O. Á., kultura@hetivalasz.hu
ÁCS MARGIT: JELENEINK ÉS MÚLTJAINK Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2006. Ára: 2000 Ft.
Bármily különös, Ács Margit könyvei, folyóiratokban megjelent, vitairatnak szánt esszéi a sokak által mérvadónak tekintett lapokban visszhang nélkül maradnak. Talán azért, mert őt nem lehet lesajnálni, nem lehet az alanyt és állítmányt egyeztetni, képtelen, műveletlen „népiek” közé sorolni, akikkel vitatkozni sem érdemes. Pedig Ács Margit minden sora sorskérdésekről, az életről és az irodalomról szól. Igaz, az ő szemében az irodalom nem a narrációs pozíciókról, írástechnikai problémákról szól (kitűnő érzékkel azonnal felfedezi ezeket is), hanem a műben önmagát kereső emberről. Az élet pedig az ember szűkebb és tágabb környezetéről, amelynek formálásában nemcsak szerepe, hanem erkölcsi felelőssége is van.
Ács Margit komolyan gondolja, hogy az értelmiségnek a szó klasszikus értelmében küldetése van, amit a XIX. század elején a nemzet csinosításában leltek fel, Vörösmartyék a nemzet felemelésében, Németh László a szellemi megerősödésben. Valljuk be, nem divat ilyesmiket gondolni, s főként nem leírni. De Ács Margitot nem érdekli, mi a divat, s nem azért, mert nem tudná, mi most a korszerű. Rengeteget olvas, mégpedig, mint Illés Endre mondta róla még a pályakezdéskor, párbeszédkészen a művekkel. Őt most – miként kötetéből kitűnik – az izgatja, amit a kritika elhallgat vagy tudatosan elferdít. Méltatlanul mellőzött műveket és szerzőket helyez bámulatos eleganciával a figyelem homlokterébe (Szilágyi István, Albert Gábor, Jókai Anna, Cs. Nagy Ibolya, Mohás Lívia, Görömbei András és mások).
Nem divat manapság a politikával, a közélettel sem foglalkozni. Aki csak teheti, letagadja, hogy valaha sorsfordító időként élte át 1989-90-et. Ács Margit most tartja fontosnak, hogy ezekről az évekről, a Magyar Demokrata Fórum indulásáról, az Antall Józseffel folytatott beszélgetéséről beszámoljon. Nem azért teszi, hogy utólag fontos történelmi szereplőnek láttassa magát, hanem mert mai nyomorúságunk jelei már ott voltak a rendszerváltozás kezdetén. Amikor Ács Margit és a vele rokon szellemiségű értelmiségiek a mozgalmi MDF mellett álltak ki, előre látták a párt szinte szükségszerű kudarcait. A Jeleneink és múltjaink – Miért van szükség vén marhákra a történelemben? című esszé arról szól, amit pragmatikus korunk igyekszik elfelejteni: igaz, hogy kompromisszumok által megy a világ elébb, de ha az eszmények eltűnnek, abba előbb vagy utóbb belepusztulunk.
Sokszor és sok kötet kapcsán elmondtuk már, hogy a vegyes műfajú, lapokban megjelent írások (cikkek, interjúk, publicisztikák) összegereblyézése sokszor zavarba hozza az olvasót. Ács Margit könyvében olyan természetesen illeszkednek egymáshoz az esszék, kritikák, köszöntők, a vele folytatott beszélgetések, hogy szinte követelnénk: hadd tudjunk meg még valamit erről a keveset szereplő író-szerkesztő gondolkodásáról, szellemi pályájának alakulásáról. Az Iskoláim című interjúban az újpesti munkáscsaládról, 56-ról, a Kádár-korról olyan őszintén beszél, mint kevesen. Kertész Imréről és a Sorstalanságról olyan okosan, mint talán senki a kortárs magyar irodalomban. Ő írta annak idején az első elismerő kritikát a könyvről, neki joga van fenntartásait is megfogalmazni a mai dicshimnuszok közepette.
A Jeleneink és múltjaink fontos könyv, vagy hogy még karakteresebben fogalmazzunk: olyan kötet, amelyet érdemes újra és újra elővenni, hogy erőt merítsünk belőle.
