PINTÉR ZOLTÁN
A tandíj mítosza
A kormány tagjai többször nyilatkoztak arról, hogy Magyarország gazdasági felemelkedésének kulcsa, hogy megtaláljuk azt a két-három területet, amiben a világon a legjobbak lehetünk. A Szilícium-völgyben egy kockázatitőke-társaság munkatársaként eddig eltöltött idő arról győzött meg, hogy a helyzet ennél lényegesen egyszerűbb. Mindössze egy dologban kell a legjobbnak lennünk. Ez pedig az oktatás.
A magyar kormány hamarosan bevezeti a tanulmányokkal egy időben fizetendő főiskolai és egyetemi tandíjat. Ez nyilvánvalóan hatással van a globalizált világgazdaságban kardinális fontosságú humán tudástőke magyarországi képződésére. Felmerül a kérdés: tényleg ez lenne a módja annak, hogy a hazánk felemelkedéséhez szükséges humán tudástőke kialakítását elősegítsük?
A tandíj Magyarországon valóságos mítosszá vált. A hivatalos nevén most „Fejlesztési Részhozzájárulás”-nak (FER) nevezett tandíj azonban jelenlegi formájában sem az igazságosság, sem a hatékonyság területén nem hoz majd jelentős változást a felsőoktatásban – amelynek egyébként égetően szüksége van egy igazságosságot és hatékonyságot szolgáló átalakításra.
Két komoly érvvel szokás alátámasztani, hogy a tandíj bevezetése nemhogy ellenkezne a szociális igazságossággal, hanem éppen ellenkezőleg: az igazságos felsőoktatás alapfeltétele.
Gyakran hivatkoznak arra, hogy a felsőoktatásból kikerülők magasabb jövedelemre számíthatnak életpályájuk során, mint az egyetemet vagy főiskolát nem végzettek. A felsőoktatásban részt vevők későbbi jólétét ily módon az alacsonyabb jövedelemre „ítéltetett” többség közterhei biztosítják. A felsőoktatásból származó jövedelmi előnyökért a hallgatóknak értelemszerűen kompenzálniuk kell a tanulmányaik költségét fedező államot, és azon keresztül az adófizetők közösségét. A tandíj támogatói úgy gondolják, hogy jelenleg ez nem történik meg.
Ez azonban tévedés. Életpályájuk során a korábbi hallgatók többszörösen visszafizetik képzésük költségét az államnak, illetve az azt finanszírozó „köznek”. A megszüntetni kívánt igazságtalanság tehát nem létezik.
*
Számos olyan mechanizmus működik ugyanis, amelyen keresztül a felsőoktatásban való részvételből származó többletjövedelem megoszlik a volt hallgató és az állam között. Egyrészt, a magasabb jövedelmű diplomások után a progresszív adókulcsok miatt az államnak adóbevétel-többlete keletkezik a diplomával nem rendelkezőkhöz képest. Továbbá: a magasabb jövedelem magasabb fogyasztással is jár, amely fogyasztási adótöbblethez juttatja a költségvetést. Végül ehhez hozzátehetjük még, hogy a felsőfokú végzettséggel rendelkezők nagyobb valószínűséggel fejtenek ki sikeres gazdasági tevékenységet, amelyet szintén adóteher súlyt: a vállalati nyereségadó. Ezek olyan direkt hatások, amelyek a felsőfokú végzettséggel nem rendelkezőkhöz viszonyítva az állam számára többletbevételt jelentenek. Valójában a felsőoktatás térítésmentessége hosszú távon az állam egyik legjobb befektetése, még akkor is, ha pusztán a pénzügyi szempontokat vesszük figyelembe.
A tandíj igazságos voltát nemrég a miniszterelnök azzal érvelve támasztotta alá, hogy a felvételin a hátrányos helyzetű családokból érkezők rosszabbul teljesítenek, ezért aztán nagyobb a valószínűsége annak, hogy amúgy is rosszabb anyagi helyzetük ellenére költségtérítéses képzésre kerülnek. Ezzel szemben a tandíj „tiszta helyzetet teremt”, mindenki fizet, a rászorulók pedig támogatást kapnak (erre később visszatérünk).
