Papp László Tamás 2006. augusztus 12. 17:10
Ez a vérlázítóan primitív agitprop-sűrítmény csak az európai mainstream intellektuelek zsigeri Amerika-gyűlöletének köszönhette az Arany Pálmát. Hogy a királyi tévét mi ösztönözte, hogy mocskolódó, övön aluli kampányspotok celluloidra fűzött sorozatát dokumentumfilmként tálalja, az rejtély.
Az RTL Klub tavaly úgy határozott, hogy szeptember 11-én Michael Moore filmjét adja le nekünk. Ami körülbelül olyan, mintha a Holokauszt-emléknapot Lovas István tudósítaná. Idén pedig az MTV indított, amúgy közszolgálatilag Moore-életműsorozatot. Melynek koronája természetesen a kifinomult ízlésű zsűrik által dúsan premizált Fahrenheit 9/11, amelynek képeit nézve, az Egyesült Államokat négerverő csuklyások, cilinderes kapitalisták és lövöldöző gengszterek földjeként bemutató szovjet propagandafilmek lózungjai köszönnek vissza.
A tavalyelőtti vereségükön kesergő demokrata párti vezetők paranoiásabbjainak fejében nyilván megfordult: lehet, hogy Moore valójában a republikánusok beépített ügynöke, akit azért küldött rájuk George W., hogy eltolja a kampányt. A tréfát félretéve: abban, hogy Bush újrázhatott, sok egyéb tényező mellett az emlegetett, primitíven rágalmazó fércmű bumeránghatása is szerepet játszott.
A dokumentumfilmnek csúfolt kétórás kampánytermék első néhány perce után a néző szinte azt várja, mikor jön egy szemtanú, aki vallomásában elmondja, az elnök még a Nemzeti Gárda katonájaként kirúgta egy afroamerikai őrizetes fogait. A mű nem a merénylet elkövetőivel vagy áldozataival foglalkozik. Egyetlen témája az USA államfője, akit a vérfertőzésen kívül szinte minden gaztettel kapcsolatba hoz. A legelső az, hogy sejteti, Bush csalással jutott hatalomra.
Bár ennek direkt összefüggése nincs az ikertornyok lerombolásával, való igaz, hogy a 2000. évi választás kapcsán lenne dolga egy függetlenségre törekvő dokumentumfilmesnek. Moore azonban nem feltár, hanem ítélkezik. Így nem tudjuk meg, hogy bár az öt évvel ezelőtti szavazásnak tényleg voltak kétes vagy gyanús mozzanatai, de ennek semmi köze a „texasi kopóhoz”. Annál több az ottani választási rendszer tökéletlenségéhez. A sokat ócsárolt magyar szavazatszámlálás – minőségét, adatfeldolgozási potenciálját tekintve – kiállja a versenyt bármelyik uniós országéval. Az Egyesült Államokéval összevetve pedig maga a tökély.
Ott – velünk ellentétben – nincs központi névjegyzék, se kötelező és általános nyilvántartás. Ha a polgár szavazni akar, magának kell, tagállamonként esetleg különböző módon regisztrálnia. Ez és a postai szavazás, meg a gépi voksszámlálás, finoman szólva nem állta ki az idők próbáját. Rengeteg a tévedés, melléfogás, adminisztrációs baki. Elképzelhető, hogy 2000-ben lényeges különbségek mutatkoztak az objektív szavazói akarat és a hivatalos szavazatarányok között. De nem azért, mert Bush csalt volna, egyszerűen a több száz éves rendszer áttekinthetetlen, pontatlan és kaotikus volt. Sok tekintetben megbízhatatlan.
Lehet erről, meg a választási és kampányfinanszírozási szisztéma reformjának szükségességéről elfogulatlanul is beszélni. De a narrátorként is funkcionáló rendező az egészet Bush nyakába varrná.
