KOLTAI TAMÁS
Brecht és a majmok
Illő tisztelettel szeretném kiigazítani Heller Ágnesnak az önmentegetés révén eltemetett múlttal szembesítő tekintet, röviden a besúgás utólélektana tárgykörében írt cikkének (A szégyen traumája, ÉS, 2006/31.) Bertolt Brechtre vonatkozó részét. Nevezetesen azt az állítást, hogy Brecht „terhelő vallomást tett mások ellen az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság előtt”. A kihallgatás bővelkedett humoros mozzanatokban. Miután kiderült, hogy Brechtnek semmi kapcsolata sem volt azokkal a hollywoodi filmesekkel, akiknek az ügyében beidézték, saját írói munkásságát firtatták, például A rendszabály és Az anya című drámáit (!), a Rettegés és nyomorúság a Harmadik Birodalomban egyik, A zsidó feleség című jelenetének 1946-os megjelentetését az Ost und West című, a szovjet katonai hatóság által engedélyezett berlini folyóiratban (!), továbbá moszkvai kapcsolatát Szergej Tretyakovval és a San Franciscó-i szovjet alkonzullal. Természetesen föltették neki a főkérdést: tagja-e a kommunista pártnak? Brecht válasza: „Nem voltam és nem vagyok tagja semmilyen kommunista pártnak.” Ami megfelelt az igazságnak.
Brecht tulajdonképpen hülyét csinált a Bizottságból, ami karakterének ismeretében nem meglepő. Vladimir Poznernek az a benyomása alakult ki a kihallgatásról, hogy „a majmok foglyul ejtettek egy zoológust”. Maga Brecht egy évvel később úgy jellemezte az eseményt Eric Bentleynek, hogy „jobb volt, mintha a nácik csinálták volna – a nácik nem engedtek volna dohányozni”. A kihallgatás hangfelvételét megvette negyven dollárért, és még aznap este (!) otthon meghallgatták Helene Weigellel. Másnap (!) elhagyták az Egyesült Államokat egy Párizsba induló géppel. A hangfelvétel utóbb része lett annak a dokumentum-montázsnak (!), amelyet Brecht önmagáról írt műveiből állítottak össze Brecht on Brecht címmel, és sok színházban játszották.
Ha a Galileit önmentegetés gyanánt írta (az első változat 1938/39-ben született, 43-ban mutatták be), vagy nagyon előrelátó volt, vagy zsigerileg megalkuvó. Az utóbbi bizonyítása egyelőre várat magára. Amikor Galilei azt mondja, hogy nem az az ország szerencsétlen, amelynek nincsenek hősei, hanem az, amelyiknek hősökre van szüksége (ha az ország szót a kor szóval helyettesítjük, mint Heller Ágnes teszi, nem egészen ugyanazt mondjuk), nagyon is jól tudja, mit beszél. Egész életműve erről szól, elég beszédesen nyilatkoznak erről drámáinak olyan karakterei, mint Kurázsi, Acdak vagy Sen Te. Brecht nem kedvelte a hősi pózokat, civilben sem volt az a „kiállós” fajta, aki kockáztatja a fejét vagy a munkakörülményeit, például az 1953-as berlini munkástüntetés idején sem ment ki az utcára, hogy ide lőjetek, csak a szűk pártvezetésnek fejezte ki tiltakozását (ahogy más esetben is) az ügykezelés „szovjet módszere” ellen. Lehet ezért őt nem szeretni, lehet megúszásra játszó ravaszkodónak tartani, lehet sorolni jellemhibáit (voltak neki). De a McCarthy-bizottság előtti viselkedéséből nem ildomos azt a következtetést levonni, hogy „mivel nem volt bűntudata sem, nem is szégyellte magát”. Egyikre sem volt oka.
Koltai Tamás
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 32. szám