*
Az általános és középiskolák ma valóban nem mérséklik, hanem a diákok eltérő tanulmányi előmenetele formájában újratermelik a családi háttérből fakadó különbségeket. 18 éves korára a hátrányos helyzetű fiatalok közül a gyenge teljesítmény miatt aránytalanul kevésnek van lehetősége arra, hogy eséllyel induljon a főiskolai vagy egyetemi felvételin. A közoktatás jórészt azért működik szociális szempontból perverz módon, mert a közfinanszírozás nagysága elégtelen, és ez a sikeres tanulmányi előmenetel érdekében megteremti a pótlólagos magánfinanszírozás kényszerét. Aki ezeket a magánforrásokat nem képes biztosítani, az lemarad a versenyben. (Például a közalkalmazott tanárok alacsony bérének kontraszelektáló hatása azt eredményezi, hogy a felvételin valóban azok indulnak jobb esélyekkel, akik képesek a drága magánórákat megfizetni. Az Economist egyik nemrégi írására – In praise of Finland – Finnország gazdasági sikerét a jól megfizetett tanárokkal hozta összefüggésbe, nyilván nem véletlenül.) A miniszterelnök által is említett társadalmi igazságtalanságot nem a felsőoktatási tandíj hiánya hozza létre, hanem a közoktatásban a közfinanszírozás elégtelen volta. Így megszüntetni sem a tandíj bevezetésével, hanem a közoktatás finanszírozásának javításával lehet. A tandíj bevezetése ilyen helyzetben valódi pótcselekvés.
A tandíj állítólag a felsőoktatás hatékonyságát is képes növelni, méghozzá a hallgatók motiválttá tételével és megrendelői helyzetbe hozásával.
Önmagában a tandíjnak a hallgatói teljesítményt motiváló hatása rendkívül korlátozott, ráadásul jövedelemfüggő is: a tehetőseket nyilván kevésbé ösztönzi teljesítményre, mint a szegényebbeket. Valódi motiváló ereje nem annak van, ha valaki egy előre rögzített összeg biztos kifizetésére kényszerül, hanem annak, ha gyenge teljesítménye esetén ennek az összegnek a növekedésétől kell tartania.
A kormányzati koncepció szerint a hallgatók a FER helyett a lényegesen magasabb költségtérítés fizetésére kényszerülnének egy bizonyos teljesítményszint alatt. A most bevezetendő rendszerben tehát benne van a hallgatói teljesítmény növelésére való ösztönzés. Csakhogy ez a motivációs hatás nem magából a tandíjból, hanem a térítés növekedésének a veszélyéből adódik, így kialakításához sem szükséges a tandíj bevezetése. Elég lenne a költségtérítéses és jelenleg még térítésmentes rendszer közötti átjárás megteremtése, ami pedig tovább lenne fokozható egy igazán „forradalmi” megoldással: a rosszul teljesítő hallgatók elbocsátásával. Utóbbi persze működésképtelen, amíg a felsőoktatási intézmények normatív finanszírozása a hallgatói létszám növelésére ösztönöz. Ebben az olvasatban a tandíj megint nem tűnik másnak, mint a hallgatók számára rendkívül költséges kormányzati pótcselekvésnek.
A hatékonyság kérdését intézményi oldalról vizsgálva érkezünk el a leggyakrabban hangoztatott tandíj melletti érvhez, amely a terítéses felsőoktatás szószólóinak ultima ratiója. A tandíj eszerint a mostani „alávetett” helyzetből megrendelői pozícióba hozza a hallgatókat, az intézményeket pedig a hallgatói igényeknek való nagyobb mértékű megfelelésre kényszeríti.
Hazánkban a hallgatók durván negyven százaléka költségtérítés címén de facto tandíjat fizet, és talán felesleges bizonygatni, hogy a költségtérítés nem erősítette pozíciójukat az intézményekkel szemben. A kérdés így már nem az, hogy az összes közül leginkább „közgazdasági” érv a valóságnak megfelel-e, hanem az, hogy miért nem?