Arra persze ügyel, hogy sunyi célozgatáson ne menjen túl. Hol magatehetetlen idiótaként ábrázolja az elnököt, máskor pedig azt kéri rajta számon, miért nem látta előre a merényleteket. Egy ponton ki is mondja, Bush tudott a készülődő veszedelemről, mégse tett semmit. Mindezt arra alapozva, hogy a Fehér Ház hetekkel a történetek előtt figyelmeztetést kapott titkosszolgálati jelentések formájában. De aki erre hivatkozva teszi meg főbűnösnek Busht, annak fogalma sincs arról, hogyan működik egy szuperhatalom kormányhivatali apparátusa, esetleg végletesen elfogult.
Moore esetében mindkettő igaz lehet.
A mindenkori regnáló amerikai elnök hivatala naponta több ezer CIA- FBI- DIA- stb. jelentést kap, amelyek a legkülönbözőbb nemzetiségű, ideológiájú és fegyverzetű kül- és belföldi terrorcsoportok, államok USA elleni terveire hívják fel a figyelmet. A világban több tízmillió katona, paramilitáris harcos, gerilla, terrorista űzi foglalkozásszerűen az Államok területe, bázisai, hadserege és polgárai elleni támadásra való készülődést. Az inkriminált jelentésben pedig értelemszerűen nem az volt benne, hogy név szerint ez és az a merénylő, ekkor és itt, az alábbi járatokat fogja eltéríteni.
Valószínűleg még Oszama bin Láden sem tudta, „fiai” melyik gépet fogják belenavigálni a toronyházakba. A jelentés csupán annyit tartalmazott, az al-Kaidától valakik, valahol támadni fognak. Honnan kellett volna ebből közelebbit tudni?
Magával a merénylettel rendezőnk nem pepecsel sokat, Busht ellenben rögtön gyanúsnak tünteti fel, hogy lám, a bin Láden családdal olajüzleti kapcsolatai voltak. A logikai ellentmondás, hogy Oszama pont azért szakított családjával, mert imperialista, Izrael-barát olajmilliárdosokkal haverkodó árulóknak tartotta őket, a film készítőjét nem hozza zavarba.
Moore inkább azon nyűglődik, miként lehet, hogy Oszama rokonai a merénylet után szabadon távozhattak Amerikából. A jelek szerint eszébe sem jut, hogy egy demokratikus jogállamban az, hogy valaki egy terrorista (ávós, náci) rokona, önmagában nem számít bűncselekménynek, se morálisan elítélendőnek (lásd még: körmösbauerezés). Különben is: ha tudtak volna a merényletről, nem az lett volna az első dolguk, hogy jóval azt megelőzően elpucolnak?
Nem maradhat el ama filmrészlet bevágása sem, amikor Donald Rumsfeld a „80-as években mosolyogva parolázik Szaddammal. Azon tény, hogy akkor Irak a kisebbik rossz volt Khomeini fundamentalizmusával szemben – ahogy Sztálin is az volt a második világháborúban a nácik ellenében – persze kimarad.
De jönnek a szokásos vádak. Moore az antiterrorista törvények kapcsán rendőrállamot vizionál. Nincs ebben semmi újdonság: a hidegháború alatt is szívrohamközeli állapotba kerültek egyes békeharcosok attól, hogy az NSA figyeli a telefonhívásokat és a postaforgalmat. Akkor szintúgy azt jósolták, ettől összeomlik a demokrácia. De az pont attól omlott volna össze, ha engedik, hogy Moszkva kémei és terroristái szabadon grasszáljanak.
A film bemutat pár esetet, melyben az FBI néhány élemedett korú, valóban ártalmatlannak tűnő békeaktivistánál tartott razziát. Moore úgy csinál, mintha nem tudná: a hatóságnak minden bejelentést ki kell vizsgálnia. Valószínűleg e sorok írójánál is megjelenne a terrorelhárító osztag, ha egy névtelen rosszakarója azt közölné a Telefontanú-vonalon, hogy szekrényében dinamitköteget és AMD-gépkarabélyt rejteget.
