Ünneprontás-e vajon az alkotmány ünnepén arról beszélni, hogy az alaptörvényben rögzített szabadságjogaink egy részét előbb-utóbb önként leszünk kénytelenek korlátozni? Mert ha meg akarjuk védeni magunkat, nemigen tehetünk mást – bármilyen fájdalmas is belátni. Sokan nem akarják elfogadni ezt a diktátumot; sokan vélik úgy, hogy a fejlett világ egyrészt „túlreagálja” a terrorfenyegetést, másrészt legyen bár az valóságos, nem engedhetjük tönkretenni az életünket a félelem pszichózisától.
Sajnos, mindkét érv illúziókra támaszkodik. Ha racionálisan vizsgáljuk mindazt, amit ma a világban a terrorizmus címszava alatt, mintegy összefoglalóan értünk – és rögtön tegyük hozzá: már a fogalom definiálása sem könnyű feladat -, akkor a legkevésbé sem tekinthetjük igaznak, hogy az eddigi merényletek súlyát, azok hatását és következményeit akár a politika, akár a civil tudat eltúlozta. Ellenkezőleg: az egyes támadások okozta, mondhatni aktuális megrázkódtatás gyengültével a világ mindig azon igyekszik, hogy túltegye magát az „eseti” borzalmakon, hogy óvja a mindennapi élet normalitását, hogy képes legyen szabadulni a növekvő veszélyérzettől. Egy bizonyos pontig ez a természetes önvédelmi reakció. De amilyen magától értetődő, annyira felelőtlen is – a fenyegetés ugyanis masszívabb és kérlelhetetlenebb annál, hogysem pusztán a fokozott lelkierőtől oltalmat remélhetnénk.
Jobb félni, mint megijedni, tartja a mondás, mi mégis inkább újra meg újra megijedünk, ahelyett, hogy a saját jól felfogott érdekünkben hathatósan félni kezdenénk. Legalább annyira, hogy például a különböző személyi adatbázisokat a terror által potenciálisan fenyegetett országok hatóságai és titkosszolgálatai végre valóban összekapcsolnák; mert ez igazán máig sem történt meg, éppen az egyéni szabadságjogokra való hivatkozással. Csakhogy a személyiséghez fűződő valamennyi joggal, közelebbről az adatvédelemmel is az a baj, hogy bármennyire megkerülhetetlennek tartjuk, és úgy tekintünk rá, mint a liberális demokrácia egyik tartópillérére, mégsem térhetünk ki a felismerés alól: ha nem engedjük hatékonnyá tenni a magunk és embertársaink biztonsági ellenőrzését, valójában nem megvédjük, hanem kiszolgáltatjuk a szabadságunkat. Ha nem vállalunk részleges önkorlátozást, lehetőséget adunk korlátlan megtámadtatásunkra.
Lehet megalázónak és méltóságon alulinak tartani mondjuk az ujjlenyomatvétel kényszerét, és az egyre alaposabb testi motozás sem tartozik a lélekemelő procedúrák közé. A kérdés mégis az, hogy mit választunk. Az utazás, az egyéni mobilitás több mint kellemetlen velejáróit, vagy a bezárkózást. Aki azt mondja, hogy jogai és közérzete, egész megszokott életvitele védelmében kikéri magának az egyébként szükségszerű korlátozásokat, az éppenséggel lemond a szabadságáról, mindenekelőtt a mozgásszabadságról. Miközben nem hagyja, hogy korlátozzák, maga épít korlátokat magának, hiszen testi és lelki komfortját csak úgy őrizheti meg, ha önként karanténba vonul, és nem „látogatja” többé a tágabb világot.
