BÁRÁNY TIBOR
Ártatlanok és bűnösök
Főbűnösök. Hét szerző antológiája. Szerkesztette Huszti Gergely. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2006. 232 oldal, 2680 Ft
A recenzens számára talán nincs is annál elkeserítőbb, mint amikor rokonszenves hölgyeket és urakat hall azon keseregni, hogy lassan már a kortárs irodalom is üzletté lesz, horribile dictu a kiadók marketingstratégiát alkalmaznak, s termékeikkel igyekszenek az irodalmi piac meghatározó szereplőivé válni. Ezért hát mindennemű előzetes fanyalgás nélkül, komoly érdeklődéssel vette kezébe az Ulpius-ház könyvheti antológiáját: vajon beválik-e a kiadó számítása, vajon a fiatal sikerszerzők (Gerlóczy Márton, Tisza Kata), szépíróként a nagyobb nyilvánosság előtt mostanság debütáló ismert emberek (Szabó Stein Imre), valamint a korábbi köteteikkel többé-kevésbé komoly kritikai vitákat kiváltó, tulajdonképpen már nem is annyira fiatal írók (Hazai Attila, Karafiáth Orsolya, Orbán János Dénes, Ficsku Pál) rövid elbeszélései egymás mellé kerülve képesek-e olyan izgalmasan összetett kontextust teremteni, amelyben mindegyik írás megtalálja a helyét?
Az antológia szerkesztési koncepciója rögtön világossá válik, mihelyt belelapozunk az amúgy kissé szellősre tördelt kötetbe: a hét szerző hét elbeszélése a hét főbűnnel áll ilyen vagy olyan kapcsolatban; így jutott Orbán János Dénesnek a falánkság, Karafiáth Orsolyának a hiúság, Gerlóczy Mártonnak a harag, Tisza Katának a bujaság, Ficsku Pálnak az irigység, Hazai Attilának a lustaság, Szabó Stein Imrének a fösvénység. És az olvasónak a tanácstalanság, már amennyiben a szerzők életkorbeli hasonlóságának tényén (a legidősebb „főbűnös” 1967-ben, a legfiatalabb 1981-ben született) és a szövegek nagyon laza tematikai kapcsolatán túlmutató összefüggéseket keres. Ugyan mi köti össze Ficsku Pál szellemes, nagy nyelvi fantáziával megírt „Móricz-átiratát” Orbán János Dénes rafináltan allegorikus, Örkényt idéző groteszk novellájával, vagy éppen Szabó Stein Imre naplóregény-imitációjával, Hazai Attila fergeteges abszurd elbeszélésével vagy Karafiáth Orsolya regényrészletével?
Alighanem valóban nem több, mint hogy mindegyik szöveg valamilyen kapcsolatban áll a fejezetcímként hozzá tartozó főbűnnel: Hazai Attila abszurd novellájának szereplői a restségről monologizálnak; Ficsku Pál elbeszélése az életük végén ugyanabba a nőbe újból beleszerető öregemberekről az irigység hatalmát példázza („Maga író, na igyon még egyet, aztán írja meg az egészet, de a végére tegye hozzá, az irigység ölni is tud”, szól az utolsó mondat); Orbán János Dénes groteszk novellájában a főszereplő politikus választási kampányfogásként addig zabál (vö.: falánkság) fishburgert a kamerák kereszttüzében, amíg világszerte elterjed a csoda híre, ezzel a gesztussal megváltja a magyarokat, s természetesen a választást is megnyeri; Karafiáth Orsolya regényrészlete egy érzelmi kiszolgáltatottsága és sérülékenysége elől önmaga mániás testi kényeztetésébe (vö.: hiúság) menekülő fiatal nő monológja; Gerlóczy Márton hosszú novellájának végén a nyári táborban egymásra talált ikertestvérek megkeresik és meggyilkolják (vö.: harag) alkoholista apjukat, aki évekkel ezelőtt, közvetlenül születésük után egyiküket utcára tette; Tisza Kata írásának elbeszélője egy szerelmi kapcsolat történetét meséli el, bőven ejtve szót a szerelem testi vonatkozásairól (vö.: bujaság) is. Szabó Stein Imre adja a legkomolyabb interpretációs feladatot az olvasónak, nehéz eldönteni, vajon miért épp a fösvénység bűne tartozik az elbeszéléshez, pontosabban a naplóregény-imitációhoz: Stein Albert pár oldalnyi fiktív naplótöredékének hátterében feldereng egy dunaszerdahelyi zsidó család több nemzedéken átívelő, titkokkal, elfojtott és feltörő szenvedélyekkel terhes története.
