Az egykori operaénekes Amerikában képügynök, majd manhattani műkereskedő és jeles műgyűjtő lett. Ő vezette be az amerikai piacra Kassákot, Bortnyikot, Kádár Bélát, Vajda Lajost. 85 éves korára visszavonult, és hazatelepült. Gyűjteménye külföldi múzeumokban látható, idehaza azonban nem kellett.
Kövesdy Pállal, az egykori New York-i galéria tulajdonossal budapesti lakásán beszélgetünk visszavonulásának, és hazatelepülésének apropóján. Természetesen a falon függő képekre terelődik a szó, a tudósító megdöbbenve olvassa a jól ismert magyar nevek között: Jean Coctaeau nevét. Kevés magyar lakásban függ ilyen ereklye, ráadásul nem is aukción vásárolta Kövesdy, hanem a nagy francia művésztől kapta ajándékba. 1957-et írunk, az íróperek idején kereste fel Cocteau-t Kövesdy, hogy a rávegye a világhírű francia művészt, hogy tekintélyével és kapcsolataival tegyen valamit a letartóztatott magyar írókért, Déryért és a többiekért. Cocteau-t nem sokat habozott, írt egy levelet amivel aztán felkerestük Albert Camust – meséli Kövedy a történetet. Camus ennek hatására írta híres cikkét, mely talán Déryék életét mentette meg, de mindenesetre felnyitotta mindazon értelmiségiek szemét szerte a világban, akik még illúziókat tápláltak a kommunizmus irányában.
Életmentő színházi múlt
De kezdjük az elejéről. Nem a boldog békeidőktől, mert olyanokra nem nagyon emlékszik a nyolcvanöt éves Kövesdy. Annál inkább a háborús időkre. Tíz éves amikor Hitler hatalomra jut Németországban, és 18 éves Magyarország hadba lépésekor. Opera és dalénekesi pályájának gyorsan végeszakad. Amit maga is siettet azzal, hogy önkéntesnek jelentkezik 1940-ben. Azt gondolja, hogy ezzel a „hazafias tettel” talán elkerülheti a zsidó származásúként rá váró munkaszolgálatot. Csalódnia kellett. 1941-ben a rettegett Murray századdal kerül Ukrajnába, ahonnan alig térnek haza élve néhányan. A visszavonulás idején egy magyar katonatiszt felismerte benne az operaénekest. Becsempészte egyik hazafelé tartó kórházvonatra. A színházi tapasztalat életet mentett, hazáig eljátszotta a súlyos sebesültet. Orvos úgyse látta útközben. Az első vizsgálat előtt már rendőrkézre adta magát. Gondolta sokkal biztonságosabb a Margit körúti fegyház, mint az ukrán front. Persze, mint szökött munkaszolgálatost főbe is lőhették volna, de végül csak kisebb bűncselekményért tartották fogva. Itt a vele raboskodó szociáldemokratáktól Karády Katalin címét kapta búcsúajándékként. Az ünnepelt énekesnő segített papírokat szerezni a családnak, akik erdélyi menekültként éltek Budapesten. Csak ő nem kaphatott papírokat, hiszen egy házkutatás során a húsz éves fiatalember jelenléte az összes papírt érvénytelenítette volna. Így ő továbbra is bujkál, ami az 1944-es márciusi német bevonulás után egyre nehezebbé válik. Ekkor a Gestapo fogságába esik, a németek a Népszava előfizetői listák alapján gyűjtötték a baloldalinak vélelmezhető embereket. Bár Kövesdy nem tartotta magát annak, ez azonban kevésé érdekelte a németeket. Ismét szerencséje volt, mert a rá felügyelő egyik elzászi származású SS – nem osztva a Führer optimizmusát – már a vereségre gondolva Kövesdyt kérte meg, tartson számára civil ruhát a városban, ha hirtelen menekülnie kellene. Cserébe a nyilas terror kezdetén futni hagyta. A felszabadító csapatok málenkíj robotra vitték. Az egyik fogolytársa karórájával vette meg a szabadságát az őrt álló katonától, egy ember szabadságának az ára, egy karóra volt. Ezután már csak Rákosi börtöne volt hátra. Ám a hetekig tartó ütlegelés sem győzte meg Kövesdyt a kommunizmusról.
