A Nagyszínpadon a rock kifeszített húrjai közé csap a Tankcsapda, nem zavarja őket az sem, hogy az óriás plazma kivetítőn megjelenik a figyelmeztetés, gyújtószerkezetet rejtettek alájuk. A hang robbanása betölti a Szigetet, eljut az Agorától a Zöld udvarig, fejbe vágja a hullámzó tömeg tagjait. Egy héten keresztül pörögtünk, vándoroltunk, kutattunk, megpihentünk, majd újra útra keltünk a Szigeten, ahol nem csupán a világ ízei, hangjai, hanem arcai is találkoztak. Fölmásztak a Sherpa park kalózlobogós tornyába, hogy onnan egy drótkötélen szinte keresztbe száguldják a Sziget légterét és landoljanak a Végállomás büfé szomszédságában. Szerda este megfogadták, jövőre újra ugyanitt.
„Minden fikázónak azt mondom: Állj!” – vág orrba a tépett arcú Lorelei hajú rocker, aki figyelmeztet: „ilyet többet ne csinálj, lehetsz gonosz, de nekem fáj”.
Mázsányi decibel ütések sújtják a dobhártyánkat.
Aki bírja, marad. Sőt, egyre többen töltik be az óriási teret. Lányok a fiúk nyakában, lobognak a transzparensek, lekerülnek a blúzok, trikók, sőt, itt-ott még a melltartók is. A látvány csábító, a hangerő üldöző.
Talán Janis Joplin. Igen, mintha az ő hangja szállna a Blues Színpad felől, ahol egy amerikai-brit-magyar társulat visz vissza minket majdnem Woodstockig, de mindenesetre a hippikorszakba. Két sarokkal távolabbról romániai cigányzene csalogat.
Útközben hömpölyög körülöttünk a Sziget-divat tarkasága. Trendi a póló, legyen az speaker, flower vagy all acces feliratú. Jönnek a lila, rózsaszín, koromfekete tarajú indiánok. Derekukon a Szovjetunió Vörös Hadserege katonáinak nadrágszíja, lábukon Marten”s bakancs. A fiúk lábszárközépen rongyolt farmert, a lányok fekete pókhálóra hasonlító harisnyát viselnek. A Sziget style ötletekből kifogyhatatlan.
Amikor az agy már szétzsibbadt, a fül bedugult, és lassan a láb is megbénult, irány a Silent Disco. Kígyózunk a hosszú sorban és várjuk vajon mikor teszik a mi fejünkre is a fülhallgatót, hogy aztán kívülről nézvést úgy táncoljunk, mint a néma halak az elsötétített akváriumban. Végül lemondunk a búvártáncról, helyette inkább álomba ringatjuk magunkat az Africa Jam egzotikus dallamaira.
Sergio Uruguayban született. Több mint húsz éve él Magyarországon. Jó szívvel kínálja illatos, zamatos pecsenyéit, választhatok mi esik jobban: a tikka roll, a samosa vagy az onion bheia. Finom mindegyik. Dél-Amerika illatai keverednek a szomszédos konyhákból fölszálló szerb, zsidó, kínai, magyar ételek gőzőlgésével.
Miközben a különféle fűszerek, ételízesítők titkaival ismerkedünk, óhatatlanul is politizálni kezdünk. Az erős, vörös chili úgy lángol, mint Che Guevara sapkáján a csillag. Na és mi lesz Fidel Castroval? És egyáltalán, Dél-Amerikával? És Sergio mesél, mesél, a pampákról, a boldogságról, a nyomorról, a diktátorokról és a szabadságról. Hallgatnám napokig, hiszen egy olyan világ rajzolódik ki szavai nyomán, amelynek tiszta arcát még nem, csak az ide betörő árnyait ismerjük – talán.
Csemegének választhatunk a gőzőlgő főtt kukoricából és az illatos kürtös kalácsból. Az amerikai fiú az előbbiért, magyar barátnője az utóbbiért áll sorba. Zsákmányukkal nekivágnak a gyomorszaggató diszkózenét körbekerítő műanyag sátornak. Medúzaként merülnek alá a tömegben, amelyben több fiatal tetőtől talpig műanyag zacskóba öltözve táncol. Kísértetiesen hasonlítanak egy emberszabású óvszerre és ahogy elnézem a srácok fejét, megértem, miért ezt a stílust választották.
Aki már kellőképpen elszédült, hogy tovább fokozza a kábulatát, beül a placc túlfelén ágaskodó katapultba. Négyezer forintért meg lehet kóstolni milyen lehet kirobbanni egy F-16-os vadászbombázó pilótafülkéjéből.
Ha olyan hosszú hajam lenne, mint a világfalu fodrász sátrába betévedő lányoknak, én is rasta fonatokba alakítanám a frizurámat. Nagy türelemmel és műgonddal tekerik egybe a fekete lányok és asszonyok a vendégeik hajszálait. Van, aki csak sima egyszerű vékony copfokat, míg mások színes műhajjal kidekorált csombékokat, kunkorokat kreáltatnak a fejükre. A sarokban az egyik hajművész hölgy derekán színes kendőbe bugyolált apróság játszadozik. Ő már itt született. Édesanyja Etiópiából hozta ügyességét. Békésen megférnek egymással, szenegáli és a nigériai, valamint a kubai lányokkal. Angol, olasz, portugál és spanyol szavak keverednek, miközben lassan kialakulnak a hajköltemények.
Az újak ritmusát a közeli pódiumon a kubai muzsikusok diktálják. Szamba, bolero, tango dallama váltja egymást, hogy aztán keveredjen egy kis jamaikai raggie is a műsorba.
Ha kedvem tartja, a közeli sátrak egyikében megvásárolhatom a színpadi konga párját és szót fogadhatok a frontember felszólításának: Andale! Vagyis: Gyerünk! Induljunk! Na, de merre? Indiába? Thaiföldre? Marokkóba? Nem kell tennünk, csupán néhány lépést és máris az egyébként oly távol fekvő országok küszöbén találjuk magunkat. Gyönyörködhetünk az egzotikus bizsuk színes köveiben a fehér csontokból és kagylókból faragott, formázott gyűrűkben, karperecekben, válogathatunk a misztikus kelet illataiban, kipróbálhatjuk miként lazítják fel izmainkat a cérnavékony thai masszőrlányok, hogy aztán végül eldiskuráljunk, megpihenjünk az arab vízipipák enyhe bódulatában.
Ez a zárt világ mutatja, mennyire könnyű átjárni a földrészek közti távolságokat.
És az útnak nincs vége. A Szigeten bármerre fordulunk kép, hang, illat, hol külön, hol egymásba fonódva kapja el érzékeinket. Csöndre vágyunk, így hát leülünk a tömegtől távolabb eső filmvászon elé mozizni. A hajnali film is a Szigetről szól. Felidézi milyenek voltunk tavaly, tavalyelőtt, kikkel találkoztunk és kikre vágytunk. Kedvet csinál, hogy várjuk a jövő esztendei találkozást is. Erre koccintunk egy mojitoval a latin diszkó előtt, ahol zeng a tömeg, „we are VIP”.
Szendrei Lőrinc
