Komolyan gondolja bárki, hogy a libanoni katonák rálőnének a náluk sokkal jobban kiképzett és felszerelt Hezbollah-gerillákra vagy a libanoni falusiakra, akik készek lennének esetleg az életük árán is megvédeni hőseiket?
Irán sakkot, az Egyesült Államok pókert játszik a libanoni konfliktusban – nyilatkozott a The Guardianben Nadim Shehadi, a londoni Chatham House szakértője. Ezzel tulajdonképpen meg is fogalmazta lényeget: Teherán gondosan kidolgozott stratégia alapján készítette fel a háborúra a Hezbollahot, Washington viszont valószínűleg blöffölt, s ez legkésőbb akkor kiderül, amikor ki kell terítenie a lapjait.
Ennek az ideje pedig rohamosan közeleg. Az ugyan nagy szó, hogy az Egyesült Államok és Franciaország közösen tudott kidolgozni egy határozattervezetet az ENSZ Biztonsági Tanácsában, de ezzel vége is a jó híreknek. A szöveget sem a két közvetlenül érdekelt fél – Izrael és Libanon -, sem az arab államok, sem Oroszország nem fogadta el. Vagyis új határozatot kell kidolgozni. Ha azt vesszük, hogy az elsőnek a megszövegezéséhez is majd” egy hónap kellett, a kilátások nem túl biztatóak.
Nem lennének persze azok akkor sem, ha a BT határozatban kötelezné a feleket az ellenségeskedés megszüntetésére. Ez a konfliktus ugyanis nem kizárólag arról szól, hogy egy szélsőséges szervezet rakétákat lövöldöz át a szomszédba, esetleg néha átküldi egy-egy kommandóját, hogy katonákat ejtsen foglyul. Ez a konfliktus arról szól, hogy van egy ország – Irán -, amelyik deklaráltan egy másik állam – Izrael – megsemmisítését szeretné elérni, s ehhez „képviselőt” használ. Legalábbis mindaddig, amíg meg nem szerzi az annyira áhított nukleáris fegyvert, mert annak birtokában már jó eséllyel veheti fel a harcot a térség egyik legerősebb hadseregével. Afelől pedig ne legyenek kétségeink, hogy meglesz a perzsa atombomba – ha a nagyhatalmak összefognának is ennek megakadályozására, még mindig marad legalább két olyan ország (Észak-Korea és Pakisztán), amelyik megad Teheránnak minden segítséget.
Addig is, amíg tart az egyezkedés az atomprogramjáról, Teherán gondoskodik arról, hogy a nemzetközi közösséget „lekösse” – most éppen a libanoni háborúval. Az elmúlt hat évben, mióta Izrael kivonult Dél-Libanonból, Irán arab szövetségesével, Szíriával karöltve úgy felszerelte a Hezbollahot, hogy egyes beszámolók szerint még az izraeli hadsereg is meglepődött annak szervezettségén és erején. A Hezbollah máris tovább állt ellen az izraeli hadseregnek, mint korábban az egységre lépő arab haderők, s alaposan megtépázta annak győzhetetlen nimbuszát.
Izraelben mégis úgy vélik, hogy a Hezbollah – és a mögötte álló Irán – elvesztette ezt a háborút, még mielőtt elkezdte volna. Ezt azzal magyarázzák, hogy Libanon soha többé nem lesz már az a hely, ahol a terroristák a zavarosban halászhatnak, hiszen a nemzetközi közösség eltökélt a síita szervezet leszerelésében. A baj csak az, hogy ez az eltökéltség megint csak szavakban létezik, a Hezbollah leszerelését senki nem vállalja magára. Az Egyesült Államok hadserege le van kötve Irakban, és újabb közel-keleti frontot nyitni már politikai bátorsága sincs. A NATO katonailag alkalmatlan a béketeremtésre, politikailag pedig egyik tagországa sem vállalja az óhatatlan emberáldozatokat. Az ENSZ-kéksapkásairól ne is beszéljünk, akinek fegyverhasználati engedélye nincs, mit keresne háborús övezetben?
A libanoni hadsereg? Ez már a vicc kategóriájába tartozik. Hogyan lenne képes egy többségében síita állam többségében síita katonasága a többségi síita lakosság körében nemzeti hősnek, szociális megmentőnek tekintett milícia leszerelésére? Komolyan gondolja bárki, hogy a libanoni katonák rálőnének a náluk sokkal jobban kiképzett és felszerelt Hezbollah-gerillákra vagy a libanoni falusiakra, akik készek lennének esetleg az életük árán is megvédeni hőseiket?
Marad Izrael. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok – amely egyes információk szerint már egy éve tud az izraeliek libanoni előkészületeiről – igyekezett minél több időt biztosítani Ehud Olmertéknek a Hezbollah szétzúzására. Úgy tűnik azonban, hogy Izrael egy kissé elszámította magát; mintha nemcsak a Hezbollah valós erejét nem mérte volna fel, de elfelejtkezett volna a „Libanon-szindrómáról” is. Annak idején Ehud Barakot az aránytalannak tartott emberveszteség késztette Dél-Libanon elhagyására, s most ismét naponta halnak meg ott izraeli katonák. Már a kormányon belül is vita van a még nagyobb áldozatot követelő szárazföldi hadműveletről, ami nélkül pedig nem lehet megakadályozni a rakétatámadásokat. Lehet, hogy mégiscsak Irán győzött?
Medgyesi Csilla
rovatvezető
