Kozák Csaba
Gondolkodik/álmodik
Tárlat
Ha valaki az utcán szembejönne velem egy I am overpopulation (Én/magam vagyok a túlnépesedés) mondatot üzenő pólóban, akkor a gondolat tisztaságától és szépségétől megérintve – egy mosoly kíséretében – valószínű, hogy tisztelgésem jeléül odabólintanék. Amikor viszont hat narancssárga trikó ugyanezzel a szöveggel a Műcsarnok első termének falán lóg – El-Hassan Róza teljesen érdektelen, több évvel ezelőtti, kinagyított e-mail levelezésének kíséretében -, akkor elszomorodom. Ma már láttam egy pólót a Felvonulási téren (alig kétszáz lépésre az intézmény hátsó bejáratától), a közöny ellen felszólító 7. Óriásplakát-kiállításon, melyen egy cigány fiú áll színes trikóban, hátterében a „nyócker” bérházai. A plakát felirata a következő: „Magyarul beszélő, színes, feliratos férfi. Forgalmazza a BKV.”
Na, ez már jobban megütött. Míg a téren közel ezer ember sétált egy időben, addig El-Hassan Róza egyéni kiállításán – még szombat délután ötkor is – tíz-tizenkét ember ha kóválygott. (Mindkét helyszínen háromszor voltam, a számok változatlanok.) A zárt tárlat belépője ugyan ezer forint (a katalógus hatszáz), míg a szabadtéri kiállítás természetesen ingyenes, de azon azért a művésznek (művésznőnek/nőművésznek?) és kurátorainak el kellene gondolkodniuk, hogy mit bír el egy kanonizált-privilegizált kiállítótér, és mit az „agóra”.
El-Hassan Róza R. a túlnépesedésről gondolkodik/álmodik című retrospektív tárlata a Műcsarnok főhajójában, az apszisban és a VI. oldalsó teremben látható. Azt hiszem, illetlenség negyvenévesen, 15 alkotóév után retrospektívet rendezni (tessék válogatásnak hívni!), de lehet, hogy a szakmai hagyomány nem vonatkozik arra, aki az 1997-es Velencei Biennálé magyar pavilonjának egyik kiállítója (Hersko Judittal és Köves Évával), mára pedig a szobrászat/installáció, az intermédia és performansz területén nemzetközileg (is) jegyzet művésszé érlelte magát.
Fussunk neki, szemezgessünk. A kisméretű Hálórajzokban egyszerre van jelen a rendszerező elv és a véletlennek esélyt adó kéz automatizmusa. Az érzékeny, finoman kivitelezett, részletgazdag szövet organikus burjánzása a térben is megismétlődik a Szétkapcsolt tárgy – megolvadt elektromos vezetékek – esetében. Egyre megy, hogy talált vagy „csinált” tárggyal van-e dolgunk. A falra akasztott, műanyaggal-vászonnal (nem érintettem meg a műveket) borított, valami puha matériával, talán vattával-szivaccsal kitömött Fali tárgy és Zöld tárgy levegősen terpeszkedik a falakon. A burkolás-rejtés-rejtőzködés misztériumát hordozzák, kicsomagolásra-megfejtésre-dekódolásra várnak. A tucatnyi évvel ezelőtt készített, közepén beszippantott-bevart (egyszerre érzéki és taszító), horpadt félgömb és a kockázott, keretes téglatest mára egy kicsit bepiszkolódott, lepukkant. Kár. Az egyik sarokban egy négyperces videón valaki pizza/lepénytésztát forgat. Nem vártam meg, amíg kisül. Az Inverz könyvespolc előtt (nem tudom, miért nem lehet fordított) elméláztam. A mű nem más, mint egy embernél magasabb, fehérre festett fadoboz, aminek a néző felőli oldalán, két sorban szürke tiplik „állnak ki” a falból. Így érzékelheti belülről a könnyező gomba a polcok rögzítésére szolgáló tipliket. Kifordítom-befordítom, mégis… Fél órát tudnék süketelni az érzékelésen, a látható tartományán túli világról, a kinn és benn fogalmáról, de jelen esetben ez a „gondolati” mű nem jutott el a konceptualizmusig. Blöff. Nem kell minden kósza ötletet materializálni. A paradoxonra épülő Kő színes gombostűkkel