Első hallásra felettébb logikusnak tűnik, hogy aki továbbtanulásának súlyos költségét az egyetem számára kénytelen megfizetni, az megrendelőként kezd viselkedni.
Csakhogy a megrendelői („fogyasztói”) öntudat nem egyenlő a megrendelői pozícióval.
Amikor a jegyünket lobogtatva a pályaudvaron rákérdezünk arra, miért büdös a vonat – ez a megrendelői öntudat. Amikor erre válaszként nem történik semmi – na, ez meg a megrendelői pozíció hiánya. Hiába kérjük számon a magasabb szintű szolgáltatást, ha a szolgáltatóból az arra való motiváció hiányzik, mivel túlélését nem a fogyasztók elégedettsége befolyásolja.
Vagyis a hallgató és az egyetem közötti erőviszony akkor alakulna át radikálisan, ha az egyetemek pénzügyi sikere a hallgatói megelégedettségtől – az oktatás minőségétől – függne. Tehát ha az oktatási rendszerben piaci mechanizmus mentén történne a források allokálása.
Azok a hatékonysági hatások intézményi oldalon, melyeket a FER támogatói a tandíjhoz kötnek, valójában nemcsak magából a tandíjból, hanem a piaci mechanizmus feltételezett működéséből következnek. A magyar felsőoktatásban a piaci mechanizmust életre kelteni pusztán a tandíj bevezetésével viszont nem lehet. Mire lenne ehhez szükség a tandíj mellett?
*
Egyrészt, a felsőoktatás állami támogatásának megszüntetésére, mivel az intézmények bevétele csak ebben az esetben származhat kizárólag a hallgatóktól. Ez biztosítja, hogy pénzügyi sikerük a hallgatóknak legyen alárendelve. A puha költségvetési korlát eltűnése mellett másrészt nélkülözhetetlen, hogy az intézmények de facto profitorientált módon működjenek, vagyis érdekeltek legyenek e pénzügyi siker mértékének növelésében, amely az első feltétel alapján a hallgatói igényeknek való jobb megfelelést jelenti. Harmadrészt nélkülözhetetlen, hogy az egyetem maga állapíthassa meg szolgáltatása árát. A tandíj-megállapítási szabadság lényegében a szolgáltatás kialakításának szabadságát jelenti – az államilag meghatározott tandíj ugyanis költségkorlátként működik, vagyis az intézmények nem indítanak olyan képzéseket, amelyek ennél magasabb költségszinttel működtethetők.
Nézzük, mi teljesülne a fenti feltételekből a FER koncepciója alapján? Nem nehéz megállapítani: semmi. Mindenekelőtt nem kerül sor az egyetemek profitorientált átalakítására és az államhoz fűződő pénzügyi kötelékek elvágására. A tervezet szerint ugyanis a FER a jelenlegi állami normatíván túl járna, annak harminc-negyvenöt százalékát tenné ki, attól függően, hogy alap- vagy mesterképzésről van-e szó. A felsőoktatás bevételeinek bő kétharmada továbbra is az államtól származna tehát – és még nem is vettük figyelembe azt, hogy a FER legalább harmadát az intézményeknek kötelező ösztöndíjra költeniük, ez a pénz tehát számukra elveszik. Emellett nem rendelkeznének az általuk nyújtott szolgáltatás árazásának szabadságával sem. Noha a FER központilag meghatározott értékétől el lehet térni akár ötven százalékkal is, a FER ténylegesen beszedett összege intézményenként minimálisan meg kell hogy egyezzék a kormány által meghatározott, „irányadó” FER és a hallgatói létszám szorzatával.
