BÁTHORI CSABA
Panaszos hagyatékok
Illyés Gyula József Attiláról. Öszszeállította Domokos Mátyás, Nap Kiadó, Budapest, 2006. 168 oldal, 2688 Ft
Köztudomású, hogy Illyés Gyulát – főleg József Attila váratlan halála után – az utolsókig nyomasztotta a költőtárs sorsa, ámulattal töltötte el pályájának hamar egekbe szökkenő íve, és sokszoros önigazolásra kényszerítette némely magán- és közéleti körülmény. Domokos Mátyás most egy zömök kis kötetbe gereblyélte a szétszórt anyag zömét (nem mindet, nyilván); mégpedig azzal a nem titkolt céllal, hogy kidomborítsa Illyés igazságát, hagyja őt beszélni, s némileg felmentse a (vélt vagy valós) vádaktól, sőt rágalmaktól. A könyv fukarul adagolja a jegyzeteket, nem egy egész összetett tényállást óhajt újra latra vetni, hanem a kényelmetlenebb helyzetből érvelő – noha látszólag kevesebb szenvedést megért – pörös fél nyilatkozatait adja közre. A szövegeket jobbadán ismertük eddig is; az újak azonban árnyalják eddigi meggyőződésünket, sőt itt-ott megerősítik enyhe sejtelmeinket.
Illyés – ez is köztudomású – roppant taktikus, furfangos, óvatos duhaj alkat volt. Hogyan látja ő, és főleg: hogyan ábrázolja ő kettejük történetét? Mennyiben hajlandó szembenézni hibáival? Milyennek festi ő a vetélytársat? Mennyire képes szóba foglalni kettejük, azaz hármójuk igazságát? Hitelesen tud-e beszélni az olykor évtizedekkel azelőtt megtörtént eseményekről? Milyen becsülettel mérlegeli kettejük egykori párhuzamos életének fontos emberi, irodalompolitikai, értékteremtő- és érvényesítő módszereit? Őszinte tud-e lenni olyan mértékben, hogy az tisztázza a homályos pontok egy részét? Egy sereg kérdés tolul a tollra. Milyen ember képe bontakozik ki ebből a kötetből? Vegyük csak ezt szemügyre, részrehajlás nélkül.
A két költő 1927 őszén ismerkedett meg a Simplon kávéházban (a Körút és a Népszínház utca sarkán); ezt Ilylyés többször is leírja. Hogy azonban elsőre milyennek látta József Attilát, arról itt-ott hajszálnyit eltérően beszél. A 8. oldalon azt mondja: „A fiatal József Attila nekem első pillantásra nem volt rokonszenves.”; a 35-oldalon azonban ezt olvassuk: „Már első személyes találkozásunkkor tökéletes volt köztünk a bizalom, a nyílt beszéd.” A 73. oldalon is így ír: „Nem könnyen barátkoztunk össze. Ez 1927 őszén lehetett.”
