KOLTAI TAMÁS
Bicskanyitogató
Színház
Tartuffe és Elmira középen, kis távolságra állnak egymással szemben, egészen közel a nézőtér első sorához. Tartuffe-ön barna öltöny és póló, Elmirán estélyi szabású, térden felül érő, egy oldalon hosszabbra hagyott ruha. Mozdulatlanok. Beszélgetésük tárgya a szerelem. Tartuffe ostromolja Elmirát, Elmira hárít. Óvatosak. Tartuffe csapdát sejt, tehát gyanakszik; Elmira csapdát állít, tehát tartózkodva enged. Lassan, tagoltan ejtik a szavakat, karjuk lazán lóg a testük mellett. Egyetlen gesztust sem tesznek. A szavak fokozatosan felfűtődnek feszültséggel. Aztán erotikával. Elmira megindul Tartuffe felé. Már egészen közel van hozzá. Az arcához hajol. Nagyon lassan, anélkül, hogy a fejét elfordítaná, leveszi a cipőit. Mezítláb áll, majd elindul a fenékszínpad felé, s kimerülten, az elengedettség és megadás ambivalens pózában lerogy a hátsó fal kiszögellése mellé. Ott is marad, miközben elől zajlik a „dráma”. Tartuffe odalép mellé. Orgon közel a közönséghez, a nézőkkel szemben leül a földre, így szenvedi végig a falnak dőlő Tartuffe és Elmira „szerelmi kettősét”, amely úgy fejeződik be, hogy a nő átnyúl a férfi kezéért, és lassan az öléhez vonja. Ez az a nevezetes, többnyire mulatságos és viharos asztaljelenet, amelyben a terítő alá bújt férj többszöri köhögésre és kopogásra sem jön elő, csak akkor, amikor látványos pózokban viaskodó feleségét már majdnem megerőszakolták.
Molière Tartuffe-jét játssza a hamburgi Thalia Színház a Salzburgi Ünnepi Játékokra készült előadásban. Helyesebben a Der Tartuffe című darabot, Dimiter Gotscheff rendezői és szövegváltozatában. (Gotscheff bolgár, „magyarul” Gocsev, akármilyen régóta él is Németországban. De mivel a nyugatosított és átpolitizált névátírás immár föltarthatatlan – legutóbb Evgeny Plushenko olimpiai bajnokról olvastam, úgyhogy ideje Puskin, illetve Pushkin főművét, az Evgeny Onegint is fölszabadítani a kommunista elnyomás alól -, lemondok a reménytelen helyesírási küzdelemről.)
Az említett jelenet előzményeként Elmira egy ideig fásult beletörődéssel, majd keserű gúnykacajjal nézi Orgon bornírt Tartuffe-imádatát, de aztán elege lesz belőle: malíciózus, provokatív odaadással Tartuffe mellett dönt. Paula Dombrowski Elmirája libidóját nem titkoló nő – már a szereplők első, közös fölvonulásakor lusta manöken-vonaglással lépdel előre a színpadon mint valami kifutón -, Norman Hacker Tartuffe-je pedig férfi. Nem gusztustalan, erőszakos vagy szerepjátszó macsó, hanem mindennapos hím: átlagos küllemű, átlagos termetű, átlagos alkatú, normális harmincas. Nem néz ki belőle semmi különös. Nem viselkedik különösen. Nem is tesz semmi különöset.
De akkor mitől Tartuffe?
A többiektől. Akik nyamvadt, tehetetlen nyárspolgárok. Dorine, a szolgáló kivételével.
A Tartuffe-előadások problémája, hogy az álszentség vagy a képmutatás előtti behódoláshoz már nem kell nyilvánvalóan álszent és nyilvánvalóan képmutató ember, elég hozzá a hívek feltétlen, odaadó hite az álszentségben és a képmutatásban, amely magasra emeli az ezeket megtestesítő idolt. Ezáltal képezheti csodálat tárgyát a legfőbb hazug, aki lehazugozza a kisebb hazugokat, vagy a kedves hollywoodi antiszemita, akik „csak” részegen zsidózik. (Talán emlékeznek az egykor írói munkásságáról ismert politikusra, aki már harminc éve is merő véletlenségből folyamatosan egyoldalúan rúgott be.) A hipokrízis fenntartásához nincs szükség fundamentális hipokritára, látványos emberi kaméleonra, rajtakapható kétszínűségre – elég hozzá megértő, ártatlan pofát vágni. A többit elintézik a bálványimádó Orgonok és Pernelle asszonyok.