A Főbűnösök hét elbeszélése között nem sok poétikai átjárás van, ám ez önmagában egyáltalán nem baj, sőt: az antológia hét kortárs, kis megszorításokkal fiatalnak mondható szerzőt kíván bemutatni a szélesebb olvasóközönségnek, s ehhez megfelelő tematikai apropót jelentenek a főbűnök. A valódi probléma az, hogy ha az irodalom bűn, az antológia oldalain megátalkodott bűnösök munkái váltakoznak rendszeresen vétkezők és tisztalelkű ártatlanok írásaival. A recenzens minden további nélkül elhiszi, hogy Tisza Kata elbeszélésében számos olvasó magára ismerhet, a szövegben saját érzelmi életének problémáival, sőt saját mondataival találhatja magát szembe: hát igen, gyakran mi is ilyen közhelyesen, sután, fellengzősen, ügyetlenül fogalmazunk – ám egy szöveg, csupán azért, mert valami okból tanulságos elolvasnunk, még nem válik automatikusan szépirodalommá. És feltehetőleg a recenzens méltányosabb volt a kelleténél: azt, hogy „Teljében éreztük egymás szagát, és szerettük”, vagy hogy „közös a történelmünk, mert én értelek és érezlek, mert én részese voltam a múltadnak”, vagy hogy „Csalsz, mert csaltak. Talán ezt nevezik felnőtté válásnak”, még erős érzelmi felindultság esetén is igyekszünk magunkba fojtani. Gerlóczy Márton valamivel messzebb jutott a bűnök útján, mint Tisza Kata: novellájának elbeszélője az iróniával kísérletezik, sajnos nem sok sikerrel. („És amint a honhit szürke törpéje összeszámolja a spermanedveket, nyugovóra inti a dezodorgázzal keveredett füstburokban álomra hajló gyermekfejeket”, olvashatjuk már rögtön az első bekezdésben; majd a két fiú egymásra ismerésének jelenete kapcsán az elbeszélő felteszi az erősen retorikus kérdést: „Talán a sors, amely most lebegett el a tó fölött, érintette őket szárnyaival?”) Gerlóczy szemmel láthatóan tudja, nem mindegy, hogyan beszél a szöveg narrátora, de nem találja meg azokat a jó mondatokat, amelyekkel elterelné az olvasó figyelmét arról a tényről, hogy az elmesélt történet minden egyes fordulata kiszámítható, ezért a befejezés érdektelen, hogy a párbeszédek tömve vannak a legrosszabb irodalmi nyelvi klisékkel, és hogy a szöveg legalább másfélszer olyan hosszú, mint amilyennek lennie kellene.
A recenzens igencsak lehangolódott, mire elolvasta az Ulpius-ház antológiáját, pedig a kötetet Szabó Stein Imre közel sem hibátlan, de kifejezetten érdekes novellája zárja; tudta, kénytelen lesz leírni ezt a mondatot: a kiadó jobban tette volna, ha saját sikerszerzői helyett keres két fiatal, tehetséges prózaírót a meglévő öt „bűnös” mellé – és ezt a mondatot, akárcsak az összeset, amely a piaci sikert valamilyen módon szembeállítja az irodalmi értékkel, annyira, de annyira szívesen elkerülte volna.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 32. szám