Nem világos hát, milyen is volt ez az összemelegedés. (Mellesleg említem meg, hogy József Attila is így beszél: „Minket, Gyuszi, szeretni kell…”; ebben a sorban van némi önbiztatás, önvállveregetés, a kisebb öcs félszegecske maga-bátorítása. Pedig ezt, talán, még barátkozásuk szebb éveiben, a húszas évek végén írta.) Annyi bizonyos: a két fiatal tehetség, Párizsból hazatérve, egy darab (rövid) ideig rokonszenvezett egymással, közösen járt kirándulni, kávéházakban játékosan közösen faragott verset, látogatta egymást (József Attila még Illyés édesanyját is, Illyés távollétében is); közös eszmékért lelkesültek, pályájuk tengelyakasztás nélkül, párhuzamosan haladt. Illyést – Babits óhajára – maga József Attila ismerteti össze a nagy irodalmi vezérrel. Aztán megjelenik a Babits elleni kíméletlen, Szabó Dezsőt is megszégyenítő József-pamflet, a fiatalabb költő kiszorul a Nyugatból, s máshonnan is (Németh Andor helyesen állapítja meg: amikor Attila ezt megírta, már a szárszói temetőben feküdt…). S aztán megjelenik a Külvárosi éj. Kötetünk közli Illyés szigorú, csípős bírálatát a kötetről (a Nyugatban jelent meg 1932. december 16-án). Gondoljuk meg, mi történik közben. Illyés verseskötetéről a Nyugat az első oldalakon közölt terjedelmes dicsérő cikket Németh László tollából; az idősebb költőtárs már 1931-ben Baumgarten-díjat kap (majd még háromszor, 1933-ban, 1934-ben és 1936-ban). S aztán jön a Külvárosi éj-kritika. Illyés 1974-ben, tehát negyvenkét évvel keletkezése után, visszatér erre a cikkre, de nem kívánja felvétetni a Domokos Mátyás szerkesztette „tíz kilós” esszégyűjteményébe. Milyen érvekkel hárít? „Azt nem írhatom most mellé, mi is volt annak a bírálatnak légköre és célja. A Nyugat számára készült; addig ott József Attila ismert Babits-ellenes pamfletje óta semmi nem jelent meg tőle. Az én bírálatom ezt akarta megtörni; előkészíteni, hogy József Attila ismét dolgozzon oda is, béküljön ki Babitscsal. Ennek eredménye volt, hogy az Óda valóban a Babits szerkesztette Nyugatban jelent meg. A bírálatot József Attila előzően is ismerte; helyeselte.” (Erre a másik féltől nincs írásos bizonyítékunk.) Kérdem: hiteles-e ez az érvelés? Nem, úgy gondolom, nem hiteles. Éppen azzal a baráttal szemben nem az, aki felvitte őt Babitshoz. Kérdem: csakugyan szükségesnek vélte volna Ilylyés, hogy – Babitscsal szembeni lihegő tetszhetnékből – egy ilyen súlyosat kell ütnie költőbarátján? Nem életszerű, hogy József Attila (bármilyen kilátásba helyezett visszasündörgés fejében) lenyelt volna egy ilyen leckéztetést. Kérdezi az ember: negyvenkét évvel az eset után nem jutott eszébe jobb mentelem a világravasz Illyésnek? Mondhatott volna emberibbet: hibáztam. Csakugyan érdeke volt, hogy Attilát éppen ő csalogassa vissza a Nyugatba? Mégha így volt is, a magyarázkodás optikája ellenszenves. Babitsnak hízelegni, Attilát pofon vágni? Annak a Babitsnak, aki „nagylelkűbb (tágabb horizontú) volt, mint magunk is gondoltuk”? És mit gondolt akkor valójában a kötetről? Hiszen érveléséből az tetszenék ki, hogy amúgy – a Babits-ügy híján – jónak ítélte volna a könyvet. Jónak ítéli, de rosszat ír róla? Mit gondoljunk erről? Illyés beszédmódja, körmönfontnak rémlő, noha bizonyára méltányosnak szánt okadatolásai nyugtalanítják az olvasót, és ezer gyanakvását kell eloszlatnia olvasás közben, hogy jó szívvel elfogadja a túlélő magyarázatait.
