Népszabadság * Aczél Endre * 2006. augusztus 12.
Libanon vezetői, politikusai és diplomatái kötelességszerűen diabolizálják Izraelt („területeket akar” – mondta például a budapesti nagykövet), holott valamennyien tudják: Libanon tragédiáit soha nem Izrael, hanem a csudaszép kis köztársaságban tevékenykedő „államok az államban” idézték elő.
Először Arafat PFSZ-e, aztán Szíria, végül pedig a szírek és az irániak meghosszabbított karja, a Hezbollah. Erről azonban nem illik arrafelé őszintén beszélni. Másról kell: „Ha végképp nem lehet mit előhúzni, akkor még mindig ott van Izrael.” Ezt történetesen egy kitűnő egyiptomi publicista, Lutfi el-Kholi vetette papírra hajdanán, keserű kedvében.
Vegyük sorba a libanoni államban tevékenykedő „államokat”. A PFSZ-t Izrael verte ki 1982-ben. Szíria hadseregét a libanoni népharag – végre egy igazán független, szuverén akarat – űzte el az országból tavaly. A Hezbollah azonban más eset, mert nem idegen test. Ez az iszlamista szervezet libanoni gyökerű, az elnyomott síita szegény emberekre támaszkodik, de önnönmaga nem szegény, mert hatalmas, bár igen önző pártfogói vannak.
Vegyük most ezeket sorba. Divat Iránt és Szíriát egybemosni. Ez igaztalan. Van kettejük között érdekazonosság, de ez ingatag lábakon áll. Szíria Izrael szomszédja – ám ebben a minőségében az 1967-es háború egyetlen olyan résztvevője, amely (Egyiptommal és Jordániával ellentétben) nem tudott békét kötni a zsidó állammal. Holott hitem szerint akar. E tekintetben voltak már egészen kecsegtető kísérletek; nem porcióznám ki a felelősséget ezek kudarcáért. Tény, hogy a szírek az általuk Nagy-Szíria részének tekintett kicsi és gyönge Libanont ütőkártyának használják az „előnyös békéért” folytatott küzdelmükben. Pontosabban: nem is Libanont, annak kormányát, hanem a Hezbollahot. Szíria oldaláról csak úgy lehet semlegesíteni ezt a „magánhadsereget”, ha Jeruzsálem és Damaszkusz mielőbb béketárgyalásokba bocsátkozik. Ha ezek eredményesek, a szírek bizton „elfelejtik” libanoni pártfogoltjaikat – miáltal egyszersmind kitörhetnek elszigeteltségükből (és a nyomásból, amit Amerika iraki jelenléte gyakorol rájuk).
Az iráni iszlám (síita) köztársaság, ellentétben (a szunnita) Szíriával, pillanatnyilag attól boldog, hogy a hajdan őrá támadó Szaddám Huszein örökébe lépve rakétáit Izraelre zúdíthatja. Teherán a Hezbollah pénztárosa és fegyverszállítója; nem kevésbé Izrael nemezise. Gyűlöletének forrása azonban nem pánarab (a perzsák nem arabok), hanem pániszlám. Ennek a (maga)tartásnak az a hátránya, hogy a perzsák iszlám vezérkedéséből a síitákat eretneknek tekintő szunnita világ, élén az ortodox Szaúd-Arábiával, cseppet sem kér. Ennek folytán úgy gondolom, az irániak is alkuképesek, ha ezt az arcukat nem is nagyon mutatják a világnak. Velük azonban nem Izraelnek, hanem az Egyesült Államoknak kell tárgyalnia. A tét itt is az elszigeteltségből való kitörés.
Egyszóval: ahhoz, hogy a Hezbollah képviselte fenyegetés megszűnjék, Izraelnek Szíriával, az Egyesült Államoknak Iránnal kéne tárgyalnia és megegyeznie. Onnantól nem volna akadálya az izraeli-libanoni békének sem. Egy megkönnyebbült Izrael pedig még a palesztin problémát is másként kezelné. Ha van a mostani háborúnak haszna, akkor az ennek a jövőképnek az exponálásában ragadható meg.
