Nem is az az igazi kérdés talán, hogy miért imádják a hatalmat azok, akik gyakorolják. Hanem az, hogy miért imádják azok, akiken a hatalmasok gyakorolják a hatalmat.
A hatalom fönnállásának szükségszerűségét – az anarchistákon és a kevés következetes marxistán kívül – úgyszólván mindenki elismeri, azok is, akik utálják. A hatalom igazolását kevesen látják abban, hogy a hatalom gyönyörű és magasztos. Inkább abban, hogy befolyásos nézetük szerint az emberi természet követeli meg a társadalom fölötti intézményes, rendszeres uralmat. Az emberek – magukra hagyva, szabadon – állítólag átadnák magukat az állatiasságnak és önzésnek, tömegesen megerőszakolnák és kiirtanák egymást, abbahagynák a munkát, s fogyatkozó számú áldozataikon élősködnének, ameddig már nem volna kit kifosztani, kínozni és meggyilkolni. A társadalmi és politikai nézeteknek majdnem az összessége – a lényeget tekintve – helyteleníti vagy lehetetlennek tartja a szabadságot, amely – ugyancsak a lényeget tekintve – nem összeegyeztethető a rendszeres, intézményes kényszerrel.
A közkeletű „szabadságfölfogások” majdnem minden válfaja a kényszer és a kényszermentesség vegyítését hirdeti. Ahelyett, hogy őszintén bevallaná: különféle okokból nem hisz a szabadságban, csak „több” vagy „kevesebb” szabadságban. Nézzük a szabadelvű, más néven liberális fölfogást: a szabadelvűek megtartják az államot, ám az alkotmányosság, a joguralom („jogállamiság”) és az emberi jogok (semmilyen törvényhozás által legitim módon kétségbe nem vonható) elveinek bevezetésével és az egyes államok hatáskörén túlterjeszkedő elismertetésével mintegy megvédik az egyéneket és közösségeket az állam túlhatalmával szemben. A klasszikus és a mai szabadelvű (liberális) fölfogás egyrészt jogi biztosítékok („fékek és ellensúlyok”) rendszerével korlátozza, humanizálja, gyöngíti az államhatalmat, másrészt szembeállítja vele és autonómmá teszi az ún. „civil társadalmat”, amelynek az alapja nem más, mint a magántulajdon. A „civil társadalom” avagy „polgári társadalom” azért is lehet viszonylag szabad, mert élesen elválasztják (elméletben) a közhatalomtól. A civil társadalom alapja az önkéntesség: a civil társadalom szervezeteibe kedvünk szerint „bejelentkezhetünk” vagy „kijelentkezhetünk” belőlük (check in, check out) – ám mint állampolgárok, adóalanyok, jogalanyok, hadkötelesek, iskolakötelesek stb. ezt nem tehetjük meg; az állami intézményekben, megkérdezésünk nélkül (és előtt) keletkezett „tagság” nem önkéntes és nem időleges.
Nem tagadható, hogy a szabadelvűségnek komoly érdemei vannak az államhatalom megszelídítésében: hatására kevesebb a halálbüntetés, a kínzás, a lelkiismereti vagy világnézeti okok miatti üldözés – és persze itt nem a visszaélésekről beszélek. Ám ez a rendszer (még soha meg nem valósult eszményi alakjában is) megtűri az államot, és lehetővé teszi az egyes emberek pozíciói közötti különbségeket, amelyek következtében a közhatalomhoz való hozzáférés (illetve a közhatalomtól való függetlenedés) esélyei nem egyenlők, s így lehetetlenné válik a szabadelvűség egyik alapvető céljának megvalósítása. Ez a cél pedig a hatalom örökletességének a megszüntetése lett volna – ez volt az értelme a monarchiák és a kasztos-rendies kiváltságok (különösen az arisztokrácia és a klérus privilégiumai) eltörlésének.
Tudjuk természetesen, hogy a klasszikus liberalizmust alapítói a gyakorlatban nem terjesztették ki a gyarmatok színesbőrű lakosaira, a nőkre, a vagyontalanokra, bár ez az alapelvekből nem következik egyenesen. Olyan kritériumot kellett itt bevezetni, amelyet a modern szabadelvűség a második világháború után nem alkalmazott, bár ebben mostanság megingás észlelhető.