Mert Illyés amúgy is sokszor ámultatja az embert. Azt írja például a 134. oldalon: „Fájdalmas életút József Attiláé; az elmaradt méltánylás miatt. De bántalom, írói támadás, kartársi legyalázás – leszámítva a moszkvai mondatot – megkímélte.” Megfeledkezett talán saját „kartársi legyalázásáról”? Vagy ne ismerte volna Németh László epés „kakukkattilázását”? Vagy ne Féja cikkét? És mást? Nem, ezt hiteltelen volna feltételeznünk. Máskor megemlíti Lesznai Anna pénzküldeményét; egyszer a 80 pengő „feléről” ír, másszor pedig a kért összeg „töredékéről”. Melyik a helytálló? Illyés fogalmazása lépten-nyomon homályos, agyafúrt, fondorlatos. (Ha prózáját lassan olvassuk, amúgy is szembeszöknek bakugrásai, túlmérlegelt óvatossága, magakelletése.) A 11. oldalon – miután József Attila apját lebolondozta: „Ez az apa nyilván nem volt normális” – így zár egy bekezdést: „Ott aztán (ti. Erdélyben) valamivel több szerencsével még új családot is alapított, nem tudva, de nem is kívánva tudni a régiről, akkor sem, amikor annak fiú tagját már a Duna völgyének minden kis falujában illett ismernie valakinek.”. Miért kellett volna J. A.-t valakinek a harmincas években ismernie? (József Áron 1937-ben halt meg.) Ahol kínos részleteket kellene megvilágítania, ott elhallgat. Ha József Attila „antiszemitizmusáról” (?) tesz említést egy félfordulatban, akkor saját torkára fojtja a szót: „Letiltották Komlós Aladárnak azt a (kinyomtatott) visszaemlékezését is, arról, hogy milyen éles ellentét volt J. A. és köztem az antiszemitizmus kérdésében. S nem én voltam az!… Akkor!” (143. oldal) Vagy később, József „elveiről”: „Ezekre az elvekre viszont (az antiszemitizmusról) nagyon is jól emlékszem. József Attila jó néhányszor (legelső s különös mód legutolsó találkozásunkkor is) emlegette (ideillik, hogy „fejtegette”) ezt érintő gondolatait. De ezek lényege sose maga az antiszemitizmus volt, hanem az, hogy milyen legyen a mi magatartásunk (főleg nekünk, fiatal „fajbeli” költőknek) ezzel a jelenséggel szemben. (Erről talán egyszer később – ha lesz még, ami erre is fölfrissíti az agysejtjeimet.)” Miért nem beszél most? Ez így, történet és konkrétumok nélkül, nem meggyőző. Az Egy költőre című József-vers keletkezésének körülményeit, noha tudja, nem árulja el: „rám vonatkozik, de indító oka más” (89. oldal). Domokos Mátyás egyik 1975-ös Illyés-interjúban rákérdez a Medáliák egyik sorára („barátommal egy ágyban alszom”), mire Illyés: „Az, hogy ágyát kínálta, nem a Medáliákra vonatkozik, más természetű, nem tartozik ide.” Miért nem? És hová tartozik? Illyés stílusa furcsa, tüskés.
Egyik 1961-es naplójegyzetében Flórát hozza szóba, dicsérőleg. Flóra, mondja Illyés, minden emberi vágyát teljesíti, mégis: „Az egyetlen nő, akinek keresztnevét nem írhattam versbe. Korosztályom legnevesebb költője tette rá a kezét.” Az utolsó mondat szokatlan szóválasztásaira már Valachi Anna rámutatott (lásd: Holmi, 2005/4). És valami itt is átsejlik a sorok közt, és ez lehet Illyés Gyula nagy életigazsága, rejtett vezeklése, évtizedekig tartó fenyítése: hogy tudniillik Flórával való hosszú házasságának József Attila lidérces árnya volt egyik nagy tehertétele, vagy – éppen furcsán negatív értelemben – tartóoszlopa. Nem szabad lekicsinyleni Illyésnek ezt a súlyos fájdalmát („bánt a lelkiismeret”, 107. oldal).
