Néhány hete volt éppen fél évszázada, hogy a New York Times hónapokkal elhangzása után közzétette Hruscsovnak az SZKP XX. kongresszusának zárt ülésén elhangozott beszámolóját Sztálin bűneiről. Korszakos volt ez a beszéd, még ha kozmetikázott is; leleplezte a tömeggyilkos pereket, a kivégző táborokat, de Sztálin egyénisége, kivált a magánélete még sokáig rejtély maradt. Az orosz hatóságok csak a Szovjetunió szétesése után nyitották meg az úgynevezett Sztálin-archívumot, ahol a nyilván még mindig nem teljesen hozzáférhető dokumentumok között immár nyugati kutatók is böngészhetnek.
A New York Times-publikáció ötvenedik évfordulója buzdította a párizsi Le Nouvel Observateur szerkesztőségét arra, hogy interjút kérjen Simon Montefiore tekintélyes brit történészkutatótól. A kétezres esztendők elején megjelent, „A vörös cár udvarában” című kötetét már húsz nyelvre fordították le, és elnyerte a British Book Awards díját. Montefiore most új publikáción dolgozik, Sztálin ifjúságát dolgozza fel. Már eddig is több tabut sikerült eloszlatnia. Különösen hősének magánéletét tárja föl, hiszen ez az, amiről sokáig nem lehetett beszélni, főképpen azért nem, mert híján voltak a hiteles adatoknak.
Montefiore mindenekelőtt azt cáfolja, hogy Sztálin műveletlen, faragatlan fickó lett volna. Ezt ő szerinte Trockij terjesztette róla, aki halálos ellenfelét korlátolt bürokratának, provinciálisnak, fajankónak akarta láttatni. Igaz, Sztálin is költött önmagáról ilyen legendákat, hogy alattvalói minél „népibbnek” higgyék, és megkülönböztesse jellemét az általa gyűlölt értelmiségiekétől. Örült, ha bugris hírét keltették. Holott a Kremlben húszezer kötetes magánkönyvtára volt, naponként több óra hosszat olvasott, jegyzeteket készített. Irodalmi ízlése eléggé eklektikus volt: összefért benne Maupassant és Oscar Wilde, Gogol és Goethe, kivált Zolát imádta, Dosztojevszkijt pedig egyenesen prófétának tartotta. Rendszerint hosszasan idézett a bibliából és Bismarck műveiből.
Műveltségét a tbiliszi pravoszláv papi szeminárium alapozta meg, ahol tanárai különösen tehetségesnek tartották. Kitűnő osztályzatokat kapott matematikából, a vallási tárgyakból, görögből, oroszból, Plátónt eredetiben olvasta. Montefiore úgy nyilatkozott róla, hogy egyszerre volt intellektuel, fanatikus bolsevik és hóhér. Az 1920-as, 30-as években a jól szituált aranyifjak jellegzetes életét élte. Barátaival fácánra vadászott, horgászott, csónakázott, végeérhetetlen ivászatokon vett részt, amelyeken vedelték a remek grúz nedűket. Az volt a híre, hogy imádta a zenét, különösen Mozart zongoraversenyeit, az operákat. Állítólag kellemes tenor hangja volt, a Rigolettóból maga is szívesen dúdolta a mantuai herceg népszerű áriáját, a „La donna e” mobile” kezdetűt. Másik szenvedélye a mozi volt. A Kremlben és vidéki dácsáiban vetítőtermet rendeztetett be magának, minden filmet a bemutató előtt akart megtekinteni. Ebben természetesen benne volt a kíméletlen cenzor, de a műfaj fanatikus híve is. Istenített sztárjai Hollywood nagyjai voltak, elsősorban Spencer Tracy és Clark Gable.