Ez a kritérium a racionalitás: sokan föltételezték (és föltételezik ma is, sajnos, bár kevésbé nyíltan), hogy bizonyos emberek, embercsoportok kevésbé ésszerűek, mint mások, ezért szuverén döntések rájuk nem bízhatók, illetve állami gyámság nélkül nem szabad élniük. „Irracionálisnak” tekintették a nőket, a sötétebb bőrű fajokat, az iskolázatlan szegényeket, bizonyos vallásfelekezetek híveit. A „racionális viselkedés” ismérvei persze meglehetősen ésszerűtlenül váltakoztak a modern történelemben, de mindmáig a kizárás („kirekesztés”) eszközei.
Gondoljunk csak arra – hogy hétköznapi esetet említsek – , hány pozíciót kötnek (teljesen szükségtelenül) a mai Magyarországon diplomához, fokozathoz, szakirányú végzettséghez, olykor csak informálisan. Azt nem mondják ki, hogy munkásember nem lehet képviselő vagy miniszter, de az értéktelen nyelvvizsga és a kétes értékű egyetemi végzettség folytonos emlegetésével igazolják az ún. „egyszerű emberek” hivatalviselésének tényleges megtiltását.
A klasszikus szabadelvűség rendkívül korlátozott szabadságképzetét sokan bírálták, elsősorban a tizenkilencedik századi szocialisták és anarchisták, de a leghatásosabban persze nem más, mint Friedrich Nietzsche, akinek zseniális aforizmái rejtetten ma is hatnak a társadalomtudományokban és az irodalomban. Sokakat az ő gondolatai ihletnek, akik a huszadik század katasztrófájából keresik a kiutat, s ha nem azt, legalább az értelmezés lehetőségét, magyarázatot a tagadhatatlan hanyatlásra.
Nietzsche szerint a hatalommal mint olyannal többé-kevésbé szembenálló világnézetek – a platonizmus, a keresztyénség, a demokratizmus, a liberalizmus, a szocializmus, az anarchizmus – őszintétlenek.
Letagadják azt, hogy az emberi társadalomban, mint élőlények bármely sokaságában, vannak erősek és gyöngék, kiválók és hitványak. Szókratész és Jézus óta minden megújulást hirdető próféta, filozófus, hitszónok a gyöngék neheztelésére és irigykedésére épít, ezért lehetnek befolyásosak az egyenlőség, a szabadság, a közösség, a népuralom, a hatalomnélküliség (vagyis anarchia) jelszavai, amelyek mind a gyöngék, hitványak, göthösök uralmának vágyát rejtik a kiválók, a szépek, az erősek, a boldogok fölött. Nietzsche szerint a fölforgatók – elsősorban a filozófusok – azért veszedelmesek, mert fölébresztik az uralomra termett kiválókban a lelkiismeret-furdalást a hitványak és gyöngék szenvedése miatt, pedig ha magasrendű életformákat (kultúrát) akarunk, akkor a kiválók tenyésztését, kiválasztását kell akarnunk. Minden kultúrához rabszolgaságra van szükség – mondja Nietzsche – , és a kiválók kiválasztásának, kitenyésztésének, uralomra juttatásának egyetlen módja a háború. A nő a harcosok anyja és szeretője, korbáccsal kell rendre szoktatni.
Az egyenlőség és szabadság, a kizsákmányolástól, elnyomástól, hatalomtól mentes, fajilag és szexuálisan toleráns társadalom tana amúgy se egyenlő közösséghez vezet, mondja Nietzsche, hanem a hitványak és gyöngék uralmához, az erősek, szépek, kiválók, boldogok megsemmisítéséhez, a minőség vesztéhez. A magasrendű, uralkodó, harcias férfiközösség szabadságának ára a többiek kíméletlen megvetése és elnyomása, a filozófia és a tudomány helyett a zene és az erotikus mámor kultusza – természetesen csakis a kiválasztottak számára.