Időrendben a következő komoly súrlódás 1934-re esik (és itt voltaképpen, ne feledjük el, egyetlen időfolyamat roppant közeli lelki pontjairól van szó). Miért nem én? című – feltehetőleg durva cikkével, a szöveg a mai napig lappang – József Attila házal a szerkesztőségekben, de az írást sehol sem sikerül elhelyeznie. Ebben Illyést állítólag útszéli hangon támadta; sérelme, hogy nem őt hívták meg a szovjet írókongresszusra, a maga szempontjából, megalapozott. Más kérdés, méltányos-e így írni egy barátról? (Illyés ugyan jó példával járt elöl a Külvárosi éj kapcsán…) Az idősebb pályatárs, ezt bevallja, maga akadályozta meg, mégpedig apósa hathatós segítségével, aki „lefoglalta”, tehát megbénította a cikket az egyik újság számára. Nem, utólag sem helyeslendő, hogy egy vetélytárs ilyen módszereket alkalmazzon. Vagy ha már, akkor legyen róla – naplójában, évtizedekkel később! – véleménye. A moszkvai eset is tanúsítja: Illyés nem bánt épp kesztyűs kézzel barátjával. Moszkvában ki nem ejtette a nevét a száján. Itt is – miként a Babits-ügyben – adódott volna más, jóval emberiesebb eljárásmód. Erre, a lényegbe vágó tettleges jóságra, Illyés, úgy tűnik, József Attilával szemben képtelen volt. (Vagy igen? Említsünk más körülményt is: pár évvel azelőtt „lemondott” Attila javára Vágó Márta szerelméről; cikket kért tőle a Válasz nevében; hagyta, hogy Attila kijárjon egy bögre kávéért meg egy szelet vajas kenyérért a Lehel útra Illyés édesanyjához; és még néhány más feltételezett jócselekedet.) Mindenesetre némi megütközést kelt az olvasóban, hogy a háború után majdnem egy álló évig hevernek József Attila Flórának írott levelei a tihanyi házban a földön. Naplójegyzet, 1945. július 5-ről: „A lakás: a két felső szoba tele papírhulladékkal, köztük J. A. s az én leveleimmel F.-hoz. Segítek neki a keresésben.” Ez még hagyján. De aztán 1946. április 14-én ezt írja: „A földön heverő papírhalomban én szedegetem fel Flórával J. A. leveleit.” Aztán más: én magam a hetvenes években óriási lelkesedéssel habzsoltam Illyés verseit; nem emlékeztem, hogy a Teremteni-kötetben a Doleo, ergo sum alatt ott állt volna, hogy „József Attila emlékének”… Most, ebben a kötetben ezt látom. (Nincs kezemben az Irodalmi Újság 1955. április 16-i száma; ott vajon hogy állt? [Ajánlással – a szerk.])
A két költő viszonya 1934-ben gyakorlatilag megszakad; fagypontra jut. Illyés aztán még egyetlenegyszer, nevezetesen a Siesta szanatóriumból Szárszóra bocsátása előtt látja viszont – már súlyos beteg – pályatársát. Ez az év József Attila életében a szedelőzködés, az eltűnés éve; és a lobogó Flóra-szerelemé. Ezzel az évvel kapcsolatban érte a legtöbb rágalom Illyést, de Flórát is. Nyilvánvaló, és erre egy szót sem érdemes vesztegetni, hogy egyikük sem okolható József Attila haláláért; Illyésről legfeljebb azt mondhatnánk, hogy részlegesen fokozta a beteg költő szomorúságát, tapintatlanságával pedig gyarapította a költő fantáziájában amúgy is fel-felderengő félreértéseket. Domokos Mátyás kötete igazolja azt a sejtést, hogy az Ars poetica lényegében Illyés ellen íródott (ezt egyébként az eddig Flóra által megcsonkított egyik József-levél is igazolja; a szöveg idén jelent meg először hiteles formában a Levelezésben, Stoll Béla kiadásában). József Attilának attól az általános, Illyésnek nem felróható szorongásától eltekintve, hogy állandóan sejtette a háttérben Illyés jelenlétét Flóra oldalán, a következő körülményeket vethetnénk mérlegre (és itt vizsgálandónak