II. viszont izgalmas, feszültséget sugárzó. A raklapra állított bazaltszikla felszínét talán száznál is több, változatos színekben pompázó, gömbfejű gombostű tarkítja. Ez a munka El-Hassan azon művei közé sorolható, ahol ellentétes anyagokat, más-más funkcionalitást, jelentést és szimbolikát hordozó tárgyakat épít egybe, ütköztet egymással. A fehér, ragacsos-gumis, amorf, alumíniumkilinccsel applikált Ajtós tárgy kevésbé szólítja meg a nézőt. A művész talán legjobb és legismertebb munkája a Nyújtott szék. A tonettszék (akárcsak a sorozat többi darabja) nem a falon lóg, nem is a térben lebeg, hanem a háttér síkjára van ráfeszítve. Az oldalról 4-4 ponton rögzített széket próbálja a művész megnyújtani, mintegy kínzások közepette megfeszíteni. Ez a „szép” kísérlet természetesen sikertelen, és illúziószerű az is, ahogy az átfúrt üvegpohár vagy a szürke színű vászon meg- és kifeszül. A háttérben mindig is létező, de a kiállításon eddig nem reprezentált figura is megjelenik El-Hassan kiállításán. Az Anasztáziai-installáción két világ találkozik. Edward Munch plakátméretűre nagyított expresszionista Sikolya néz szembe egy posztamensre helyezett büszttel. Az európai festészet egyik alapműve egy rabszolganővel konfrontálódik. A kommunikáció lehetetlen, hiszen a nő szája szigetelőszalaggal betapasztott. Világok-kultúrkörök hangos és néma harca zajlik a férfi és a nő, a híres és az ismeretlen, a jelet hagyó és a jeltelen között. A III. terem és az apszis ajtónyílásában kuporog a kiállítás címében jelzett alak. Az elnagyoltan faragott, csadorba öltözött nő fekete leple mindent beborít. Ölében egy narancssárga léggömb. Ezen művét – a születés-élet-halál örök körforgására utalót – egyik performanszában meg is formázta. Talán a rendezők se látták, hogy a nőnek egy piros poroltóval kell szembesülnie. Az apszis bal oldalán, a X. terembe fogadta be a művész a 2004-ben „máig tisztázatlan körülmények között” elhunyt Sík Toma (aki „az izraeli és magyar békemozgalom…, a nemzetek felett álló, egyetemes békemozgalom, anarcho-pacifizmus és – ha lenne ilyen, akkor – vegetáriánus- és biomozgalom nagy alakja volt” – idézet a katalógusból) protestáló tábláiból összeállított installációját. Az apszis közepén – R. fából durván tákolt gondolkodója, műanyag zsinórok-gubancok, egy angol nyelvű e-mail, üres fémtepsik, egy vödörben olajosodó „hűlő víz” és más rekvizitumok társaságában – egy csonka oszlopon található El-Hassan kifejezetten erre a kiállításra készített, drótozott-ragasztott, fekete kövekből összeállított Szíve. Majdnem dobog. A XII. teremben látható a tárlat egyik fő attrakciója, a művész Belgrádban, Budapesten és Zürichben – változatos érdeklődéssel kísért – véradó-performanszának falra vetített és szöveges dokumentációja. A projekt a 2001. szeptember 11-én történt terrorakcióra, valamint Arafat és 500 palesztin véradására emlékeztet/emlékezik és utal, felvetve a művész felelősségét világunkban. Mindez egy exhibicionista (mert ez a dolga) előadásában. A művésznek a rasszizmust (is) elítélő csoportos véradása immáron nem magánügy, hanem a közé. Záróképnek pedig ott vannak az elsötétített VI-os terem fekete ágyán a mesebeli Világító gyümölcsök, az élő testekbe applikált fénylő izzókkal, cukrosodó húsuk illatával és bűzével. Sokszor úgy érzem, hogy R. – aki, mint tudjuk, gondolkodik és álmodik – a kiismerhetetlenségbe kívánja játszani magát.
(El-Hassan Róza kiállítása október 1-jéig tekinthető meg a Műcsarnokban.)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 32. szám
