszövetsége, a Vám- és Pénzügyőrség és hasonló szimpatikus szervezetek sátrait nézegetem, bár időm alig, kezdődik a koncert. Elkínlódok végre hátra, egy lány osztogat a kosarából, de nem tesz semmit a kezünkbe – akkor inkább már a „gerappa”.
Szépen, a felvégen megbújva, mintha nem is ebbe a katyvaszba tartozna, a lehető legrosszabb időpontban léphetett színpadra azon kevés világsztárok egyike, akik még nem jártak a fesztiválon. Persze, öregszem, nem érdekel más, csak a Világzenei nagyszínpad. Próbálkoztam még a Jazz színpaddal, de ott túl sokat hangolnak, kibírhatatlan a várakozás, nem pörög a helyszín; a klasszikus programok felé is hajtott az igyekezet, ott meg nincsen igazán jó előadó, vagy csak az átszüremlő mélyfrekvenciás dohogás zavar – mindegy: hallgathatatlan. A Világzenei nagyszínpad legalább működik, a hangosítás is tűrhető, a program mindig friss, már amennyire a világzene frontján lehet frissnek lenni. És miért ne lehetne? Sokan persze beleolvadtak a piaci konformitásba, slágeresednek, magukat ismétlik. Újat ugyan nem kell világzenében kitalálni, de ami van, azon lehet csavarintani egyet, és úgy megmaradni állócsillagként. Ha azt mondom, Susana Baca, akkor eszünkbe juthat Cesaria Evora és Omara Portuondo is. Utóbbiak többször énekeltek a budapesti közönségnek, tudják: Zöld-foki-szigetek és Kuba. Ők tehát állócsillagok, a melankolikus balladák helyi elnevezésű változatait (morna, trova) éneklik gyönyörűen barázdált hangjukon. Most perui műfajtársuk is eljött végre, hogy megoszsza velünk a keserédes landót. Hármójuk, hozzánk eljutó életpálya-története is hasonló: mint a többiek, Susana Baca de la Colina is a 90-es évek közepe tájékán került valamelyik újrafelfedező producer-zenész hálójába. David Byrne (ex Talking Heads) csippentette fel a Maria Lando című balladát és jelentette meg (és ráadásként elénekelte ő is) 1995-ben a The Soul of Black Peru válogatásalbumon. Ez a dal később több, nemzetközileg jól bejáratott válogatásra is rákerült (pl. Putumayo Records: Music from the Coffe Lands), a hírnév nagyjából innen eredeztethető. Pedig Baca (ahogy Portuondo és Evora) hazájának jeles dalnokai hadát gyarapította korábban is, akit a Latin-Amerikában legendának számító Chabuca Granda (a Maria Lando eredetileg az ő dala, de Caetano Veloso is énekelt tőle) indított el pályáján a 60-as évek tájékán. Baca a limai egyetem modern művészetek és nemzeti kultúra szakának elvégzése után hazájában számos fesztivált megnyert: pályafutását 1971-ben az Agua Dulce Fesztivál előadói fődíja terelte jelenlegi medrébe, és ettől fogva az afro-perui kultúrkör legjelesebb szószólójaként tevékenykedik mint énekes, és saját alapítványán keresztül mentorként is.
Mire elértem a színpadot, már szólt a Valentin az Eco de Sombras-albumról. A maréknyi közönség sokasodni kezdett, hátrébb, a keverőpult környékén többen megtelepedtek, tolakodni mégsem kellett, szellősen el lehetett ácsorogni az első sorok környékén. Délután ötkor nincs a Szigetnek hangulata, Evora és Portuondo is az esti főprogramként lépett színre annak idején – ez Bacának is járt volna a matinéjelleg helyett. Zenekara állandónak tűnik, jól bejáratot muzsikustársak, egyik sem virtuóz, vagy nem mutat sokat, de ide pontosan ez kell. A dobos-ütős fiúnak kis dobozka lóg a nyakában, annak csukogatja ritmusra a tetejét, majd egy ló-koponya felső állkapcsa is előkerül, ott a fogakon karistol (bőgős, gitáros és egy yoruba doboz-ütős kíséri még Bacát). A tempó valahol a szamba és a cha cha cha között nyugodtan hullámzik, de nem annyira, ahogyan a lemezekről emlékeztem. Néhol kifejezetten sűrű a hangulat, így hatvan környékén is bájos mozdulatsorok a hangszeres közjátékok megtámogatásaként; Susana Baca szép, a zene és az egyszerűség varázsa teszi azzá. Ahogy kell, mint Evora, ő is mezítláb lépked a színpadon: mivel minden körítés hiányzik, szerencsére ez sem válik modoros látványelemmé, így a közönségnek nem marad más dolga, mint követni a szépen ívelő dallamokat. Van egy kis kubai íz, a bolero itt valóban háromnegyed, vagyis az európai hatás talán több mint a szigetországban, de Afrika is nagyon erős, főleg a nyugati, yoruba-tájék. Susana Baca ebben látja gyökereit, afro-kubai zenét játszik Peruban, ami némi inka szájhagyomány útján fennmaradt motívumot is beépít a szakrálishoz közeli világába. Jó emberek szép zenéje közepes érdektelenséggel övezve egy mára egészen másról szóló helyszínen – a műfaj és ez a koncert erről a Szigetről vízbe csusszanni látszott.
(Susana Baca, Sziget fesztivál, Világzenei nagyszínpad, augusztus 13.)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 33. szám