Végére marad a hab a tortán: Irak. Megtudjuk a frankót, miszerint a háború csak az olajról szól. Valaki megkérdezhetné korpulens rendezőnktől, hogy miért rosszabb, hogy a fekete aranyat rejtő mezőket most egy demokratikus hatalom, nem pedig egy szociopata diktátor ellenőrzi? A Fahrenheit 9/11 világképe pofonegyszerű, Irak az USA támadása előtt békeszerető kis ország volt, de jelenleg maga a pokol. Ami nagyjából olyan, mintha valaki kijelentené: a Rákosi-korszak jobb volt, mint az 56-os forradalom, mert akkor nem lövöldöztek az utcákon, nyugalom volt.
Igen, ma látjuk a véres harcokat, mert Amerika demokrácia és beengedi a forgatócsoportokat. Amikor Szaddam halálbrigádjai falvak és járások teljes népességét irtották ki, emberek tömegét börtönözték be, kínozták meg, akkor nem volt, mert nem lehetett ott a CNN kamerája. Az amerikai hadifoglyokat kínzó irakiak és az iraki rabokat gyötrő USA-katonák között van egy hatalmas különbség: utóbbiakat feletteseik keményen megbüntették, előbbiek kitüntetést kaptak. A demokrácia engedi feltárni saját hibáit, bűneit, fogyatékosságait, a diktatúrának meg kell buknia ahhoz hogy szekrényben rejtegetett csontvázaira fény derüljön. Moore erkölcstelenül játszik rá erre.
És nem maradhat ki a tömegpusztító fegyverek „nemléte” fölötti kárörvendezés sem. Lehet, hogy a háború idején Szaddamnak (már) nem voltak ilyen eszközei. De mindent elkövetett, hogy a nemzetközi közösséget meggyőzze a fordítottjáról. Mintha titkolnivalója lenne, többször kirúgta az ENSZ fegyverellenőreit. Emiatt az 1998-as Butler-jelentés megállapította, hogy az iraki együttműködési készség hiánya miatt lehetetlen volt pontos képet nyerni a tényleges helyzetről. Hans Blix biztonsági tanácsi expozéja szerint „arra nézve se kaptak bizonyítékokat Iraktól, hogy a kilencvenes évek elején kétségkívül meglévő készleteit megsemmisítette volna, ahogy állította”.
Irak 1990 óta az összes rá vonatkozó BT-határozatot megszegte. Nehéz elhinni, hogy egy véreskezű diktátor csak úgy eldobálja leghatékonyabb fegyvereit. Hogy ezekkel mi történt, nem tudni. Mert hogy nem semmisítették meg őket külföldi megfigyelők és tévétársaságok kamerái jelenlétében, az biztos.
De tegyük fel, hogy Szaddam suba alatt megtette. Csakhogy ez esetben elemi érdeke lett volna, hogy azt az egész világ lássa. Hiszen akkor az ENSZ-ben a tiltott fegyverek ellenőrzött megsemmisítéséért cserébe kérhette volna a szankciók visszavonását. Amúgy Irak a háború előestéjéig rendszerben tartotta a tiltólistán lévő asz-Szamúd-rakétáit.
Az első öbölháború alatt pedig Szaddam légiereje iráni repülőtereken talált menedéket. Ha ezt vadászgépek és bombázók seregével meg lehetett csinálni, akkor ugyan miért ne tudott volna a Baath-rezsim átcsempészni valamely szomszédos országba a háború előtt (vagy alatt) néhány konténer biológiai és/vagy vegyi anyagot. A narrátort mindez nem izgatja és – talán ez a leggusztustalanabb húzása – kamera elé rángatja az egyik elesett amerikai katona fájdalomtól félholt édesanyját.
Ez a vérlázítóan primitív agitprop-sűrítmény csak az európai mainstream intellektuelek zsigeri Amerika-gyűlöletének köszönhette az Arany Pálmát. Az RTL Klubot a nézettségen kívül aligha inspirálta más. Hogy a királyi tévét mi ösztönözte, hogy mocskolódó, övön aluli kampányspotok celluloidra fűzött sorozatát dokumentumfilmként tálalja, az rejtély.
A publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A Hírszerző fenntartja magának a kéziratok rövidítésének és szerkesztésének jogát.