A helyzet az, hogy ilyen körülmények között a hallgatók nem kerülnek megrendelői helyzetbe a főiskolákkal és egyetemekkel szemben. Ehhez ugyanis nem jönnek létre intézményi oldalon a „kemény” – vagyis pénzügyi – ösztönzők. Az egyetemek pénzügyi helyzete továbbra sem függ majd a hallgatói elégedettség mértékétől. Nem csoda, ha a rektori konferencia kiáll a FER mellett, amely jelen formájában nem más, mint teljesítménykényszer nélküli többletforrás a felsőoktatás számára. A tandíj tehát éppen a száznapos program korábbi hibáját ismétli meg, anélkül biztosítva finanszírozási többletet, hogy ezt a rendszer átalakításának kikényszerítésével kötné össze. Egy különbség azért van – mindez most a hallgatók pénzéből történik.
És éppen itt a probléma.
A tandíj tervezett mértéke meghaladja egy-egy alsó középosztálybeli vagy annál is alacsonyabb jövedelemből gazdálkodó család anyagi lehetőségeit. A felsőoktatás roppant anyagi terheit – a későbbi munkavállalás miatt kieső bér, a tankönyvek, valamint vidéki hallgatók esetén az utazás és a kollégium/albérlet árát – már így is csak nagy erőfeszítéssel vállalni tudó réteg számára megszűnik a felsőoktatásba való bekerülés lehetősége.
A tandíj miatt a felsőoktatásból való tömeges „kiszorulásra” figyelmeztetőknek azonban nincsen igazuk. Paradox módon a társadalmi egyenlőtlenségeket nem mérséklő, hanem újratermelő magyar közoktatás már főiskola és egyetem előtt nagyrészt elvégzi a hátrányos helyzetű fiatalok kirostálásának „szenynyes munkáját”. A tandíj ezen anynyiban változtat, hogy a hátrányos helyzetű diákok előtt, akik számára eddig végül mégis megnyílt az út a felsőoktatásba, most de facto is bezárulnak a kapuk.
*
Ilyenkor szokás hozzátenni, hogy a tandíj alól a „rászorulók” majd mentességet kapnak. A rászorultság jól hangzik – elvben. Merthogy gyakorlatban nem működik. Azért nem, mert az állam nagyon gyenge hatásfokkal tudja megmondani, hogy egyes polgárainak mennyi a tényleges jövedelme. Az állam könnyű becsaphatóságát támasztja alá, hogy alig kétmillió ember fizet személyi jövedelemadót, ezeknek is a zöme minimálbér után, ami nyilvánvalóan távol áll a valós jövedelmi viszonyoktól. Ha pedig a bejelentett munkavállalók jövedelmi helyzetének felmérésében ennyire gyengén teljesít az állam, hogyan lenne képes arra, hogy 18 éves, önálló háztartással és jövedelemmel nem rendelkező fiatalok rászorultságáról reális képet alkosson? Magyarországon, a tényleges és az állam által is ismert jövedelmek közötti szakadék ismeretében lényegében sehogy. A támogatási rendszer arra lesz alkalmas, hogy bizonyítsa létrehozóinak elvi „szociális érzékenységét” – miközben a gyakorlatban a megfelelő információval és kapcsolati tőkével rendelkező tehetősebbek fogják majd a maguk hasznára fordítani. A tandíj szociális kárának enyhítése nem várható tőle.
Miért veszélyes ez? Azért, mert a globalizáció megváltoztatja a kapitalizmus természetét azáltal, hogy a világgazdasági versenyt tudásalapúvá teszi és individualizálja, felértékelve ezáltal a humán tudástőkét mint az egyes országok sikerének kulcstényezőjét. A jelenleg érvényesülő trendek 15-20 éven belül oda vezetnek, hogy a humán tudástőke egyénenkénti nagysága determinálja majd a nemzetgazdaság jólétre váltható versenyképességének fokát. Egyének közötti eloszlása pedig ebből következően azt határozza majd meg, hogy milyen életminőségbeli különbségekkel számolhatunk a társadalomban.
Az oktatás kettős funkcióval bír tehát az átalakuló világgazdasági környezetben: gazdasági versenyképesség és szociális igazságosság egyaránt belőle következik – annak mértékében, amennyire magas színvonalú és kiegyenlített eloszlású humán tudástőke megteremtésére képes.