A kommunista pártdiktatúra idején talán az egyik legnagyobb rejtély Sztálin szerelmi élete volt. A közelmúltban bukkantak rá második feleségéhez, Nagyezsdához írt forró vallomású leveleire. A rajongás ellenére a vörös cárnak számlálatlan szeretője volt, köztük sógornője, Nagyezsda nővére is, emiatt a viszony miatt lőtte agyon magát a megcsalt hitves keserűségében. A tragikus eset után Sztálin börtönbe zárta, majd ki is végeztette sógorát, Nagyezsda bátyját, azzal gyanúsítva, hogy a kétségbeesett asszonynak ő szerezte a fegyvert. Mellesleg Sztálin élete végéig mérhetetlenül bizalmatlan volt a nők iránt. Nem féltékenységből, hanem elsősorban az őt állítólag kegyetlenül nevelő édesanyja miatt, aki a papi szemináriumba akarata ellenére iratta be, és második feleségéért, akinek öngyilkosságát árulásnak tartotta. Élete végét már csupán öreg házvezetőnője társaságában töltötte.
Montefiore úgy nyilatkozott, hogy a vörös terrort, amely a sztálinizmust mindvégig jellemezte, a Kreml ura személyesen irányította. Minden részletet személyesen ellenőrzött, néha maga írta egyes, általa különösen gyűlölt ellenfele vádiratát, másokat lediktált a hóhér segédjének, a főügyészi tisztet sokáig betöltött Visinszkijnek, akiből később külügyminiszter lett. A KGB-t, a terror rendőri szervezetét a hajdani spanyol inkvizíció mintájára irányította. Az elmeháborodott tömegpusztító sorozat igazán 1937. júliusában kezdődött, és nem tudható, mekkora lehetett a szenvedők száma. A megközelítő becslések csupán az 1937-es, 1938-as üldözési hullám áldozatait másfélmilliónyira teszik: ezeknek valószínűleg a felét teketória nélkül igen gyorsan kivégezték, félmilliónyit a Gulágokba küldhettek, de pontosan nem ismert, az embertelen őrzési viszonyok között mennyien pusztultak el. Az egész Sztálin korszak meggyilkoltjainak számát a kutatások öt-húszmilliónyira becsülik, de ebbe beleszámítják azt a csupán (!) néhány százezer ifjú katonát is, akiknek azért kellett meghalniuk, mert Sztálin a második világháború kezdetén nem hitt Hitler támadásában, és életüket értelmetlenül dobta oda a náci agressziónak.
Sokáig élt a fáma, hogy Sztálint Hitler nem várt „árulása”, általa meglepetésnek vélt támadása a Szovjetunió ellen olyannyira elkeserítette, hogy csalódottságában hosszú időre nyoma veszett, visszavonult. A háború után aztán a Kremlben megtalálták a pokoli évek naptárait, amelyek cáfolhatatlanul bizonyították eme kétségtelenül rosszindulatú vád alaptalanságát. Az állítólagos eltűnés tényét maga Hruscsov is megemlítette az SZKP XX. kongresszusa elé terjesztett, kezdetben titkosnak szánt jelentésében, és egyes történészek, köztük Montefiore is, megkockáztatják a föltevést, hogy a sztorit netán Hruscsov maga találta ki.
Élete végéhez közeledve a vörös cárra rátört az antiszemita megszállottság. Állítólag azt a híres Pravda cikket, amely a nevezetes orvos-csoportot, benne a Kreml urának személyes kezelő orvosát is cionista összeesküvéssel vádolta meg, akárcsak néhány korábbi koncepciós per vádiratát, Sztálin maga írta és juttatta el közlésre a pártlap szerkesztőségébe. Három hónap múlva aztán a diktátor elbúcsúzott a földi élettől, szelleme azonban egy ideig még tovább kísértett. A kommunizmus gonosztetteinek a mai napig sem volt olyan büntetőperük, mint a náci vezetőket elítélő nürnbergi per; a világ e vétkeknek ma már szinte minden részletét ismeri, ám jogi következményük még nem volt.
És egy csupán parányi epizód arra, hogyan bánt Sztálin még azokkal is, akiket egyébként a szívében hordott. Az esetet a közelmúltban a hovatovább kilencven éves Kira Allilujeva, az egyik unokahúg mesélte el, aki fültanúja volt a jelenetnek. A KGB elhurcolta Kira édesanyját is, állítólag azért, mert baráti körében túl sok volt a zsidó. Szvetlana, Sztálin imádott leánya megkérdezte, „papa, miért zártad börtönbe a nagynénémet?” A korántsem humoros, hanem félreérthetetlenül fenyegető válasz, úgy szólt: „Ha ezt még egyszer megkérdezed, utána küldlek”.
Várkonyi Tibor
