RAJKÓ ANDREA
„Füstté és hamuvá”
S. Nagy Katalin: Emlékkavicsok. Holocaust a magyar képzőművészetben 1938-1945. Glória Kiadó, Budapest, 2006. 344 oldal, 6980 Ft
Beszélni kell, kibeszélni, ami több millió európaival, köztük több százezer magyarral megtörténhetett 1938-1945 között. Ez a könyv újabb figyelmeztetés: az elmúlt évtizedek hallgatásaival, mellébeszéléseivel, hazugságaival sürgősen szakítani kell, és pótolni – a ma már – pótolhatatlannak tűnőt.
Egy fehér folttal kevesebb: a 344 oldalas kötet a munka- és haláltáborokban elpusztított és túlélő, a munkaszolgálatokban elpusztult és túlélő, a gettókban áldozatul esett, és túlélő, az öngyilkosságot választó és bujkáló képzőművészekről szól, mindazokról, akiket a faji törvények alapján zsidónak minősítettek, s akiknek orvul szűkítették életlehetőségeit, hogy végül méltatlan módon megsemmisítésre ítéljék őket. Találó a cím: Emlékkavicsok. (Ámos Imre 1944. márciusi naplójegyzete alapján.) A szerző azoknak állít emlékművet, akiknek sírjára a zsidó vallási hagyományokat követve már nem lehet kavicsot vinni, hiszen nincs sírjuk. „Füstté és hamuvá” váltak – ahogy a könyvborítón szereplő, Mózes Katalin által készített festmény címe is sugallja.
Sokan várták, hogy ez a dokumentum megszülessen, hogy végre megismerhessük a képzőművészeknek az 1938-1945 közötti szégyentörténetre reflektáló „válaszait”, döntéseit, sikolyait és fájdalmait. 1945 után a deportálások, láger- és munkaszolgálat-élmény hatására készült rajzok, festmények eltűntek a süllyesztőben, a könyvben reprodukált művek nagy részét 1945-1947-ben állították ki utoljára. A szerző arra nem tud – nem is tudhat – választ adni, hogy az 1867-es emancipációs törvények, a társadalmi és kulturális integráció évtizedei után miért válik ismét kérdéssé, ki a zsidó, ám a történelmi összefüggésekbe ágyazottan megkísérli azokat az okokat, érdekeket feltárni, amelyek a magyar zsidóság legyilkolásához vezettek. Az összes európai zsidó megsemmisítése legkésőbb 1942-től a német koncepció része volt, a Magyarországon népszerű antiszemita gondolati struktúrák készséges segítőket „termeltek ki” a program hazai végrehajtásához.
A szerző magyarázatkísérletei multikauzálisak, mint ahogy a képzőművészek identitásának, viselkedésének, dilemmáinak elemzésekor is sokféle lehetséges indítékot mutat be. Nem ítél, inkább alaposan feldolgozza, hogyan voltak képesek különböző generációkhoz tartozó, más-más családi hátterű, igen eltérő életpályát megjáró festők, szobrászok az adott időben az adott helyzethez igazodni. A képzőművész pálya sok esetben felemelkedést jelentett, társadalmi mobilitást, alkalmazkodást, a zsidó hagyományoktól és vallástól való elszakadást, gyakran modernizálódást, felzárkózást a XX. századi Európához. S. Nagy Katalin a sokféle tévhittel, előítélettel szembeszállva azt is bizonyítja, hogy nemcsak az izmusok, az avantgárd képviselői (Iványi Grünwald Béla, Czigány Dezső, Bokros Birman Dezső, Moholy Nagy László stb. – gazdag a névsor), hanem a konzervatívok, a fennálló rendszer hívei között is voltak művészek, akiket 1938-1945-ben zsidónak minősítettek. Az érintett képzőművészek egy része zsidó vallású (Ámos Imre, Erdei Viktor, Birnfeld Sámuel, Bolmányi Ferenc), egy része keresztény vallású (Basch Andor), nagy részének nincs vallási kötődése (Kádár György, Goldman György, Szőllősi Endre), mások vallástalanok. Vannak, akik nem tartják magukat zsidónak (Czóbel Béla, Schnitzler János), a többség azonban nem foglalkozik ezzel, amíg rá nem kényszerítik… Az Auschwitzba irányuló vonatok (Farkas István, Porter Paula), a munkaszolgálat (Jándi Dávid, Örkényi Strasser István), a gettó (Kádár Béla, Gedő Ilka), azaz a diszkriminációs és kisajátítási politika, a radikális magyar nacionalizmus, a zsidótörvények sora nem tesz különbséget a magukat igen különböző módon identifikáló képzőművészek között sem.
1944-ben a magyar nemzet abnormálissá válását bizonyítja, hogy a magyar népi, nemzeti festészet megteremtőjét, a lehetséges valamennyi állami kitüntetés birtokosát, az idős Fényes Adolfot éhen halni hagyja. A magyar kultúra elleni vétek, hogy kénytelen elhagyni az országot Orbán Dezső, Nemes Endre, Marton Ervin, Szenes Árpád, és sok-sok fiatal, akikből másutt lett jelentős művész. Azok közül, akik a tömeggyilkosságok ellenére is életben maradtak, számosan elmenekültek 1945-48-ban, majd 1956-ban (Székely Péter, Márkus Anna, Rozsda Endre). A szerző kimondja, hogy a képzőművészek nagy része bízott a magyar államban, akárcsak a zsidó vezetők, értelmiségiek többsége, s ez a bizalom tragikus mulasztásokkal, végzetes következményekkel járt. A szökés, bujkálás csak keveseknek állt módjában.
A könyv legmegindítóbb oldalai azok, amelyeken átsüt S. Nagy Katalin megrendültsége, hiszen kénytelen tudomásul venni, hogy a szörnyűségek, az iszonyat, a borzalmak, az apokalipszis közepette is működik a remény létszükséglete, amint ez a rajzokban, festményekben is kifejeződik (Lukács Ágnes, Bálint Endre). A keletkezés, a születés, halál és az ehhez társuló élmény hatalmas és mindent átfogó valóság. Megijedünk akkor, ha ez a folyamat előttünk játszódik le, nyíltan, nem takargatva és szépítve az átéltekhez tapadó érzéseket, emlékeket. Ezek az alkotások „kibeszélik” a szenvedéseket, könyörtelenül. S. Nagy Katalin pedig útmutatást, szakszerű értelmezést, tájékoztatást és segítséget nyújt írásával ahhoz, hogy ne tévedjünk el újra, és értsük végre, amit már évtizedek óta értenünk kellene. A mintegy hatszáz (sajnos csak kb. ötven oldalon színes) reprodukció követi, interpretálja a bevezető tanulmányokat, majd a művészekről írott esszéket. 203 festőről, szobrászról, grafikusról külön is ír S. Nagy Katalin, s még körülbelül ugyanennyiről van szó. A szerző már a bevezetőben leszögezi: várja a kiegészítéseket, a további képzőművész-neveket.
Mi pedig reménykedjünk, hogy lesz újabb kiadása e fontos és rendkívül figyelemreméltó könyvnek, mely talán a hiányzó párbeszédre is serkent.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 32. szám