Persze, nehéz tudomásul venni, hogy háborút viselünk békeidőben. Nehéz belátni, hogy működnek a világban olyan erők, amelyek hagyományos ellenség-képzeteink alapján identifikálhatatlanok, mégis, minden jel szerint a megsemmisítésünkre törekszenek. Ami egyszerűen azt jelenti, hogy bárkit bárhol bármikor megölhetnek, pusztán vallási-etnikai-kulturális különbözősége okán. Ez dermesztő tény – nem véletlen, hogy irracionális lényegét nem akarjuk és tudjuk felfogni; keressük a magyarázatot, és végtére igyekszünk a saját viselkedésünkben, vagyis a Nyugat magatartásában megtalálni. Ha nincs iraki háború, ha Izrael és a palesztinok nem harcolnának, ha az arab világ nem volna frusztrált, ha a muzulmán kisebbségek jobban integrálódhatnának az európai országokban, ha az iszlám teokrácia nem félne a demokratikus kihívástól, ha a fejletlenek nem gyűlölnék a kizsákmányoló fejletteket – igen, ha mindez másként volna, terrorizmus sem volna. Sokan szeretnének hinni ebben a „megértő” attitűdben, következésképp a társadalmi-politikai megoldást szorgalmazzák.
Messzire vezetne, és ehelyütt tere sincs, hogy kielemezzük, mennyivel bonyolultabbak az ok-okozati, vagyis a történelmi és hatalmi összefüggések, mintsem azt a kelendő, ám szimplifikált világmagyarázatok előadják. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a nagypolitikai konfliktusok és a civilizációs ellentétek fel- és megoldása optimista szemlélettel is legfeljebb csak korszakos időhatárokon belül remélhető – a terrorizmus azonban, mint a sürgető és aktív történelemformálás idealizált eszköze, mindennapi és közvetlen fenyegetés. Az öngyilkos terrorista robotizált fegyver, irányítóival pedig nem lehet tárgyalni. Akcióiknak nincs közvetlen hadászati céljuk – a polgári lakosság ellen irányulnak, tehát a háborús bűntett kategóriájába tartoznak.
A totális hadviselésnek ezzel az új formájával szemben a fenyegetett világ aktuális reagálása nem lehet más, mint a totális védekezés. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy sikerülhet felderíteni és megelőzni valamennyi terrorkísérletet. Az eredményesség szükségképp korlátozott – csak a veszteségek minimalizálására törekedhetünk. De arra minden eszközzel. És aki ezt nem érti, vagy nem akarja elfogadni, az egészen addig bizton kitart az álláspontja mellett, amíg saját legszűkebb köreit nem éri támadás. Mert könnyű elvekben és eszményekben gondolkodni, ha távol tudjuk magunktól a piszkos realitást.
Talán érthető, hogy nem az emberi szabadságjogok, nem az alkotmányos garanciák semmibevételét propagálom. Csupán a valóságos viszonyok felmérését. Annak a józan mérlegelését, hogy mennyit ér az életünk.
Magyarország, mint ezt elemzők gyakorta megállapítják, nincs a terror frontvonalában. Valóban, a mi fenyegetettségünk nyilván kisebb, mint az Egyesült Államoké vagy Angliáé; a tervezett főcsapások iránya feltehetően más. A terror háborújának azonban egyik legfőbb jellegzetessége, hogy nem központi irányítás alatt zajlik, kitervelői és végrehajtói egymástól nagymértékben független, önálló és nem feltétlenül összehangolt koncepciót követő csoportok. A kiszámíthatóság ennek a harcmodornak nem sajátja. Az ésszerűség sem.
Az elhárításnak először is ebből kell kiindulnia. És ha mégis megpróbál logikát keresni a terror eszkalációjában, arra számíthat, hogy a leglátványosabb „műveleti területekről” az al-Kaida és franchise-alakulatai kénytelenek lesznek áttérni a kevésbé őrzött szárnyvonalakra. Alighanem kényszerűen felhagynak majd például az atlanti repülőjáratok támadásával és „lágyabb” relációkat szemelnek ki. Egyáltalán: a légiközlekedés mellett preferálni fogják a még nehezebben ellenőrizhető polgári célpontokat; a városi terek és tömegrendezvények veszélyeztetettebbek lesznek.
Ezek rossz kilátások. De szembe kell néznünk velük.
A szerző publicista
Mészáros Tamás