A magyar gazdaság minőségi felzárkózásának (nem mindegy, hogy a GDP növekedését futószalagos összeszerelő-üzemek vagy K+F központok hajtják!) és a társadalmi különbségek csökkenésének alapfeltétele az oktatás prioritásként kezelése. Azzal, hogy a tandíj bevezetésével a fiatalok tekintélyes részét de facto kizárja a felsőoktatásból, és a források elégtelenségére hivatkozva elodázza a közoktatás radikális átalakítását, a kormány ezt a stratégiai célt áldozza fel.
A tandíj nem eredményezi majd azokat a pozitív hatásokat, amelyeknek köszönhetően jórészt baloldali-liberális publicisták és közírók körében mítosszá nemesedett. Nem lesz a felsőoktatás sem igazságosabb, sem pedig – intézményi oldalról – hatékonyabb tőle. Pozitív hatása, hogy a pénzügyileg kivérzett főiskolák és egyetemek forráshoz jutnak – messze nem annyihoz azonban, amennyi lehetővé tenné annak a minőségi szakadéknak az átugrását, ami például a finn vagy izraeli felsőoktatástól elválasztja őket.
Az igen mérsékelt pozitívum mellett ott van azonban két, az ország stratégiai céljait veszélyeztető negatívum is. Egyrészt a tandíj szociálisan kártékony hatása rászorultsági juttatásokkal nem ellensúlyozható. Ennek mértékét paradox módon a közoktatás jelenlegi és most sem enyhülő, a társadalmi igazságtalanságokat újratermelő jellege mérsékli. Az igazi veszély éppen ezzel függ össze: a kormány most azt hiheti, megtett minden tőle telhetőt: „kemény”, saját értelmiségi holdudvara körében népszerű „reformlépésekkel” fordulatot hozott az oktatásban. A valódi fordulat – a köz- és felsőoktatás radikális átalakítása, amely a közfinanszírozás nagyarányú növelését követelné meg – azonban várat magára. Nincsen hozzá politikai akarat – és ezért nincsen hozzá pénz sem.
Igen – a pénz. A katasztrofális költségvetési helyzetből remélhetőleg kiutat jelentő Új egyensúly programját leginkább azért szokás szidni, mert túlzott mértékben törekszik az állami bevételek növelésére, ahelyett, hogy a kiadásokat csökkentené. Ez a bírálat azonban éppen fordítva igaz: az állami bevételek jelenleginél is nagyobb mértékű növelésére lenne szükség. Az ország stratégiai érdeke, hogy a humán tudástőke minél magasabb színvonalú és egyenletesebb eloszlású legyen. Ehhez pedig radikálisan kellene emelni a köz- és felsőoktatásra fordított kiadásokat. A humán tudástőke makromenedzsmentje mellett a magyar államra az infrastruktúra fejlesztése és a kis- és középvállalkozások támogatása terén is súlyos terhek hárulnak. A globalizációt csak akkor tudjuk előnyünkre fordítani, ha a gazdasági nyitottságot és a rugalmas munkaerőpiacot e három területen erős, cselekvőképes állammal egészítjük ki.
*
A költségvetés jelenlegi helyzetében a kormányzat azonban képtelennek bizonyult az oktatásra fordított kiadások radikális növelésére, és ezzel kockáztatja az ország hosszú távú, stratégiai érdekeinek érvényesülését. Bár felelősségét nem helyes relativizálni, érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a kialakult helyzetért nemcsak a kormányt, hanem a véleményformáló értelmiséget is súlyos felelősség terheli. Azokat, akik elhitették a politikai döntéshozókkal, hogy a „kicsi, olcsó állam” a megoldás az ország problémáira. Azokat, akik – elsősorban a baloldalon – belehajszolták a kormányt a felelőtlen, az ország fiskális helyzetével összhangban nem álló adócsökkentések sorozatába.
A majd” tízszázalékos költségvetési hiány nem csak Gyurcsány Ferencé. Hanem az övék is. A tandíj – na, az meg a miénk.
(A szerző a Siemens Venture Capital kaliforniai munkatársa.)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 33. szám