Nem véletlen, mondja Nietzsche, hogy Platón száműzi eszményi köztársaságából a költészetet. A mítosz, mondja Nietzsche, igazabb, mint a tudományos igazság – s a kiválók uralmát csak úgy lehet legyőzni, ha kiirtják a mítoszt, a lírát.
Nietzschét – a nyilvánvaló képtelenségek mellett – számos fontos észrevételében jó megfigyelőnek mutatta a történelem. A keresztyénség és a liberális demokrácia gyakorlatának végtelen hazugsága csakugyan szembeötlő.
Gondolkodjunk el rajta: vajon miért olyan óriásiak a leghíresebb templomok? Jézus – aki Nietzsche szerint a legkárhozatosabb (énszerintem a leggyönyörűbb) mondatot mondta ki: „boldogok, akik sírnak” – , aki a kölcsönös alázat és az általános, föltétel nélküli bűnbocsánat nagyszerű és vakmerő gondolatáért halt kereszthalált, vajon mit keres ezekben a félelmetes, gigantikus építményekben, amelyek semmire sem késztetnek senkit, csak a hatalom előtti térdre roskadásra?
Dosztojevszkij Nagy Inkvizítora tudta, hogy „a keresztyén civilizáció” megtartásáért másodszor is meg kellene feszíteni Jézust. Tolsztoj föltette a kérdést, amiért máig „naivnak” tartják a tudálékosok, okoskodók, bennfentesek: miért áldja meg az egyház a fegyvereket, az az egyház, amely állítólag azt hirdeti: „szeresd ellenségedet”. Maga a térdeplés – évszázadokig a jámborság alapvető gesztusa – nem a keresztyénségből, hanem a pogány perzsa-bizánci császárkultuszból származik. Szexuális konnotációiról ne is szóljunk, arról se, ez utóbbiak mire ihletnek embereket. (És itt nem erotikus szerepjátékokról beszélünk.)
Miért jelképezi a kormányhatalmat mindig a koronaőrség, kormányőrség szuronya és kardja? Miért ágyútalpon vontatják a soha puskaport nem szagolt miniszterelnök holttestét? Miért hallgatnak ez emberek indulókat, csatadalokat, néznek háborús filmeket, gyűjtenek bombázógépekről szóló képeskönyveket, csatahajó-modelleket, vadászkéseket, miért imádnak civilek egyenruhában parádézni? Miért szerves része a hetero- és homoszexuális szadomazo szubkultúrának az SS-uniformis, tőrrel és korbáccsal? Nem az történt, amit Nietzsche jósolt, hogy a hatalmat megfertőzi a részvét, hanem a gyöngéket és a fegyverteleneket fertőzi a hatalom ábrándja.
Ez a liberális, keresztyén, demokratikus eszmékkel állítólag telített társadalom csak úgy bírja elviselni a rá nehezedő, iszonyú súlyú hatalmat, hogy azonosul vele, szépnek látja és kívánatosnak. Az csak szélsőség, hogy bírónők szisztematikusan nőellenes ítéleteket hoznak feleségverés-pörökben, hogy nem kevés a zsidó antiszemita, hogy fekete bevándorlók csatlakoznak az idegengyűlölő, fasisztoid pártokhoz Nyugat-Európában. A lényeges dolgok láthatatlanok.
Az osztálytársadalom, az egyenlőtlenség, a mindent átható szisztematikus kényszer és kiáltó igazságtalanság „vesztesnek” (pl. nálunk „a rendszerváltás vesztesének”) nevez olyan embereket, akiknek esélyük se volt versenyezni. A „vesztes” kifejezés arra utal, hogy a szegény, az üldözött kisebb értékű, ügyetlenebb, butább, lassúbb, mint elnyomói, a „fölötte állók”, akikre „fölnézünk”. A hatalom imádata lehetővé teszi az igazságtalanság igazolását, és perverz vigaszt nyújt a legyőzötteknek – és perverz élvezetet a győzteseknek. A nietzschei Homérosz természetesnek tekintette, hogy a trójai özvegyeket, feleségeket, szeretőket, anyákat szétosztják az akháj nemesek között, akiknek a háremébe kerülnek mint szexuális rabszolgák.
Nálunk erre nincs szükség: elintézi a szabad piac.
Tamás Gáspár Miklós