Gotscheff rendezésének – nem először a darab előadástörténetében – Orgon a központi alakja. És körülötte a bénult család. Ami viszont újdonság.
A família a Tartuffe által narkotizált Orgontól szenved. Szenvedésük látványos, és nélkülözi a lélektani realizmust. Miként maga az előadás is (a föntebb leírt pszichológiailag értelmezhető szituáció merő kivétel). A családtagok színpadra lépését megelőzi Dorine monológja, az alkalmazotté, aki akcentussal beszél, bossnak nevezi gazdáját – mindvégig rengeteg vendégszöveg hangzik el -, és karakteres véleménye van a körülötte folyó vircsaftról. Judith Rosmair nemcsak a szókimondó szolgálót képviseli, hanem az etnikai vagy bevándorolt kisebbséget is. Alulnézeti kommentárját követi a család bevonulása. Ez különleges attrakció. Vontatottan, kellemkedve, szilveszteri szerpentint szórva lépdelnek előre a hatalmas, üres térben – az előadást a halleini Perner Insell ácsolt nézőterű hodályában játsszák -, majd a földön ülve bámulnak az arcunkba. Ezután bombasztikus tűzijáték kezdődik, négy ágyú szórja hosszú percekig a konfettit a színpadra és részben a nézőtérre, amíg a padlót vastagon borító s a zsinórpadról is lelógó színes szalagok-fecnik-papírdarabkák között elkezdődik a játék. A színészeknek meg kell küzdeniük a hulladéktengerrel, amely néha akadályt képez, néha apró bíbelődési lehetőséget teremt. Ezek a fizikai pótcselekvések leplezik a szereplők tehetetlenségét. Valami különös idioszinkrázia tartja hatalmában őket, képtelenek a normális kommunikációra, mintha Parkinson-kórosak vagy paralitikusak volnának, idegesen, szaggatottan mozognak, direkt idiótának látszanak. Damis (Andreas Döhler) rövidnadrágjában, fehér térdzoknijában, traumatikus járásával retardált hülyegyerek. Mariane és Valère (Anna Blomeier és Ole Lagerpusch) végtagjai úgy mozognak, mint a nyárfalevél. Még Cléante (Helmut Mooshammer) a legnormálisabb, ő csak időnként esik hisztériába.
Félkört képeznek Orgon (Peter Jordan) mögött, aki a játék elején öltönyben-nyakkendőben jelenik meg, de később fehér fürdőlepedőt visel olyanformán, mint a római császárok, és hogy ne legyen tévedés, babérágat tart a kezében. Tartuffe fölkentjének véli magát, csak vele érintkezik. Együtt, szinkronban mondják a szövegüket, közösen éneklik a Happy dayt és a Horst Wessel náci induló sweet slágerré torzított dallamát (kíváncsi volnék, hányan ismerik föl a nézőtéren?!), kirohannak az énekkel a nézőtérre is. Pernelle-né (Angelika Thomas) jókora kereszttel a kezében járkál, és próza helyett csak révülten áriázva szólal meg visító szopránján. Aztán a keresztet a nyelvöltögető-sziszegő Lojális úr (Christoph Rinke) értéktelen kacatnak minősíti a szemrevételezett – láthatatlan – bútorok listáján, ami betesz Pernelle-nének: a meggyalázott jelképpel nekisivalkodik Tartuffe-nek. Aki elővesz egy bicskát, kinyitja, és egyetlen nyisszantással elvágja Pernelle-né torkát. Ugyanolyan blazírtan, ahogy korábban a provokatívan eléje fekvő Dorine lábának matatását tűrte a slicce körül. Majd leguggol, és vészjósló nyugalommal elmondja hatalomátvételének a rendező szavaival kiegészített közleményét. Deus ex machina nincs. Nem jön semmiféle „rendőrhadnagy”, hogy letartóztasson és igazságot szolgáltasson. Tartuffe elvonul, a többiek a falhoz lapulva gyakorolják lanyha tiltakozó mozdulatukat. Köztük a halottaiból fölserkent Pernelle-né is a keresztjével.
Ez A Tartuffe című Gotscheff-kiadás („Molière nyomán”, ahogy a színlap mondja) megpróbálja absztrahálni és egyúttal univerzálissá tenni – Mihail Romm egykori filmje jut eszembe – a hétköznapi fasizmust. Félsikerrel. Előnye, hogy kilép az unt konvenciókból, hátránya, hogy nem ad helyettük sem eredeti formát, sem eredeti gondolatot.
(Der Tartuffe – Salzburgi Ünnepi Játékok, augusztus 8.)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 33. szám