tűnik Illyés robusztus versbéli közölhetnékje különböző folyóiratok hasábjain): vajon helyes volt-e az idősebb költő részéről közölni a Nyugat 1937. június 1-jei számában a Betelik majd… című verset? Tapintatos volt-e a Nyugat szeptember 1-jei számában közölni három boldogságról tanúskodó szerelmes verset (Te is meghalnál…, Gyűlöltem a címert…, Arccal le…)? Hangsúlyozom: ezekben az esetekben József Attila szemszögéből illene mérlegelni a dolgokat; azt volna tanácsos elképzelni, hogy az ő szemhatárán hogy s mint festettek az – objektíven talán egészen másként zajló – események. (Kötetünk egyébként nem közli a négy Illyés-verset.) Utólag, évtizedek távolából, a tragikus események ismeretében semmit nem nyom a latban, ha – mint Illyés teszi – azt mondjuk: a Szolga című verset nem József Attila ellen írtam. (A vers nyilvánosságra jutott; József válasz-töredéke csak a kritikai kiadás eldugott sarkában olvasható.) Ez a vers is, meg a többi is egy nyeregben ülő, költői és férfiúi hódítói sikereire büszke, fölényes alkotótárs tollából ered; s ha a jog ismeri a „vétlen, mégis felelős” helytállási alakzatot, akkor talán (nagyon halkan mondom) ezt itt Illyés magatartásáról elmondhatjuk. (Flórának nehéz, nehéz, nehéz szemére vetni bármely formában bármit is; ő sokat megtett; s hogy nem József Attila mellett döntött, azt emberi méltánylás nem tekintheti véteknek; hogy miképpen minősül az isteni rendben, arról nem lehet képzetünk.) A szolga-történet, valamint Illyés újdonságnak minősíthető vallomása „fordított sznobizmusáról” (hogy tudniillik ők a pusztán sem voltak a legszegényebbek, és hogy ő műveiben szegényebbnek stilizálta magát a valóságosnál…) egyúttal megvilágítja József Attila híres „szolga ostobát”-kifejezését is.
A könyv egyébként sok érdekes, találó megjegyzést tartalmaz általában a költészetről, apró adatokkal szolgál József Attila aprólékos rendszeretetéről, öltözködési gondosságáról, szokásairól. Illyés Gyula, úgy tetszik, alkatilag nem tudta kivívni életében azt az „őszinteséget” (többször beszél erről életművében, itt is, Gide-del kapcsolatban), amely a József Attilával való kapcsolatát mély magyarázattal láthatta volna el. Dolgozott benne egyfajta önvád, semmi kétség, de ez mindig bizonyos mentegetőzés, méricskélés, mundérmentés kísérőzenéjével történik; és az írói modor sokrétű befüggönyözése árán. Érzékeljük a lelkiismeret apró harapásait, beszédgyorsító és -fojtó munkáját, de csak ritkán tapasztaljuk azt a morális-intellektuális mérkőzést, amely a pályatárs egész életművét olyan megrendítő légkörbe vonja. Tény, hogy József Attila (attól eltekintve, hogy sokszor kellemetlen fráternek tűnt) valójában nemigen sértette meg, „gyalázta le” (nyilvánosan) idősebb pályatársát; írt ellene egy – nyilvánosság elől elrejtett – gúnyiratot; írt egy szép verset 1929-ben (?), és írt egy bírálót később; de ez a vers a mély elképedés, a megmérkőzés megrázó verse (Egy költőre). Az is tény, hogy Illyést is sok fájdalom érte; a húszas években egymás után veszti el apját, bátyját, édesanyját. Házassága tönkremegy.
S utána egy másik átláthatatlanul boldog, meg nem írható házasságba lép, amelynek jövője a múltba harap. Nehéz sors, balsors. Mindkettőjüknek volt sérelme, és hagyatékuk is panaszosan szólal. Hogy égi és földi mércével együtt mérve melyiküknek volt igaza, arra egyelőre csak a még rejtőzködő vallomások, levelek és dokumentumok tudnának választ adni.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 32. szám