Operaénekesből képügynök
1956-ban a zeneművész szakszervezet egyik vezetője lett, s egyik kezdeményezője annak a petíciónak, mely kimondta: magyar művész nem lép fel addig, amíg itt tartóznak a szovjet csapatok. „Tudtam, hogy keresni fognak, s azt is, ha most nem megyek el, soha többé nem tehetem meg.” – emlékszik vissza. Krisztusi korba ér a tengerentúlra, ahol nem fenyegette többé börtön, de nem is várták tárt karok. Elkezdett tanult szakmájában, az operában dolgozni. Ám ez a műfaj a tengerentúlon kevés lehetőséget biztosított számára. Ráért hát, hogy segítsen egy Amerikába menekült magyar arisztokratának, hogy New Yorkban eladja az átmenekített műgyűjteményét. Ekkor figyelt fel rá az egyik galériás, kérdezve, hogy miért nem foglalkozik képekkel. „Honnan vegyek én festményeket?” – adódott a logikus válasz, ám Amerika nem lett volna a korlátlan lehetőségek hazája, ha nem lehetett volna képügynök negyvenéves fejjel az egykori operaénekesből. Olcsó tájképekkel, csendéletekkel járja az országot. Magyarországról hozza a képeket – azt mondja azért fogyott jól a hazai giccs, mert itthon jobbadán valódi művészek csinálták ezeket is. A hatvanas évek végétől ingázik új és régi hazája között. Disszidensből idegenbe szakadt hazánkfiává válik a következő évtizedben. Nem vásárolhat csak úgy vaktában, nem járhat műtermekbe, gyűjtőkhöz csak Artex Vállalattól vásárolhat, akik összegyűjtik számára a képeket. Jól fogynak a képek, egzisztenciát is alapít, de az ügynökösködést nehezen viseli. Észreveszi aztán, hogy az amerikai múzeumok és magángyűjtők hogyan versengnek a 10-es, 20-as évek európai avantgárdjáért, az ebbe a körbe tartozó művek főként orosz csillagászati összegekért kelnek el. Elkezdi hát a giccs mellett az Artextől vásárolni a Kassákokat, Kádár Bélákat, Bortnyikokat. Nem árulják drágán, ötven, száz dollár darabja. Igen, mert jóformán darabra mérik őket. Egy törött Scheiberért 400 dollárt is megad. Bolondnak is nézik. Csakhogy ezeket a neveket senki sem ismeri a tengeren túlon. Kövesdy kockáztat hát. Majd tíz évvel az első darabok beszerzése után tudja csak eladni az első komoly képet, Kádár Béla akvarelljét egy texasi ügyvédnek, aki még Müncnehből ismerte a magyar festő nevét. Alig több, mint egy évtizeddel később már az egyik legtekintélyesebb washingtoni múzeum fogadná be Kövesdy kétszáz darabos műgyűjteményét.
Több ezer dolláros leütési árak
Mi történt 76-tól a nyolcvanas évek végéig? Semmi egyéb, mint Kövesdy erőfeszítéseinek köszönhetően megismerték a magyar neveket az Egyesült Államokban. Befektetett a magyar avantgárdba, kiállításokat szervezett, katalógusokat nyomtatott életrajzokat íratott, albumokat adott ki. Megnyitotta a Madison avenue-n galériát, ahol már nem bútorbolti képeket, hanem Kassákot, Moholy-Nagyot és kortársaikat árulta. A törött Scheiber is elkelt 18 ezer dollárért. De voltak olyan képek is, amelyek két évtizedet vártak a vevőre. Végül elhitték Manhattanban Kövesdy tételét, hogy nekünk magyaroknak van a legjobb másod vonalbeli korai avantgárd képzőművészetünk, amely összeköti a keleti és nyugati képzőművészetet. Épp akkor érkeztek a művészeti piacra a Kövesdy által közvetített magyar képek, amikor már komolyabb értékű orosz és német alkotást alig lehett találni az aukciókon. Évek alatt mintegy ezer képet vitt a tengeren túlra a magyar műkereskedő. Eljutott belőlük néhány a legnagyobb aukciós házakhoz is, a Sotheby”s-hez és Christie”s-hez is. A néha több ezer dolláros leütési árak azonban már nem Kövesdyt gazdagították, hanem azokat a vevőit akik hagyták magukat rábeszélni egy-egy kitűnő magyar képre. Nem mindegyiken adott azonban túl, egy részüket megtartotta magának. Nem épített tudatosan gyűjteményt, a nyolcvanas évek végére mégis több mint száz darabos gyűjteményt ajánlott fel egy washiongtoni múzeumnak. Azonban nem sikerült szponzorokat szerezni ahhoz, hogy az amerikai múzeum megkapja a gyűjteményt. Lecsúsztunk arról is, hogy Berlin legyen a gyűjtemény otthona. Adódik a kérdés, miért nem került haza az anyag? Kövedy erről szűkszavúan beszél. Aztán kiböki, hogy egyik múzeumi korifeus azt üzente a milliárdos szponzornak – aki hajlandó lett volna a gyűjteményt megvásárolni és Magyarországra juttatni – hogy jobb volna, ha az erre szánt két millió dollárján egy Pollockot vásárolna a magyar múzeumnak, nem pedig „magyar vackokat venne”. Kövesdy nem sértődős, de inkább a bécsi Modern Művészeti Múzeum ajánlatát fogadta el. Nem bánja, hogy így alakult, hiszen karnyújtásnyira Magyarországtól, de mégis egy lépéssel beljebb van az európai vérkeringésben. Kérdezem gyűjt-e, vásárol-e ma is. Fejét rázza: „nagy nevek évek óta nem kerültek kalapács alá”. De az boldoggá teszi, hogy az általa piacra bevezett magyar avantgárd képzőművészet még mindig nagyobb árakat ér le külföldön, mint idehaza. S ami még fontosabb, a nagy aukciós házak árverésein a legnagyobb nevekkel együtt kerülnek el.
Hamvay Péter
Hamvay Péter
